Sophie Minchilli: Dolce far niente (részlet)

Bevezetés ~~ A semmittevés művészete

Olaszországban születtem és nőttem fel, két egymástól nagyon eltérő kultúra ölelésében. Édesanyám amerikai, és ellentétben Dél-Olaszországból származó édesapámmal, aki számára természetes az ország szépsége és hagyományai, őt teljesen lenyűgözi minden, ami olasz. Ami engem illet, mivel Rómában nőttem fel, apámhoz hasonlóan rám sem gyakorolt különösebb hatást mindaz a szépség, a történelem és a sok jó étel, ami körülvett. Hatévesen nem gondoltam bele, hogy az óvodai csoportom terme a Colosseumra néz. Számomra nem volt nagy ügy, hogy a konyhás néni mindennap másfajta ínycsiklandó tésztát kínált ebédre a menzán. És az is teljesen normálisnak számított, hogy iskola után végtelen délutánokat töltöttem a macskaköves tereken rohangálva a barátaimmal, akikkel tizenhatodik századi szökőkutak körül bújócskáztunk.

Ám az iskolai nyári szünet idején a városban túl meleg lett, és – mint minden római család – elhagytuk a várost, hogy elkerüljük a hőséget. Júniustól szeptemberig vagy vidéken töltöttem az időt, Umbriában, ahol van egy parasztházunk, vagy a tenger mellett Pugliában, apám családja közelében.

Most döbbenek csak rá, hogy ez a két hely milyen nagymértékben formálta a személyiségemet és a mai életmódomat – éppúgy, mint a Rómában töltött „igazi” gyermekkorom.

Umbria apró tartomány Olaszország kellős közepén; „zöld szívnek” nevezik, mivel nincs tengerpartja. Buja zöld dombjai és kanyargós völgyei jelentették számomra a tökéletes vidéket, ahol már egészen fiatalon megtapasztalhattam a dolce far nientét, a semmittevés édes művészetét. A három hónapig tartó nyári szünidőket felújított parasztházunkban töltöttük egy kis falu szélén. A legélénkebben azokra a reggelekre emlékszem, amelyeket a földút mentén lejjebb lakó szomszédaink otthonában töltöttem. Anyukám mindennap reggeli előtt kirakott itt bennünket a húgommal, Emmával. Író édesanyám otthonról dolgozott, így amíg mi távol voltunk a háztól, ő írt. Apám, aki építész, a római irodája és a házunk között ingázott.

Emmával reggelente alig vártuk, hogy elvigyenek minket a szomszédaink jól működő gazdaságába, ahol egy nagy család élt sok-sok állattal. Daniela, a bébiszitterünk is mindig csatlakozott a nagyon különleges napi rutinunkhoz, amely a Sandrával (Daniela anyjával) a verandán elköltött hosszú, lassú reggelivel indult. Aztán következett a „házimunkák” ideje. Először a tyúkólba mentünk Settimióval (Daniela apjával), hogy összeszedjük a tojásokat, majd elsétáltunk Daniela bácsikájához, Angelóhoz, hogy köszöntsük a teheneket és a birkákat. Ezután a patak táplálta kút felé vettük az irányt, hogy meglátogassuk a nagynénjét, Linát, aki ott mosta kézzel a család szennyesét.

A nap fénypontjaként pedig (és látni fogják, hogy ez visszatérő téma lesz ebben a könyvben) visszatértünk Sandra konyhájába, és tésztaformát választottunk ebédre. Amíg Sandra ebédet készített nekünk, Settimióval együtt leültünk a ceppára, egy nagy, árnyas fa alatt álló házi készítésű padra. Végül Sandra kikiáltott az ablakon, hogy „a tavola”, és mindannyian összegyűltünk ebédelni; a húgommal mosolyogva fecsegtünk a hosszú reggelünkről, és az emberekről meg az állatokról, akikkel találkoztunk.

A napok mindig lassan (nagyon lassan) teltek; az ottani nyarak arra tanítottak bennünket, hogy soha nem szabad sietni. Az élet legjobb dolgait lassan, mosolyogva kell élvezni.

Mint minden olasz család, egy kis időt a tengernél is töltöttünk. A nyári szünidő utolsó heteiben, amikor apám bezárta az irodáját, összepakoltuk a holmijainkat, és megtettük a hosszú utat a déli Puglia felé, amely a „csizma”, vagyis Olaszország sarka. Apám ott született és nőtt fel. A régió a legszebb strandokról, a fehér kisvárosairól, a zamatos sajtjairól és az ország legfrissebb, legízletesebb zöldségeiről híres. A tartomány legtávolabbi részében találkoztunk apai nagyszüleimmel, hogy teljes tíz napot töltsünk együtt a tengerparton nyár végén – evéssel, szunyókálással és játékkal.

Bár gyermekként mindezt nem tudtam értékelni, ahogy idősebb lettem, rájöttem, milyen szerencsés vagyok. Minél több időt töltöttem távol Olaszországtól (a középiskola alatt nyaranta külföldön tanultam, majd egy angliai egyetemen), annál inkább megértettem, hogy az iskolai órák közti szünetekben a Colosseumra látni vagy tojást szedni Umbria közepén egy gazdálkodó családdal, illetve friss görögdinnyét falatozni Olaszország egyik legszebb strandján, igazán rendkívüli dolog.

A középiskola után úgy döntöttem, hogy az egyetemi diploma megszerzése érdekében Londonba költözöm. Bár imádtam a nagyváros újszerűségét és rohanását, a London nyújtotta csodálatos lehetőségek mellett is nagyon hiányzott Olaszország: a végtelen vasárnapi ebédek a családommal, a találkozások egy italra vacsora előtt a gyerekkori barátaimmal, a séták a környéken, amikor minden sarkon ismerős arcokat látok, a reggeli kávék azon a helyen, ahová csecsemőkorom óta jártam, és a mindenhol jelen lévő csodálatos építészet és művészet. Akkor értettem meg, hogy egy szépségekkel teli szabadtéri múzeumban nőttem fel. Így amikor lediplomáztam, összecsomagoltam, elbúcsúztam Londontól, és visszatértem az otthonomat jelentő Rómába.

Néhány Rómában töltött év után végre sikerült teljes munkaidőben Olaszország iránti szerelmemmel foglalkozni: édesanyámmal, Elizabeth Minchillivel közösen gasztrotúrákat vezetek kedvenc római városrészeimben, ott, ahol felnőttem, ahol gyermekkoromban rohangáltam. Meg akartam osztani a világ minden tájáról származó emberekkel mindazt, amit korábban természetesnek tartottam. Elég vicces, hogy a legtöbb dolog, amit Rómában szeretek, az ételekhez kapcsolódik: régimódi pékségek, cukrászdák, szabadtéri piacok, a kávézók előtt kártyázó helyi férfiak… De soha nem csak az ételeket mutatom be, hanem mindazt, ami itt minden falatot körülvesz: a kultúrát és az életmódot.

Fordította: Nagy Marietta

Sophie Minchilli: Dolce far niente
– Édes semmittevés.
Hogyan élj olasz módra
BookLab Kiadó, Budapest, 2025
192 oldal, teljes bolti ár 5490 Ft