Kreón hagyatéka | Jessikka Aro: Putyin világháborúja

kistibi |

Az orosz irodalom rajongójaként egyszerűen nem értem, hogy ahol olyan szellemi óriások éltek-élnek, akik képesek nemzedékek és nemzetek érzelmeire hatni, miképpen lehet az, hogy az orosz társadalom olyan aljas politikusok bűvkörében él, mint Sztálin, Putyin…

Jessikka Aro könyve már borítóján is hirdeti, kiről van szó. Fent egy polip feje látható, szeme gonoszul csillog, alul pedig egyik karjával a földgolyót készül magához szorítani, nyilván, hogy felfalja. Tartalomnak ennyire pontos képi megfogalmazásával eddig még nem találkoztam. Ismeretlenül is gratulálok az egész könyvet és a borítót is tervező Karcagi Klárának.

Szmolenszk, 2010. április 10. Szmolenszkben, ezen a napon zuhant le egy orosz gyártmányú repülőgép. Kik voltak az utasai? Marek Pyza lengyel tényfeltáró újságíró szavait idézem: „A lengyel társadalom kulcsfigurái. Kormánytisztviselők. A fegyveres erők tábornokai, a vezérkar tagjai. Szinte minden fontos hivatal elvesztette a vezetőjét. Lengyelország kommunizmus alól való felszabadításának jelentős személyiségei. A legendás szabadsághős, Anna Walentynowicz, Janusz Kurtyka, a lengyel Nemzeti Emlékezet Intézetének igazgatója és még olyan sokan mások.” Mivel a kötet mind a 96 halálos áldozat nevét közli, itt csak a legfontosabbakat említeném meg: Lech Kaczyński, a Lengyel Köztársaság elnöke, Franciszek Gągor vezérezredes, vezérkari főnök. De ha folytatnám a sort, látszana, hogy itt a lengyel hatalom és a kommunizmust lebontó lengyel értelmiség elpusztításáról van szó. Az első fejezet nem is arról szól, hogy ki, mit és miért tett azért, hogy Lengyelországot lefejezzék, hanem arról, hogy hogyan működik a hatalom Oroszországban. Az európai kultúrában az ógörögök óta van írásos nyoma a halottak tiszteletének. A görögök szerint a halott már Hádész törvényei alá tartozik, az élők kötelessége az, hogy a testet méltó körülmények között helyezzék végső nyugalomra. Szmolenszkben 96 ember halt meg. Saját véleményem helyett inkább a szokásosnál többet idézek a tényekből.

„Natalia koporsójában három pár cipő volt, illetve valakinek a lábfeje, keze és más efféle – mesélik a szülők… Ám később az is kiderült, hogy az orosz hírszerzés emberei egyes elhunytakat szándékosan megcsonkítottak Moszkvában. Greg Januszko szerint a sírok felnyitásakor derült ki, hogy több elhunyt arcát eltávolították.”

Volt olyan koporsó, ahol az áldozatok holttesteinek darabjaira egy kukányi szemetet öntöttek. És ezt emberek tették, orosz emberek, Dosztojevszkij és Tolsztoj szellemi örökösei, Putyin szolgái. Hiszen ki volt a legfőbb hatalom Szmolenszk katasztrófájakor? Természetesen Vlagyimir Putyin, a Sztálinhoz mérhető utód, csak ő még nem tízmilliókban, hanem „csupán” százezrekben méri halálos áldozatainak számát.

Vessünk egy pillantást az Antigonéra. Kreón, Théba királya ellenszegül az isteni parancsnak, és megtiltja, hogy Antigoné eltemesse testvérét. Végül ő maga bűnhődött meg zsarnoki döntéséért. A mitológia igazságot szolgáltat – de a történelem és a politika nem.

De térjünk vissza Aro könyvéhez. Több nagyon fontos dolgot nem értettem ennek a szmolenszki balesetnek az utóéletében. Vajon a lengyel kormány miért volt készségesen együttműködő, és miért fogadta el, hogy az oroszok nem engedik a lengyel szakértőket a tetthely közelébe? Miért fogadták el a tragédia kivizsgálása során az Oroszországra nézve kedvezőbb szabályokat, amelyek a lengyeleket kedvezőtlenebb helyzetbe hozták? A lengyelek miért nem engedélyezték nagyon sokáig a szakértőknek és rokonoknak az exhumálást, a koporsók felnyitását?

Jessikka Aro újra a már eddig is idézett Marek Pyza gondolatmenetét közli: „Szerinte Lengyelországban minden politikai színezetet kap, a szmolenszki tragédia pedig különösen átpolitizált esemény volt. Az akkori miniszterelnök pártja attól tartott, hogy ha a közvélemény az eseményt az oroszok által elkövetett merényletként értelmezi, azzal megerősíti a Polgári Platform riválisát, a Jog és Igazságosság Pártot, amely így áldozatként jelenhetett volna meg, és ez a következő választásokon empátiaszavazatokat eredményezhetett volna. Ezért már a kezdetektől olyan légkört teremtettek, amelyben az orosz érintettséget firtató kérdések önmagukban is gyanúsnak hatottak – nem a történtekre, hanem a kérdezőre vetve rossz fényt.”

Hogy a történet teljességére legyen rálátásunk, 1920-ban kell kezdenünk. Ekkor Varsó alatt a lengyelek megverték az oroszokat, amit aztán visztulai csoda néven emlegettek. Sztálin húsz év múltán találta meg az alkalmat a bosszúra. 1940. március 5. és május 19. között több mint húszezer lengyel katonatisztet végeztetett ki a Katyń körüli településeken. Ezzel gyakorlatilag megsemmisítették a lengyel társadalom értelmiségi és vezető rétegét. Az áldozatokat egyszerűen tarkón lőtték, tömegsírokban földelték el. Hozzátartozóikat a Szovjetunió távoli vidékeire deportálták. A vérengzés idején Katyń a Szovjetunió felségterülete volt, a német–orosz háború csak egy évvel később kezdődött, ezért teljesen hiteltelen az orosz vádaskodás, hogy ezt németek követték volna el. Ebben a nácik történetesen vétlenek voltak – de hát ki merte volna akkor megkérdőjelezni a hivatalos álláspontot.

És mit ad isten, a mészárlás után hetven évvel a kormányzó lengyel elit, amelynek múlhatatlan érdemei vannak a kommunizmus és szovjetbarátság felszámolásában, Katyńhoz közeledik egy hivatalos eseményre, ahol az áldozatokról emlékeznek meg. Aztán a helyszíntől húsz kilométerre lezuhan. Ezt a fajta cinizmust csak abszolút gátlástalan diktátorok merik maguknak megengedni. És persze a nyilvánosságot is csak teljhatalommal lehet elzárni az egész társadalmat érintő kérdésektől.

A hatalmas testű gép nem ütött krátert, mert nem egyben zuhant le. Több ezer darabra robbant szét már a levegőben. Valamennyi holttestet apró darabokra szakadva találtak meg. Az orosz dezinformációs hadtest (mert sok csatornán áradtak a manipulált hírek) rögtön azt terjesztette, hogy a gép pilótái hibáztak, illetőleg a lengyel vezérkari főnök, ment be ittasan a pilótafülkébe, hogy parancsokat adjon nekik. Ha ez így történt volna, az áldozatok ruháin nem találják robbanószer nyomait, és a repülőgép a földbe csapódáskor hatalmas krátert ütött volna. Vagyis ebből sem igaz egy szó sem.

Számomra nem igazán okozott meglepetést az oroszok viselkedése, sem annak brutalitása, kiszámítottsága, szadizmusa. Annál meglepőbbnek találtam a lengyel belpolitika viselkedését: a kormánypárt emberei – szavazatokért cserébe – elárulták halott elnöküket, tábornokaikat, katonatisztjeiket, az értelmiség javát. És a győztesek megint csak az oroszok lettek, akik mindent megtettek azért, hogy a lengyeleken álljanak bosszút a Katyńban elkövetett orosz bűnökért.

Korábban már írtunk Jessikka Aronak az orosz trollgyárakról szóló könyvéről. A finn tényfeltáró újságíró előadásokat tart/tartott az orosz hibrid háborúról. Ezért egy időre el kellett menekülnie Finnországból, mert túlzottan rászállt az orosz trollhadsereg. Technikájukat a Telex cikke foglalja össze: „A propagandista mondja rád, hogy te vagy a propagandista. A KGB-ügynök nevez CIA-ügynöknek. A hazug vádol hazugsággal. A tolvaj állítja, hogy lopsz.” Igaz, ezt mi is ismerjük a hazai Rogán-művek tevékenységéből.

Ki merné állítani, hogy a magyar propagandahadtest kidolgozásakor nem ezeket a már hét évvel ezelőtt olvasható ötleteket hasznosították: „A trollgyárakból kiugrott bérkommentelők szerint egyébként nagy a fegyelem, és jó a fizetés: az alkalmazottak napi 12 órát dolgoznak, s ha teljesítik a normájukat, a napi 135, egyenként legalább kétszáz karakterből álló hozzászólás megírását, akkor havonta több mint kétszázezer forintnak megfelelő rubelösszeget kapnak. Az idegen nyelven írók fizetése ötven százalékkal magasabb, míg az ötletadók és a felügyelők akár félmillió forintnak megfelelő összeget is kaphatnak.”

Nem ad könnyű olvasmányt a kezünkbe Jessikka Aro. A Putyin-rezsim által elkövetett számos súlyos bűncselekményből én most csak egyet idéztem fel. A könyv olyan szintű aljasságokra világít rá, amelyet egy egészséges lelkű ember el sem tud képzelni. (Ha továbbgondoljuk: aki mégis, az nyilván beteg lelkű.) Csakis erős idegzetűeknek ajánlom.

Jessikka Aro: Putyin világháborúja
Fordította: Jankó Szép Yvette
Corvina Kiadó, Budapest, 2025
384 oldal, teljes bolti ár 6990 Ft,
online ár a lira.hu-n 6290 Ft,
e-könyv változat 4899 Ft
ISBN 978 963 137 1239 (papír)
ISBN 978 963 137 1239 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Utazás a putyini hibrid hadviselés legmélyebb bugyraiba.
Oroszország a harmadik világháború kirobbantásával fenyegeti a Nyugatot, és a konfliktus rejtetten már évek óta zajlik. A Kreml régóta fegyverként használja az információk manipulációját, a szabotázsakciókat, a zavarkeltésre alkalmas nyugati együttműködő partnereit, de legfőképp az emberek hiszékenységét.
Jessikka Aro könyve a Kreml által folytatott hibrid háború csatatereire kalauzolja az olvasót: az oroszországi Szmolenszk katonai repülőterétől a helsinki fellebbviteli bíróság előcsarnokáig, a tallinni Bronzharcos vitáktól övezett szobrától a Vlagyimir Putyin belső köre által irányított berlini médiaszolgáltatókig, végül egy, a nyugat-afrikai Ghánában működtetett trollgyárig vezet ez a korántsem veszélytelen utazás.