Milyen az államférfi? | Elliot Arnold: A virrasztás éjszakája

●  Ú J R A O L V A S Ó  ●

kistibi |

Néhány éve egy kommentből tudhattam meg, hogy Horthy Miklós volt az utóbbi 150 év legnagyobb magyar politikusa. Ezért kerestem elő egy régebbi írásomat felfrissített újraközlésre, időszerűsége okán.

*
A Híres Háborús Regények sorozatban, még 1974-ben jelent meg Elliott Arnold regénye, A virrasztás éjszakája. A regény nem igazán jó, moralizál, néhol kimondottan vontatott, a párbeszédei időnként olyanok, mintha egy filozófia tankönyv fejezeteit sűrítette volna dialógusokba – mégis ajánlom. Egyrészt a témája miatt, másrészt mert Arnold a dán gondolkodásmódra szeretne választ kapni – és ebben, úgy vélem, sikeres.

Dánia volt ugyanis az egyetlen olyan megszállt ország a második világháború alatt, amelyik gyakorlatilag megmentette az összes zsidó állampolgárát. Az erkölcsi oldala érdekelt, egyes személyekre lebontva, hogy Dániában miért úgy, Magyarországon meg miért másként történtek az események. Először nézzük az adatokat!

A szerző számait idézem: 1943 októberének első felében 8007 zsidót csempésztek át a dán ellenállók a semleges Svédországba. 460 főt nem ért el a figyelmeztetés – vagy nem adott hitelt neki –; őket a theresienstadti (ma Terezín, Csehország) koncentrációs táborba vitték. (Theresienstadt egyébként a náci birodalom „reklám-tábora” volt, amellyel a világ közvéleménye előtt igyekeztek bizonyíani, milyen humánusan bánnak a zsidókkal.) A folyamatos dán tiltakozás következtében élhettek olyan körülmények között, hogy a 460-ból 400 túlélte a koncentrációs tábort, ami közel sem a szokásos arány. A dániai zsidókat csak a német megszállás negyedik évében szándékoztak likvidálni, addig békén hagyták őket. A történetben van még két külön csavar. Amikor megjelent a rendelet, hogy a zsidóknak sárga csillagot kell viselniük Dániában, akkor a dán király az első adandó alkalommal sárga csillaggal a mellén jelent meg a nyilvánosság előtt. Ellenben a nagyszerű magyar kormányzó lelkiismeret-furdalás nélkül asszisztált több mint félmillió magyar állampolgár megsemmisítéséhez.

De nem csak a csúcson van különbség, bár nagyon szeretjük hárítgatni a felelősséget. Nézzünk körül irodalmi, filmes emlékeink között! A Sorstalanság főhőse, miután családjából egyedül túlélte a poklot, hazamegy, de a család lakásában már más lakik, aki kidobja: Takarodjon onnan, semmi köze ahhoz a lakáshoz… Az 1945 című Török Ferenc-filmben a település jegyzője meg sem bírja kivárni, hogy kereskedő „barátját” elvigyék a nyilasok, ő maga jelenti fel, hogy rátehesse kezét a boltra, a családi ezüstre. Borbély Szilárd Nincstelenek című regényében olvashatjuk, hogy a falu bunkói járnak a zsidóhoz vásárolni, inni, és nem fizetnek. Amikor a szerencsétlen ezt szóvá teszi, még meg is fenyegetik, hogy feljelentik, elvitetik, egyébként se pofázzon a mocskos zsidó, aki az ősi magyar vért szívja.

A dán nép és királya méltóak voltak egymáshoz. Mondhatnám, hogy Horthy is méltó az általa irányított jellemtelenek tömegéhez – de akkor nagyon leegyszerűsíteném a kérdést.

Mégis, mi az oka annak, hogy egy teljes társadalom kiáll nyolcezernyi tagja mellett, egy másik meg hagyja, hogy félmilliónyit a biztos halálba küldjenek? Lehet ekkora morális szintkülönbség két európai ország, két európai társadalom között? Sőt, hogy fokozzuk a különbséget: a dán zsidók távolléte alatt tulajdonukra a Dán Társadalmi Igazságügyi Minisztérium vigyázott. A szomszédok a kertekre, állatokra ügyeltek, s amikor a tulajdonosok a háború után hazatértek, nagyrészt rendben is találtak mindent. Úgy vélem, egy társadalom morális állapotáért a vezetése felel. A boszorkányüldözések idején alighanem mellőzhető kérdés volt, valóban léteznek-e boszorkányok. Az volt a fontos, hogy a társadalom figyelmét el lehetett terelni az igazán lényeges dolgokról, és közben vagyonokat lehetett elrabolni a feljelentett, boszorkánynak kikiáltott szerencsétlenek hagyatékából.

A Horthy-rezsim is több mint egy évtizedig nyomta az antiszemita propagandát, így hát logikus következmény volt az, hogy lelkes társadalmi együttműködés kövezte ki a magyar zsidók haláltáborokba vezető útját. A gyűlölködést, az agressziót könnyű elhinteni, mindig talál alkalmas termőtalajt. Nem igényel komoly gondoskodást. A gyom ápolás nélkül is terjed és szívós gyökereket ereszt.

Vajon mi lenne a válasz, ha a mai magyar társadalom szembesülne hasonló kérdéssel? Mert mi terem a gyűlölség elvetése után, ha mindent belep a tarack? Egy gyomos területből valódi kertet varázsolni gerincroppantó munka. A mai magyar politika úgy beszél Horthyról, mintha ő komoly államférfi lett volna, nem pedig tömeggyilkosságért, népirtásért felelős, jellemtelen alak. Karriertengernagy, 1919-ben a fehérterror eszközével operáló „rendcsináló”.

Zoltán Gábor Orgia című regényében olvashatjuk, hogyan válik-válhat valaki nyilassá, és hogy a rendszer milyen módon, és milyen iszonyatos sebességgel képes kitörölni az emberséget a Homo sapiensből. Nem szeretném ilyen szörnyűséggel zárni az írásomat, hiszen „élnek dolgozók itt, költők is bűntelen…”. Kertész Imre reményt hagyóan fejezi be a Sorstalanságot: „Hisz »még« ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított. Mindenki csak a viszontagságokról, a »borzalmakról« kérdez: holott az én számomra tán ez az élmény marad a legemlékezetesebb. Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik legközelebb, ha majd kérdik.”

De ez a remény nem a kizökkent idő visszabillentése, hanem a lélek egérútjának keresése az őrület ellen. Pilinszky is hasonló úton jár. Próbálta megtalálni a szép elemeit a széthulló tudatban, a letisztult fájdalomban:

„Azt álmodom, felébredek.
Hihetetlenül mély az éjszaka.
Alig vagyok.
Egyetlen egy szoba,
egy ablak világít csak: az övé.
S az is üres.
Mint összetört tükör
hull a szobája, s nem bír földet érni!
Levelenként kell félrehajtanom
a puha erdőt. Mind megannyi seb.
Elalélok, hogy szép fejét kifejtem
az agyonázott levelek közül.
Szebb, mint a legszebb fiatal lány!
Nincs többé erdő.
Mit akarsz még tőlünk?
A halálunkat, azt nem. Azt nem adjuk.
Azt magunkhoz szorítjuk és nem adjuk.” (KZ oratórium)

Ezért ajánlom csaknem harminc év után is Elliot Arnold könyvét. Mert számvetésre kényszerít. Mert az adatokból művek szökkennek ki, egy iszonyatost kort megérteni akaró művek.

Elliot Arnold: A virrasztás éjszakája
Magyar Könyvklub, Budapest, 1998
Fordította: Fazekas László
572 oldal (csak antikváriumban kapható)
ISBN 963 548 6944

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Ez a könyv a dán ellenállási mozgalom legfontosabb, legszebb fejezetének, a dániai zsidóság megmentésének története: Elliott Arnold amerikai író-publicista munkája. A rendkívül feszült, olykor megrázóan mulatságos és nagyon szép írás valóságos tényekből megteremtett dokumentumregény.
Dániában, ahol a németek szokásos diszkrimináció-hadjáratukat is mérsékelni kényszerültek, mert az ismert rendelet megjelenésekor sárga csillaggal jelent meg maga a dán király – a deportálás elrendelésével szokatlanul hosszú ideig vártak. Tartottak az „árja” dánok ellenszegülésétől. A megszállás negyedik évében történt, hogy Hitler parancsára, a Gestapo szorgalmazására Dániában mégis elrendelték a zsidók deportálását. „Az akció” időpontját  Raus Hasonó/ros hásáná, a zsidó újév napjára tűzték ki.

„Az akció” a dánok ellenállása miatt meghiúsult: a dán zsidóság – Európában egyedül – megmenekült. Néhány nap – tulajdonképpen egyetlen éjszaka – alatt több mint nyolcezer zsidót csempésztek át honfitársaik a semleges Svédországba. Értelmiségiek, püspökök, plébánosok, orvosok, egyetemisták, üzletemberek, kocsmárosok, munkások, halászok, fiatalok, öregek – az egész dán nemzet szinte egységesen vett részt a dán zsidóság megmentésében. Sokan közülük meghaltak, és valamennyien életüket kockáztatták. De erre akkor nem gondoltak.
„Visszavárunk Dániába” – búcsúztak csendesen a parton álló dánok a dán zsidóktól. Ez a néhány szó jelöli talán leghívebben a történelemmé vált történet esszenciáját.