»Gonosz tudsz-e lenni?« | Verdi: Macbeth / Opera

Posted on 2025.03.28. Szerző: olvassbele.com

Boross Csilla (Lady Macbeth), Kálmándy Mihály (Macbeth)

D. Magyari Imre |

Végtelenül üdítő olyan gazembereket látni, akikben feltámad a bűntudat. Mert vannak ám olyanok is, akik a szót sem ismerik, nemhogy a jelentését, az pedig, hogy valaha is feltámad bennük, elképzelhetetlen. Bennük? Hisz ők nem csináltak semmi rosszat, sőt a legjobbat akarták! Szóval már ezért megérte elmennem az Operába. És egyébként is.

Julian Budden idéz Verdi-könyvében* egy 1858-as levelet, amiben Verdi így panaszkodott: „»A Nabucco óta (tehát az 1842-es bemutatótól számítva, DMI) nem volt egyetlen nyugodt, békés órám, tizenhat év kényszermunka.«” Budden így folytatja: „Életrajzíróinál sorra megjelenik ez a kifejezés …, s azt az időszakot jelöli, amely az Ernani diadalától addig a pillanatig tartott, amikor Verdi berendezkedett saját bussetói birtokán, és immár kedve szerint fogadott el vagy utasított vissza felkéréseket.” Ebben az időszakban született, firenzei felkérésre, Francesco Maria Piave és Andrea Maffei szövegére, a Macbeth, 1847 márciusában mutatta be az 1657 óta mindmáig működő firenzei Teatro della Pergola. Bő másfél évtized múlva Párizs számára a zeneszerző átdolgozta a partitúrát, mi most ezt hallhatjuk az operában, négy felvonás, két rész, ahogy általában ezt szokták játszani, elhagyva az egykor kötelező balettet. (Ami pedig Budden szerint „Verdi egyik leghatásosabb, olykor felséges és démoni balettszáma”.)

A Molnár Diána Eszter szerkesztette, szokásosan igényes műsorfüzetben Rajna Martin, az előadás karmestere arról beszél, hogy „A két változat között nagyjából öt ponton találunk szignifikáns különbséget”, ilyen például a Lady új, La luce langue…, Már itt az alkony… kezdetű (Budden: „csodálatosan vészjósló”) áriája a második felvonásban (végig Fischer Sándor fordítását idézem, ezt találtam a neten, az operai kivetítőn Kenesey Judit változata fut), vagy a negyedik felvonás nyitókórusa, ami szerintem az egész mű legkiemelkedőbb, legmegrendítőbb részei közé tartozik. Ez a külföldre menekült skótok Patria oppressa kezdetű kórusa, magyarul: Árva népünk! / Szegény hazám, / Nem vagy te otthonom ma már! / Távol idegenben jár / Minden hű fiad, ki él! Első pillantásra látható, a patetikus, búsongó hangütésnek semmi köze a tizenegyedik századhoz.

A tizenkilencedikhez annál inkább. Olvassunk bele például Tompa Mihály híres versébe: Levél egy kibujdosott barátom után [eredeti helyesírással].

…szülő honod, a legszentebb anyát,
Nehéz óráiban, rosz gyermek, elhagyád!
Mert úgy szeretted, hogy tovább nem nézhetéd
Sápadt arculatát és könyező szemét.

Az egységes Olaszország, ha Róma és Velence nélkül is, 1860-ban jött létre, de a múlt mintha ott élne a szövegben és a zenében.

Igazából azt lenne jó tudni, hogy a Macbeth megzenésítése a felkérők ötlete volt-e vagy Verdié. Az utóbbinak örülnék jobban. A lényeg: egyáltalán nem tűnik kényszermunkának. Budden a zeneszerző „Shakespeare-rajongásáról” beszél, hozzátéve, hogy ez „a korabeli Itáliában korántsem számított általánosnak”. Az előző bekezdésben pedig arról ír, hogy „Ez az első opera, amely Shakespeare szellemét igyekszik tükrözni, s ezért soha nem tapasztalt módon szakad el a hagyományos formáktól.” Teszi ezt például azért, hogy az „északi komorságot”, ami nemcsak a cselekményből, hanem a tájból is – a Dunsinane-domb, Forrest, Inverness, a birnami erdő – árad, hangokba foglalja. Ez az (elképzelt?) komorság elég rémes lehetett a felhőtlen olasz ég alól nézve… Itt „Süvöltve szólott halálmadárnak hangja, / Borzongva reszketett a láztól a föld is”, ahogy Banquo (Cser Krisztián) emlékszik hajnalban a király halálának kissé zord éjszakájára. Ilyesmi Itáliában nem eshet meg.

Budden akkurátusan azt is hozzáteszi, hogy „Ami a lakoma alatti hallucinációt, a királyok vonulását és az alvajáró-jelenetet illeti, olasz operában még nem fordult elő.”

Szerb Antal a Macbethet a Hamlettel és a Lear királlyal együtt a drámaíró „leghatalmasabb műveinek”, „három ősvilági tragédiának” nevezi, ahol az „ősvilági” talán valami olyasmit jelent, hogy bennük emberi mivoltunk lényege fogalmazódik meg. A Lear király nem is helyezhető el az időben, a történelemben. A Hamlet és a Macbeth igen, de az utóbbi a régmúltban, valamikor a 11. században.

Matthew Wild, a 2025. február 22-én bemutatott előadás rendezője a cselekmény idejét a nem túl távoli jövőbe helyezte, Skócia immár független ország, amelynek öntudatos urai őseik, a kelták viseletében, a kilt nevű szoknyában járnak (jelmez: Heide Kastler), a nők is skótkockás kosztümben pompáznak. Ez nem különösebben zavaró, bár nem is érthető, én legalábbis nem értettem. Nagyon tetszett viszont a függönyre vetített, időtlen és félelmetes erdő (videó: Czeglédi Zsombor): a fák között bármelyik században lehetünk. Tetszettek a vetített mondatok is; kár, hogy nem tudtam őket megjegyezni.

Macbeth invernessi várkastélyából csak egy lépcsőt látunk (díszlet: Sebastian Hannak), az viszont hatalmas, a színpad egyik szélétől a másikig ér. Nem tudjuk, hogy a kastély belsejében található-e, vagy a falán kívül, egyáltalán, azt sem, hogy valóságos-e. Egy idő után falfirkák kerülnek rá. Sokan haladnak rajta felfele és lefele, gondolom, azt jelképezve, hogy az életünkben a legtöbbször hol felfelé, hol lefelé tartunk, egy páternoszter az egész.

Igen emlékezetes effekt, amikor a lépcső hátsó fala hirtelen pirosba, a vér pirosába borul (világítás: Bányai Tamás).

A Macbeth a becsvágy és a bűntudat drámája.

Addig nincs semmi baj, amíg Macbeth (Kálmándy Mihály) egyszerű nemes, tábornok és hadvezér, épp egy csatából tér meg. De mikor a boszorkányok (Lőrinc Katalin, Fehér Ferenc, Kökény-Hámori Kamill; mozgás: Lázár Eszter) mindenféle kellemes dolgot jósolnak neki, felébred benne a becsvágy. Hogy ő Glamis thánja, az még rendben van (a thán magas nemesi méltóság). De hogy Cawdor thánja is ő lenne? Márpedig az egyik boszorkány így köszönti! A másik pedig lazán közli vele, hogy király lesz. Ez azért már sok. Pláne, hogy egy hírnök rögvest azzal jő, hogy tényleg ő Cawdor thánja, a király kinevezte. És ha ez a jóslat igaznak bizonyult, akkor…

Egy pillanatra álljunk meg a boszorkányoknál. Wild szerint: „a boszorkányok nem mások, mint (Macbeth) legmélyebb félelmeinek és bizonytalanságainak megtestesülései.” Hát nem. Velük indul a mű, Shakespeare-nél is, s már akkor jelen vannak, amikor Macbeth és Banquo még nem tűnnek fel a színen. A harmadik felvonás elején pedig egész boszorkánykórust látunk és hallunk – amit Budden kissé rosszmájú megjegyzése szerint Verdi „a női kar kedvéért” egészített ki háromról tizennyolcra. Tizennyolc boszorkány már nem semmi! És bizony ezek mindegyike önálló entitás, beszélgetnek, társalognak, a végzetet is megszólítják. Hogy Shakespeare hitt-e ilyesfajta túlvilági lényekben, nem tudom. (Két eset van: a. hitt, b. nem hitt.) De a darabba beleírta őket.

A boszorkányokat, ha már találkoztak velük, Banquo is faggatja a jövője felől: kellő titokzatossággal annyit fednek fel neki, hogy ő ugyan nem lesz király, de uralkodók ősének tudhatja magát. Ezek az uralkodók aztán egy látomásban a lépcsőn vonulnak el Macbeth szeme előtt.) Banquo azonban nem törődik a jóslattal, azt viszont észreveszi, hogy Macbethnek „Sötét az arca, zavartan áll itt, / Titokban ő már a trónra számít!” És valóban: Cawdor friss thánjában szörnyű gondolat ébred, a drámában is, az operában is: „Egy jóslat már bevált, azt látom… / Talán a végső, a trón sem álom… / Mi ez? Mit érzek? Borzong a testem… / Te véres szándék, mért csábítsz engem?…” De most még próbálja visszafogni magát: „Ha trónt is kínál nekem a végzet, / Kezemet érte nem nyújtom én.”

Aztán nyújtja. Amihez egy nála szilárdabb jellem segítsége kell: Lady Macbethé (Boross Csilla). Tőle halljuk, mintegy monológként, még az elején: „Van szívedben becsvágy, / Ismerlek, Macbeth, / Van benned nagyravágyás, / De gonosz tudsz-e lenni?…”

Mert ezen múlik minden.

Tud, ha nagyon muszáj.

Megöli a királyt (érdekes: a fiát nem; igaz, akkor nem lenne kit királlyá tenni a végén), megöleti Banquót, megöleti az országot elhagyó Macduff (Brickner Szabolcs) családját, megöletné Banquo fiát is. Belejön. Az asszony büszke is rá: „Ó, csakhogy végre / A régi hős újra éled!” De azért kezdettől fogva gyötri a bűntudat, ahogy gyötörni fogja, előbb őrületbe, majd öngyilkosságba sodorja majd az oly erősnek tűnő Ladyt is. Tudják, hogy bűnt, bűnöket követnek el. Ha a gaztettekhez van is erejük, nem lépnek ki egy értékrendből. Azért más úgy lopni, hogy valaki tudja közben, ő most lop, és úgy, hogy közben szilárd meggyőződése, ez neki jár.

A dráma végén, tudjuk, megindul a birnami erdő és Macbeth olyasvalaki kezétől pusztul el, akit nem anya szült (Macduffot ugyanis kimetszették az anyja hasából). Malcolm, Duncan fia, király lesz. A világrend épp helyreáll. Helyreállni látszik. Egy pillanatra. Mert nemcsak a gonosz: Hamlet is meghal, Lear is, a bolondját is megfojtják. A jó valahogy nehezen találja meg a helyét a Földön.

Fotók: Operaház / Berecz Valter

Verdi: Macbeth
Magyar Állami Operaház