Abszurd vadászat | Gaea Schoeters: Trófea

Pál Attila |

Felkavaró, felháborító Gaea Schoeters regénye. Nem a színvonala, hiszen kiváló mű, nem érdemtelenül kapta meg az Európai Unió 2022-es irodalmi díját. Pedig vadászregény ritkán kap ilyen rangos elismerést. Csakhogy ez a történet csupán egy adott pontig hagyományos vadásztörténet. A történet abszurditását, a mű feszültségét tökéletesen adja vissza Soós Krisztina kiváló fordítása.

A cselekmény és háttere egyszerre szól Afrikáról, az európaiak és az afrikaiak több évszázados viszonyáról, a „fehér ember”  fensőbbségtudatáról és gőgjéről. De szól az afrikaiak anyagi, társadalmi és morális kiszolgáltatottságáról, a fekete földrész gátlástalan kirablásáról – és nem csak gazdasági értelemben.

A Trófea főhőse, Hunter White valóságos személy (bár nem pontosan ezen a néven), többgenerációs vadászfamília sarja. Nomen est omen: már nagyapja is úgynevezett „fehér vadász” volt. Azokat az európai kalandorokat nevezik így, akik megrendelésre lőnek vagy szafarivezetőként lövetnek le afrikai nagyvadakat. A „big game” vadászat a 19-20. században valóságos főúri sport lett a nagyon gazdag európaiak (és később az amerikaiak) körében. A „big five” (oroszlán, leopárd, orrszarvú, elefánt, kafferbivaly) elejtése a megszállott hobbivadászokat felvihette a nagy presztízsű dicsőséglistára.

• Olvass bele!

Hunter White-nak a nagy ötösből már csak egy trófea hiányzott, az orrszarvú. A kiszemelt jelöltje is megvolt már, egy hatalmas hím. Ezért utazott Afrikába, ezért hagyta ott kényelmes amerikai irodáját, hogy az árfolyamok, termelési és értékesítési adatok dzsungelét valódi őserdővel, a pehelypaplanos hálószobát a tábori ágyas sátorral cserélje fel. Mert számára ez az igazi élet, a másik csak pénzkereset.

A vadász különös élőlény. Él benne az ősi ösztön, ami a férfihiúság fokától függően tör a felszínre, és uralkodni képes a teremtés koronáján. Minden vadász legfőbb hajtóereje a felülkerekedni vágyás, a dicsőség elnyerése – akár pénzre, pozícióra, szoknyára vagy éppen vadállatra vonatkozik.

„Sohasem hazudnak annyit, mint választás előtt, háború alatt és vadászat után” – a széltében-hosszában idézgetett mondást sokáig Bismarck egykori német kancellárnak tulajdonították, bár sem beszédeiben, sem írásaiban nincs nyoma. Persze ez nem zárja ki, hogy velős elemzését éppen egy főúri vadászat utáni vacsora közben, két falat között osztotta meg asztaltársaival. De bárki is a szerző, rátapintott a „férfiúi lélek” lényegére. A vágyra, hogy elismerjék, felnézzenek rá, s mintegy az erő, a hatalom, a legyőzhetetlenség megtestesüléseként tekintsenek rá. Bármi áron.

Persze lehet hivatkozni arra, hogy a vad elejtése ősi mesterség, vagy hogy a tevékenység: a bátorság – következésképpen a férfiasság – fokmérője. Csakhogy alighanem mindkét érv idejét múlta. A vadászat már régen nem az élelemszerzésről szól. Jobbik esetben az erdőgazdálkodás része, rosszabb esetben a turizmusé – hiszen már több évszázada legalább annyira úri passzió, mint gazdasági szükségszerűség. De vajon bátorság-e lesből, messziről lepuffantani egy békésen bóklászó szarvast vagy egy élelmet kereső ragadozót? És akkor még nem is beszéltünk a hajtókkal, kutyákkal felvonuló úri vadászatokról.

De térjünk csak vissza a belga (flamand) írónő, Gaea Schoetters regényéhez! Mit tesz a vadász, ha kiszemelt zsákmányát valaki más pusztítja el orvul? Egy: felkutatja az orvvadászt, hogy feladja a hatóságoknak. Bár rendszerint csak bottal ütheti az elvetemült gazember nyomát. Mert az orvvadász autóból, helikopterről ejti el áldozatát, míg az igazi vadász ad némi esélyt a vadnak, menekülésre vagy ellentámadásra. Az igazi vadász gyalog keresi meg, cserkészi be a vadat, és gyalog menekül, ha az szükséges (és sikerül neki). Ehhez nem használ modern segédeszközöket, egy szál puskával meg néhány „felderítővel” járja a vadont. Kettő: másik célpontot keres magának, mert másik nagyvadra nincs engedélye. (Például jó lehet a gazella is, ha nincs orrszarvú.) Önuralom és felkészültség kérdése, hogy miként dönt. A tapasztalt vadász kivárja a „megfelelő” vadat. Bár, ha a hatóságok számon kérik, akkor sem túl nagy a kockázat: „az egyenruhán lévő vállcsíkok száma jelzi a korrupció mértékét.” De hősünk vérbeli vadász, engedély nélkül és szükségtelenül nem megy másik nagyvadra.

Már-már belenyugszik a kudarcba, mikor régi barátja, az expedíciót vezető fehér vadász, van Heeren különös zsákmányt kínál fel neki, egy bennszülött fiút. Hunter nem hisz a fülének. „Ha hangosan kimondja az elképzelhetetlent, annak abszurditása olyan nyilvánvaló lesz, hogy a varázs azonnal megtörik. Az egész ötlet túl abszurd ahhoz, hogy szavakkal ki lehessen fejezni… Van Heeren javaslatát annyira groteszknek érzi, hogy perverz viccnek tűnik: trófeavadászat mint természetvédelem, embervadászat, mint fejlesztési segély. As if. (Hacsak úgy nem...)”

Ki győz Hunter lelkében-eszében, az ember vagy a vadász? Megdöbbentő az amerikai férfi számára is, hogy a terepjárót vezető helybeli fiú majdhogynem természetesnek veszi a javaslatot, mintha csak egy antilopról lenne szó.

„Jeans ugyanolyan higgadtan vonja meg a vállát, ahogyan az előbb fizetett a kompon a zsarolónak.
– Ha maga nem teszi meg, megteszi más...” És meg is magyarázza: „A hadsereg évente több orvvadászt lő le azért, hogy megvédje a maga vadállatát, mint ahány orrszarvúval végeznek az orvvadászok. A kormány megbízásából, a gazdaság védelmében. Ez az embervadászat a trófeavadászat mellékterméke. És ezt ki fizeti meg?”

És a törzs, a kiszemelt áldozat, !Nquate családja, barátai meghányták-vetették a dolgot, s engedélyt adtak a „vadászatra” – még figyelmeztették is Huntert, hogy a fiú futni fog. A „trófea” ára, hogy egy másik bennszülött fiú Amerikában tanulhasson. A hideg szaladt végig a hátamon, amikor ezt olvastam. De ez csak a kezdet. Jött a vadász dilemmája: szabad-e embert ölni vadászat – „sportszerű vadászat” („Amikor a »vad« tudja, hogy vadásznak rá, nemcsak menekül, tervezni is képes, és akár messziről is támadhat.”), – címén, úgy is, hogy a leendő áldozat vállalja a préda szerepét, mert a törzset, amelyből származik, busásan megfizetik a tanulási lehetőségen túl is. A helyzet cinizmusa, hogy Huntert erre a vadászatra éppen az a fiú kíséri el, aki !Nquate közeli barátja, mellesleg az „ügylet” haszonélvezője.

Tehát: mennyit is ér egy emberélet?

Gaea Schoeters: Trófea
Fordította: Soós Krisztina
Metropolis Media Group/Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 2024
248 oldal, teljes bolti ár 6490 Ft,
online ár a kiadónál 4868 Ft,
e-könyv változat 4941 Ft
ISBN 978 963 551 1839 (papír)
ISBN 978 963 551 1846 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Hunter White életének értelme a vadászat: a természettel vívott végső küzdelemben érzi azt, hogy él. Trófeagyűjteményéből az oroszlán, elefánt, bivaly és leopárd után már csak egy keskeny szájú orrszarvú hiányzik.
Afrikába utazik, hogy elejtse az utolsó nagyvadat is, ám a sors megfordítja a vadászat menetét. Álmából hamarosan rémálom lesz. Kiderül ugyanis, hogy a Nagy Ötössel a trófeavadászatnak még koránt sincs vége.
A Trófea óda az érintetlen természethez, illetve az Afrikához fűződő viszonyunk kíméletlen bírálata.