Az örmény szinesztézia | Narine Abgarjan: A szín hallgatása

kistibi |

A különböző kultúrák találkozásából az irodalomban általában nagyon izgalmas dolgok születnek. Narine Abgarjan – akinek több művéről írtunk már – örmény, Németországban lakik és oroszul ír. De ő egyáltalán nem egyedülálló jelenség: Salman Rushdie az angol és az indiai kultúra határán alkot, Kazuo Ishiguro a japán és az angol kultúra mezsgyéjén írja csodálatos történeteit.

A keleti mesélők engem mindig lenyűgöznek azzal, ahogyan dédelgetik a történeteiket. A török Elif Shafak említette egy regényében: a mesélő a keblében melengeti a történeteit egy kurd mondás szerint, így a szív és a lélek melege hatja át annak minden elemét – és ezt szó szerint érzem olvasás közben. Így születhetett A szín hallgatása is. Hiszen vajon hogyan lehetne megírni egy alapvetően tragikus, betegségről, halálról szóló történetet, hogy az a szeretet, a családi összetartozás himnusza legyen, de az olvasó ne érezze szentimentálisnak.

Abgarjan kötetét három, egymással össze nem függő rész alkotja. Ezekből kettő szíven üti az olvasót. Kisregény A szín hallgatása, azt elbeszélés követi Egy szív cím alatt. Könyvajánlóban nagyon ritkán szoktam használni a csodálatos jelzőt, de most kénytelen vagyok.

A nagyobb terjedelmű – és gyönyörű című – kisregényben Abgarjan egyrészt szívet melengetően mesél, másrészt segítségével talán jobban megérthetünk egy börtönbe zárt lelket, a másságot. Az írás főhőse, Levon együtt él a bátyjával, Gevóval, nővérével, Margaritával, szüleivel, nagyszüleivel. A családot bonyolult kötelékek fűzik egymáshoz, de Levon csak egy dologra koncentrál. Valahogy szeretne kapcsolatot teremteni bátyjával, Gevóval, aki súlyos autista. Édesanyja úgy magyarázta Gevó állapotát Levonnak: Gevó egy szobában lakik, mi egy másikban, és a kettő között nincsen ajtó. Hát lehet ezt szebben, érthetőbben mesélni? Közbevetem: tudjuk, hogy ma, Magyarországon megoldatlan az autisták (és általában az értelmileg akadályozottak) gondozása, az érintettek fejlesztése: az állam mindent a szülőkre hárít. Volt autista tanítványom, tudom a szülők elbeszéléséből, de tudhatnám a közszolgálatot még komolyan vevő tévécsatornák tudósításaiból is. (Továbbá ajánlom az olvasó és minden érintett figyelmébe kollégám írását egy egészen különleges autista könyvéről.)

De lássuk Levon családjának történetét! Abgarjan nagyon ravasz abban, hogyan lehet egy elbeszélést egyszerre tenni realistává, humorossá és meséssé. A kulcs a karaktereiben rejlik. Kezdjük az ükapával. Mamikon nyakas, lobbanékony ember volt, nem értette, hogy miért kellene a család tehenét, aki mindenkit táplál, a téesznek adnia. „…félholtra verte a téeszelnököt, a lánglelkű bolsevikot, Csagaranc Valikot, éjszaka pedig még a házát is felgyújtotta. Mamikot e tettéért Szibériába száműzték, ahonnan már vissza sem tért. A családja pedig, amelyben hét gyermek közül csak kettő maradt életben az éhezés miatt, kénytelen volt a legmélyebb szegénységben és a nép ellensége bélyegével élni.”

Számomra így válik humorrá a tragédia, tragédiává a humor. A lánglelkű bolsevik és az apa nélkül maradt, majd éhen halt gyerekek párhuzamba, ellentétbe állítása egyszerűen káprázatos. Azon gondolkodtam, hogy ha kimaradt volna a lánglelkű jelző, akkor az egész bekezdés elveszti jellegét, „csak” a szovjet tragikumot hordozza, illetőleg egyszerű tényközléssé válik. De nem maradt ki!

• Olvass bele!

Levon környezetében leginkább Szofa babót (babo [örmény]: nagymama) lehet a család irányítójának nevezni. Félelmetes a nyelve, olyan választékosan tudja leteremteni a családtagokat, hogy mindenki igyekszik elkerülni vele az összetűzést. A történet kezdetén Levon éppen nem tett meg valamit, amit Szofa babo kért, ezért jobbnak látszott elbújni a kertben, amíg a babo ki nem adja a mérgét.

Babo monológjaiban alaposan kioszt mindenkit, jut belőle a kutyától kezdve egészen a férjéig, aki már több mint negyvenkilenc éve hallgatja türelemmel ezeket a végehossza-sincs korholásokat. „Szofa babónak három ellensége van: a só, a cukor meg a férje. A só a rossz veseműködéséért, a cukor pedig a túlsúlyáért meg a rossz fogaiért felelős, az összes többi bajért és megpróbáltatásért, ami, mint valami bőségszaruból az emberiség fejére hullik, Gevorg nagypapának kell tartania a hátát.” És szinte mindannyiszor elhangzik babo szájából a kérdés: „Hol van ez az Asztcu zulumat?” Abgarjan mesterien szerkeszti a történetet, ugyanis a szerteágazó szövegfolyamban folytonosan megjelenő kifejezés jelentését egészen a kis epizód végéig nem tudjuk meg, csak találgatunk. Mivel az elhangzottak részletei között nincsen összefüggés, következtetni sem lehet a kérdés értelmére, mert mindig más szövegkörnyezetben jelenik meg. A hangalak alapján én valamilyen hegységre, földrajzi képződményre tippeltem. Végül kiderül, hogy istencsapását jelent, és a családtagok jóváhagyásával a babo most nem a keresztnevén szólítja unokáját, hanem csak Asztcu zulumatnak.

A kisregény fő alakja azonban mégsem a nagymama, hanem Levon. Ő sem átlagos. Számára a színek konkrét jelentést hordoznak. Apja egyszer megkérdezi Levontól, hogy mennyi az idő. A válasz: félbarna. Ezután a mérnök apa a saját megnyugtatása érdekében táblázatba foglalta, hogy Levon milyen számot milyen színűnek lát. De a hetesnek nincsen színe. Miért nincs? Levon megrántja a vállát: Nincs és nem is volt. „Hát jól van. Ne bonyolítsuk azt, amit úgysem értünk” – szögezi le az apja, és tökéletesen igaza van. És ez a látásmód adja a kisregény kulcsát.

A bátyja világát a színek segítségével próbálja megfejteni a kisfiú, aki nem csupán zseniális, hanem kitartó is. A fivére állapota súlyos: senkit nem enged a maga közelébe; ha valaki megérintené vagy valami megváltozna körülötte, arra rohammal reagál, a láza felugrik, önkívületbe esik. Levonnak mégis sikerül őt megfejtenie, képes belépni az ajtó nélküli szobába. De hogy ott mi történik, az már csak a könyvből ismerhető meg…

Írásom elején említettem a kultúrák egymásra hatását. Ez igaz az írói technikákra is. Biztos lehetek abban, hogy Abgarjan nem olvasta Nagy Lajosnak a Bérház című írását, de azért magyartanárként büszkeséggel tölt el a tény, hogy csaknem száz évvel korábban Nagy Lajos már használta a módszert, ami e kötet második részében érhető tetten. A magyar elbeszélésben úgy ismerhetünk meg egy teljes történetet, hogy néhány soros bekezdések engednek bekukucskálni az ott lakók életébe, és az olvasó fejében összegyűlő, apró részletekből kialakult kép mutatja a hatalmas tablót a harmincas évek Budapestjéről.

Nem hagy nyugodni az előbbi összehasonlítás, pedig természetesen érzékelhető a különbség:. Nagy Lajos szociografikus igénnyel írja le a szegénységet, mert képes együttérezni honfitársaival, de abban az időben többet nem tehetett egy író. Abgarjan megközelítése lágyabb: mindenben az örmény lelket, kultúrát, a szépséget keresi.

A kötet második részét adó elbeszélés, az Egy szív ezzel a módszerrel követi végig a kicsi település, Berd lakosainak egyik izgalmas rítusát. A hét utolsó napján ki kell tenniük a házból egy fontos tárgyat, ami a legközelebb áll az ott lakó szívéhez. Akadhat ezek között háborús kitüntetés, rózsafüzér, a rég halott nagymama kedvenc fésűje… És a kitett tárgyak révén belelátunk Berd lakóinak életébe, de még legféltettebb titkaiba is.

A harmadik rész – A világról képekben – műfajilag nehezen behatárolható. A kínált szellemi izgalom különbözik az előző művekétől, mégis sugárzik belőle a szerző gondolkodás- és főleg látásmódja. Tartalma: személyes jellegű tudósítások, rövidebb-hosszabb impressziók, irodalmi igényű riportok (a szó eredeti értelmében: jelentések). Talán akkor járok legközelebb az igazsághoz, ha úgy nevezem őket: razglednicák prózában.

Narine Abgarjan több művéről is írtunk már itt, itt és itt. Akárcsak Abgarjan előző három regényét, ezt a kötetet is Goretity József fordította: kiválóan. Nagyon remélem, hogy ő úgy élvezte a munkát, ahogy én az örmény szerző lenyűgöző regényeit.

Narine Abgarjan: A szín hallgatása
Typotex Világirodalom sorozat
Fordította: Goretity József
Typotex Kiadó, Budapest, 2024
320 oldal, teljes bolti ár 4700 Ft
online ár a kiadónál 3525 Ft,
e-könyv változat 2600 Ft
ISBN 978 963 493 3205 (papír)
ISBN 978 963 493 3205 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Narine Abgarjan új könyvének első két írása ismét a már jól ismert örmény kisvárosba, Berdbe repíti el olvasóit. A szín hallgatása című kisregény hőse, Levon számára minden színhez egyedi hangok, számok, érzelmek társulnak, és a kisfiú egy nap rádöbben, hogy szinesztéziája révén képes kommunikálni a súlyos autizmussal élő bátyjával, Gevóval.
Az Egy szív című elbeszélésben a berdi szomszédok látszólag különálló sorsai között egy különös rítus teremt átjárást: a falusiak a hónap első vasárnapjának hajnalán kiviszik a házból az udvarra a szívükhöz legközelebb álló apró tárgyat, hogy az afféle amulettként teljesítse legszentebb és legtitkosabb vágyaikat. A kötet harmadik része az írónő eddigi legszemélyesebb hangütésű írásait tartalmazza: képeslapszerű úti feljegyzéseket a világ különböző szegleteiből, benyomások, érzések, találkozások laza füzérét, amelyek akarva-akaratlanul mind a távoli otthonra emlékeztetnek.
„Örményországból elmenni olyan, mint egy kicsit meghalni. Az ember azzal az érzettel hagyja el, mintha kitépnék a szívét, és a helyére tintát öntenének. A távozókban megmarad a komor, hamuszürke égbolt és a bibliai hegy skicce. A lemenő nap narancsgerezdje. A városi kandeláberek elmosódott csíkja. Egy régi Zaporozsec, amellyel gondosan a méretes betűkkel kiírt „parkolni tilos” tábla előtt parkoltak le. És egy iskolai füzet, amelyet valaki a padon felejtett.”