Halálok Velencében | Ponchielli: Gioconda / Opera

D. Magyari Imre |

Fogós/fogas kérdés számomra, hogy Victor Hugo tizennyolc drámája közül játszható-e ma bármelyik is lényeges változtatások, húzások és betoldások nélkül. Úgy gondolom, nemigen. Még A királyasszony lovagja – a Ruy Blas – sem. Pedig egykor Hugo volt a megtestesült avantgárd, Hernani című darabja 1830 februárjától negyvenötször ment a Comédie Française-ban, mindegyik alkalommal botrányok kísérték az előadást.

„Végül nemcsak a nemes lelkű rabló aratott győzelmet – olvassuk a Kékesi Kun Árpád szerkesztette Színházi kalauzban –, hanem a romantikus irodalom is”; nem véletlen, hogy Verdi a nagy francia több drámájából is operát írt, gondoljunk a legismertebbre, a Rigolettóra. Hugo meg is jegyezte a kvartett hallatán, hogy hát igen, ő nem beszéltethetne egyszerre négy embert… De A király mulat aligha fog színpadra kerülni, külföldön sem, nálunk sem, pedig nem kisebb költő fordította magyarra, mint Kálnoky László. Hugo legjobb regényei, A párizsi Notre-Dame (1832) és A nyomorultak (1862) valahogy időtállóbbak, aminek okait (mert persze vannak) most nem kezdem keresgélni.

Attól végképp nem kell félnünk, hogy az Alonso, Pádua zsarnoka című alkotása színpadra vonul. Népszerű volt pedig annak idején, többen is lefordították nyelvünkre, Csató Pál, Kiss János, sőt Eötvös József is, akinek átültetésében aztán tizenegy helyen mutatták be, így a Debreczeni Nemzeti Színházban is. (Vajon mi lehetett az oka, hogy a szereplők közül egyedül a kényúr feleségét domborító Váczy Vilma nevét írták ki a plakátra teljes egészében?) Eötvös változata 1836-ban meg is jelent nyomtatásban, a magyarító tanulságos előszavával. Hatásosan is kezdődik (eredeti helyesírással idézem), bár mintha nem tartozna szorosan a tárgyhoz: „Volt egy kor Franciaországban, tizennegyedik Lajos korának nevezik, mert akkor csak egy ember élt, s annak neve tizennegyedik Lajos vala; nagy kora az alávalóságnak, a hitetlenségnek. Fáradtan a középkor hosszú viadalaitól, nyugalom után vágyódott az emberi nem, ha bár tömlöcben volna is. El vala használva a szenvedelem [szenvedély], kihűlve az érzemény [érzelem], s csak hideg önség [önzés] dobogtatá még az emberi szíveket.” Ez meglehetős leegyszerűsítés, de tényleg igen hatásos; látható, hogy a fiatal, huszonéves, ambiciózus arisztokrata viendi* még valamire. [*vinni fogja]

Ez az Alonso az alapja a Giocondának.

A Maár Judit szerkesztette nagyszerű összefoglalás, A francia irodalom története nem tér ki rá, sőt még a címét sem említi, ellentétben a Világirodalmi Lexikonban Szávai Nándor legalább ír a létezéséről. Azt sem tudom, Eötvös óta lefordította-e még valaki. A drámából készült szövegkönyvet Till Géza igen szigorúan minősíti az Opera című könyvében: „Szinte érthetetlen, hogy az Otello és a Falstaff zseniális szövegírója, Arrigo Boito (1842–1918) hogyan készíthetett Victor Hugo egyik drámájából ilyen zavaros, a legselejtesebb operai közhelyekkel telezsúfolt librettót.” Azt a feltételezést is megkockáztatja, hogy feltehetően ezért rejtőzött anagramma – Tobia Gorrio – mögé. Számomra hihetőbb Csehy Zoltán magyarázata a Százharmincnyolc operából, ahol arra figyelmeztet, hogy Boito „ebben az időben [az 1870-es években, DMI] ezt a nevet extravagáns írói névként is használta”. Ami persze nem magyarázat a közhelyességre. Magyarázat nincs, csak egy megkerülhetetlen tény. Istenem, akadnak alkotók, és a legnagyobbak sem kivételek, akik szinte mindig egyformán magas szinten teljesítenek, és vannak, akik majdhogynem kiszámíthatatlanok. Márai írta az Egy polgár vallomásait is, és a Gyertyák csonkig égnek című regényt is…

Ez a tény, amit a Gioconda esetében el kell fogadnunk, hogy a szövegkönyvben, mit tegyünk, valóban hemzsegnek a vadromantikus klisék, fordulatok, megoldások. Akár szándéktalan paródiának is nézhetjük.

Ennek megfelelően van például

1. velejéig gonosz, romlott, aljas, de igen eszes figura, egyetlen gyenge ponttal, jelesül a Gioconda iránti szerelemmel: Barnaba (Szegedi Csaba),
2. reménytelenül szerelmes, csalódni kényszerülő nő: Gioconda (Francesca Tiburzi) – szerepneve becenév. Ezt az operát mindenki az eredeti címén emlegeti, akárcsak a Traviatát. A Giocondát lehetne talán Nevetősnek, esetleg Jókedvűnek fordítani (de nem kell),
3. még egy (egyelőre) reménytelenül szerelmes nő, aki férjnél van, de persze nem a férjébe szerelmes: Laura (Szántó Andrea),
4. álruhás herceg, aki, mint kiderül, a férjes asszonyt szereti, de nagyon: Enzo (Stefano La Colla),
5. gyanú és bizonyosság, mármint hogy a dalmát tengerész nem dalmát tengerész, hanem valaki más – és tényleg,
6. vak asszony, akit megfojtanak, ő Gioconda anyja (Schöck Atala)
7. misztikum (gyenge),
8. méreg (erős), plusz altató (az is erős),
9. inkvizíció főinkvizítorral, aki a 2. számú, (egyelőre) reménytelenül szerelmes nő férje: Alvise (Cser Krisztián),
10. tetszhalál (Lauráé, az altatótól), temetéssel, hullarablással és feltámadással,
11. boldog megmenekülés (Enzóé és Lauráé),
12. öngyilkosság…

És sorolhatnám tovább, bár ennyi is bőven elég. Ezekből az elemekből épül a cselekmény.

Gioconda, az utcai énekesnő (egy korai Edith Piaf) szerelmes Enzóba, akiről azt hiszi, tengerész. Enzo azonban valójában Santafior hercege, akit a főinkvizítor száműzött Velencéből, hogy Laura az övé lehessen. Rejtély, hogy Laura miért lett az övé, ha egyszer nem szerette – igaz viszont, nehéz egy főinkvizítornak nemet mondani. De néhány kérdés mindenképp megválaszolatlan: például az, hogy miképp bukkanhat fel Gioconda Enzo hajóján vagy később a főinkvizítor estélyén. Kedves szokása, hogy időnként csak úgy megjelenik…

Barnaba, az inkvizíció megbízható besúgója („engem valami titokzatos géniusz vonz a rossz felé” – vallja be magáról egy őszinte pillanatában), Giocondát akarja megszerezni, s ezért semmilyen eszköztől nem riad vissza. Például megfojtja a lány anyját, bár ez talán nem is a legjobb eszköz arra, hogy megkedveltesse magát. De hát önérzetes… Laura megszökne Enzóval, de férje a nyomában van – végül mégis sikerül elhajózniuk. Mindenki más mély boldogtalanságba süllyed, már ha nem hal meg előbb. Barnabát éppen Gioconda szúrja le, akinél ott a méreg, amit Alvise Laurának szánt, és nagy valószínűséggel meg is issza… Tulajdonképpen csak Alvise marad életben, de ő is nagyon rosszul érzi magát.

Itt azért álljunk meg egy pillanatra! Az Operaház előadásán látjuk, hogy Gioconda tőrt szúr Barnaba testébe, az viszont nem látható, hogy öngyilkos lenne. Az internetről letöltött librettó (tarjangz.eu) szerint azonban magát döfi szíven (ez olvasható az opera-guide.ch szövegkönyveiben is), Barnabának még a haja szála sem görbül. Ez jóval sokkolóbb: lám, a gonosz változatlanul jelen van a világban. Megnéztem egy régi, 1986-os felvételt, egész jó kis csapat jött össze Bécsben, Gioconda Marton Éva, Enzo Placido Domingo, a karmester Fischer Ádám. Gioconda itt is maga ellen fordítja a tőrt, Barnaba egy artikulálatlan üvöltés után elrohan. Lehet, hogy az új befejezés a rendező, Almási-Tóth András leleménye?

A feketénél is feketébb történet színhelye a csodálatos, vonzó és titokzatos, tizenhetedik századi Velence, a maga lagúnáival, rióival, sikátoraival és lakóival (jelmez: Tóth Bori). Van a városnak egy komor, sőt félelmetes arca is, amit az előadásban csak sejthetünk, mert a díszlet (Lisztopád Krisztina) alig módosul, Velencében vagyunk és kész (a csatorna megjelenítését hagyjuk).

De létezik a helynek egy veszélyes kisugárzása is. Emlékszünk az Utas és holdvilág elejére? A szabványosnak tűnő nászutasok, Mihály és Erzsi színházba mennek, utána a férfi még meginna valamit és elindul, hogy keressen egy helyet, mígnem bejut a sikátorok közé. „Egészen szűk utcák ágaztak egészen szűk utcákba, és amerre ment, ezek az utcák mindegyre szűkebbek lettek. Ha kinyújtotta két karját, egyszerre meg tudta érinteni a két szemben levő házsort, a hallgató, nagy ablakos házakat, amelyek mögött, úgy gondolta, titokzatosan intenzív olasz életek szenderegnek.” Mihály hajnalig bolyong. Még visszamegy a szállodába, még együtt utaznak tovább Ravennába, de a kapcsolatukon már megjelentek az első hajszálrepedések. Bocs a kitérőért, csak szeretem.

Velencében tulajdonképpen lehet Gioconda-túrát tartani, ahogy Rómában Tosca-sétát – elmenni a Sant’Andrea della Valle-templomba, onnan a Farnese-palotához, végül pedig a Tevere partján az Angyalvárba, az csak egy hosszabb séta. De Boito nagyobb útra késztet bennünket. Az opera első felvonása a Palazzo Ducale, a Doge-palota táján játszódik, még egy oroszlánszáj  (bocca di leone) is fontos szerepet kap benne, ide dobálták be a névtelen feljelentéseket. A második színhelye a mai Fusina-negyed partja, hajóval, a harmadiké a Canal Grande mentén álló „csipkepalota”, vagyis a Ca’ d’Oro, a 15. század első felében épült Aranyház, az utolsóé pedig Gioconda szegényes szállása Giudecca szigetén – a távolban látszanak a Szent Márk tér fényei.

Almási-Tóth András arról beszélt az OperaCafé egy régebbi adásában, hogy a mű az emberek kommunikációképtelenségéről szól: nem tudunk egymással kommunikálni, nincs képünk sem magunkról, sem a másikról; lám, mindenki olyasvalakibe szerelmes, akit nem tud elérni. És tényleg: Gioconda Enzóba, Barnaba Giocondába, Alvise Laurába, Laura… Laura is Enzóba, Enzo Laurába, de ők speciel nagyon is elérik egymást és Gioconda segítségével még meg is szöknek, azaz boldogan élnek, míg meg nem halnak. Éppenséggel szólhatna persze a darab a kommunikációképtelenségről is, még ha Arrigo Boitónak ez eszébe sem jutott, de valószínűbb, hogy nem szól ez semmiről. Inkább csak alkalom az éneklésre. És hát nagyon szép zene, elképesztő áriákkal: Cielo e mar (Égbolt és tenger – Enzo), Suicidio! (Öngyilkosság! – Gioconda). Tényleg szép, és nem csak az Órák tánca, ami, rendben is lenne, beszéljen az elmúlásról (koreográfia: Barta Dóra), pláne, hogy a zene alatt a főszereplők egyenként bejönnek a színpadra, Laura is, pedig ő már elvileg nem él. Nagy ötlet ez!

Továbbá azért, ha érintőlegesen is, ott a történetben a nép befolyásolhatósága és az önfeláldozás nehézsége.

A már idézett Csehy Zoltán ezt is írja megbocsátón: „Ponchielli a legelvetemültebb operarajongóra úgy hat, akár a drog: a kiábrándultságból a varázslatba repíti. Így volt ezzel Maria Callas is: neki köszönhető az opera modern európai diadalútja, de még a szigorú Arturo Toscanini is kedvelte a darabot…”

Pedig azt a sort talán észre sem vették, amit a hajósinasok énekelnek a második felvonás legelején: Mi vagyunk a tenger mókusai… Bár az egyetlen komikus mondatot könnyű észrevenni egy komor operában, de végül is ahogyan futkároznak az árbócon és a kötélzeten – ez a kép teljesen helyénvaló…

Fotók: Berecz Valter / Operaház (A képek esetleg a látottól eltérő szereposztásról is készülhettek.)

Amilcare Ponchielli: Gioconda
Gioconda: Rálik Szilvia / Ádám Zsuzsanna / Francesca Tiburzi
A vak asszony: Schöck Atala
Barnaba: Szegedi Csaba
Enzo: Kovácsházi István / Stefano La Colla
Laura: Szántó Andrea
Alvise: Cser Krisztián

Részletek, további előadások és jegyvásárlás