Sokat tanultam és jól szórakoztam | Pikli Natália: Shakespeare minden időkre

D. Magyari Imre |

„Tekintsük úgy ezt a könyvet – javasolja Pikli Natália a Shakespeare-ről szóló munkájának elején –, mint egy utazást, ahol elindulunk, meg-megállunk egy kilátópontnál, körülnézünk a dráma belső terében, Shakespeare korában, ehhez időnként hozzáveszünk néhány jól ismert mai színházi-filmes feldolgozást, majd továbbhaladunk. Szerencsés esetben az út végén elmondhatjuk: nemcsak sokat tanultunk, de közben jól is szórakoztunk.”

Úgy tekintettem, elindultam az íróval, aki amúgy az ELTE Anglisztika Tanszékének docense, meg-megálltam vele, időnként lemaradtam, időnként előre siettem, sőt kreatívan levágtam egy-egy hosszabb útszakaszt, és nemcsak sokat, hanem nagyon sokat tanultam, s nem csupán jól, hanem nagyon jól, sőt kiválóan, remekül, pompásan szórakoztam. Pedig a szöveg nem bulvárosan könnyed, bár a címlap ezt akarja sugallni az ütősnek szánt kifejezésekkel („Vilmos, a marketingzseni”, „szex & líra”, pláne „SHAX-biblia), de nem is nehézkes vagy bennfentes és végképp nem bennfenteskedő. Olyan, amilyennek egy ilyen szövegnek lennie kell.

Egyre inkább meggyőződésem, hogy a szűk szakmai körön túl is sokan megszólíthatók, talán még ma is, ha megtaláljuk a megfelelő nyelvet. Előkerül Fekete István Bogáncsa, előkerülnek az indiánok is Karl May regényeiből, nemkülönben a jedi lovagok. Ami azt is mutatja, hogy a kutató otthonos a populáris kultúrában is. Ennek köszönhetően Richard Burbage-ről azt mondja, hogy „a kor Brad Pittje”, mi pedig rögtön tudjuk, ki lehetett.

Rendkívül lényeges, hogy – méghozzá Hamlet figurája kapcsán! – felbukkan Pom Pom is. Nekem ez határozottan imponál. (Pláne, hogy a Hamletet olvastam, a Pom Pom meséit nem.)

„Miért írnak erről a pasasról már több száz éve?” – ez a kérdés akkor is komoly és jogos, ha a köznyelvi pasas használtatik benne, sőt az előszó címe is laza: „Miért pont Shakespeare?”. Például itt maradtam le, mert ezen hosszan elgondolkodtam. Talán azért, gondolom, mert emberi világunkról – jelenleg a kilencmilliárd felé közelítünk –, szerelemről, szexualitásról, hatalomvágyról, bűnről, bűntudatról, gyengeségről szinte mindent megtalálhatunk abban a közel negyven drámában, amennyi ránk maradt. Ezért, hogy Alexander Bernáté (1916), Benedek Marcellé (1957) és Géher Istváné (1991) után magyarul is ez a negyedik könyv, amit Shakespeare életművéről írtak. Kevés? Kiről írtak még ennyit a világirodalomból? És a magyar Shakespeare-irodalom igencsak gazdag, különösen, ha hozzászámítjuk a számtalan színházi kritikát, amik bizony olykor felérnek egy-egy tanulmánnyal.

• Olvass bele (1)!

Valójában egy komoly monográfiát tartunk a kezünkben.

Az első fejezet elmegy a konteókra, a textológiai kérdésekre és a korabeli színházi élet bemutatására. Igen helyesen. Nem sietünk, minek is sietnénk? Felteendő még az a kérdés is, hogy „Mi mozgatja ma is a konteóhívőket, mi az oka annak, hogy szinte kiirthatatlan a hit, hogy Shakespeare, a szerző nem is létezett?” Ugyan nem Shakespeare-hez jutunk közelebb, ha keresgéljük rá a választ, hanem egy jelenséghez, de az sem rossz. A konteóhívőket egyébként ugyanaz mozgatja, ami a Petőfit Barguzinba képzelőket, a kultusz (ami ellen, ugye, lázadni kell) és a tudatlanság, ahogy Pikli fogalmaz tapintatosan, bár simán mondhatna ostobaságot is.

Nagyon hálás vagyok Pikli Natáliának a merésznek tűnő kijelentés rögzítéséért: „Az »igazi, hamisítatlan« Shakespeare nem létezik szövegként sem, bármennyire szeretik is színházi előadások és könyvkiadók így reklámozni magukat. Nincs ideális, tökéletes, »a szerző szándéka szerint« megírt Shakespeare-dráma még angolul sem, nemhogy úgy, ahogy mi fogyasztjuk, fordításokban.” Ez persze szomorú, de ha nincs, hát nincs. És ebben ott az irodalom ritkán felismert, de nagyon is valódi természete, amit már a homéroszi eposzok kapcsán felismerhetnénk. Homéroszról az égvilágon semmit sem tudunk, még azt sem, hogy élt-e. A neki tulajdonított eposzok sokáig élőszóban terjedtek, aztán lejegyezték, énekekre osztották őket, de hogy kitől származnak… Viszont vannak.

Tulajdonképpen a Shakespeare-drámák is vannak, bár körülöttük azért jóval kisebb a homály. Az irodalom, a művészet elég megbízhatatlan, képlékeny valami – miközben csoda is, persze. Elsősorban csoda. Vannak szövegek, például Hamlet, Othello, Macbeth vagy Lear király címmel és ezekből a szövegekből igen sok minden kiolvasható. Ezek amúgy a „nagytragédiák”, ahogy egy oxfordi professzor a huszadik század elején elnevezte és az életmű csúcsára helyezte őket. Nekem jobban tetszik Szerb Antal kifejezése, az „ősvilági”, csak ő az Othellót nem sorolja ide, „renaissance-színezetű”-nek ítéli, nem véve észre, hogy a darab során épp ez a vékony reneszánsz védőréteg mállik le a mórról.

• Olvass bele (2)!

Felettébb tetszik, hogy a róluk szóló hatodik fejezet ezt a címet viseli: „Van már kenyerem, borom is van”: férfiválságok és nagytragédiák. Kosztolányi ez, persze, a Boldog, szomorú dal. Ide átemelni az első sorát csak vérbeli irodalmárnak van mersze.

Kár, hogy a Macbethre mindössze egyetlen bekezdés jut. Jut eszembe: szívesen olvastam volna Shakespeare viszonyáról a transzcendenshez. Ír szellemekről, boszorkányokról, tündérekről, koboldokról – vajon hitt is bennük? Kiben, miben hitt? Sőt: hitt egyáltalán? És tudhatunk erről bármit is?

Azt külön díjazom, hogy Pikli Natália határozottan kijelenti: „…a Rómeó és Júliá-ban a szex legalább annyira fontos, mint a szerelem.” És kijelentését meglocsolja vitriollal: „Csöppet ironikus, hogy a ma 14–15 éveseknek tanított dráma tele van olyan poénnal és szöveggel, melyeket egy konzervatív ifjúság- vagy oktatáspolitika mindig is üldözendőnek vél, az erre kevésbé fogékony tanár pedig szemérmesen hallgat.” A Rómeó… ikerdarabja a Szentivánéji álom: „Rómeó és Júlia esetében szerencsésen egybeesik, hogy ki kire vágyik, a Szentivánéji fiatal szerelmeseinél ez már nem ilyen egyszerű.” Azért Rómeónál sem, hisz nemrég még Rózáért (avagy Nádasdy fordításában Rozalinért) epedett, és ki tudja, mi történik, ha a helyzet nem fordul tragikusra… De arra fordult. Nem feltétlenül a szükségszerűségnek, hanem különböző véletleneknek köszönhetően, amiken annyi minden múlik…

Sok mindenről kellene még írnom, hisz Pikli Natália gondosan, izgalmasan és igen invenciózusan, olykor vitára ingerlőn végigelemzi az egész életművet. De már csak arra hívom fel a figyelmet, hogy a végén megígéri: folytatja. „De ez a legfontosabb szereplőkön, az olvasókon múlik.” Rajtam nem.

Pikli Natália: Shakespeare minden időkre
Európa Kiadó, Budapest, 2025
408 oldal, teljes bolti ár 5999 Ft
online ár a kiadónál 5399 Ft
e-könyv változat a bookline.hu-n 4499 Ft
ISBN 978 615 106 0346 (papír)
ISBN 978 615 106 1046 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Miért pont Shakespeare? Miért írnak erről a pasasról már több száz éve? Miért nem tudunk szabadulni tőle?
Miért nem lehet megunni? Miért kell még egy könyvet írni róla? – teszi fel kérdéseit a szerző, aki 34 évvel a legutóbbi, a teljes shakespeare-i pályát áttekintő magyar nyelvű szakkönyv megjelenése után ad mindezekre – igencsak időszerű – tudományos és rendkívül szórakoztató válaszokat monográfiaigényű könyvében. Ráadásul női kutatóként, aki így nemcsak az elmúlt bő harminc év kutatási eredményeivel tudja kiegészíteni eddigi ismereteinket.
Pikli Natália a sok évszázados, egyre csak táguló Shakespeare-univerzum bemutatását és elemzését a nemzetközi és magyar tudomány legfrissebb eredményei alapján végzi: áttekinti a drámaírói pályát, feltárva a színdarabok belső, sajátos működési mechanizmusát, nem megfeledkezve a 16-17. századforduló Angliájának kulturális környezetéről. Ami viszont még különlegesebbé teszi ezt a „Shakespeare-bibliát”, az a 20-21. századi filmekre és színházi előadásokra vetett pillantása, személyes érdeklődése és problémaérzékenysége, a kivételesen lendületes és szellemes nyelvezete. Mert a tudomány mögött ott az ember, és vele sokkal izgalmasabb (elkerülhetetlenül) újraolvasni Shakespeare műveit – minden korban és minden időkre.