Márai Sándor: Csutora (részlet)

Cave canem!¹

Óvatosság, olvasó! Kutyatörténet következik.

Meg kellene tudni, mifajta gyengeség az, mely írókat, a legfinnyásabbakat is, pályájuk során megejt néha, hogy figyelmüket és szándékukat örök s magas rendű modelljük, az ember felől a teremtés alacsonyabb rangú statisztái felé fordítsák. Az ilyen írások hangjában van egy kevés leereszkedés. A költő kegyesen s jóindulattal pillant le az élet alacsonyabb szférái felé, talán megdöbbenten vagy kiábrándultan a tragikus játéktól, mely a kétlábú élet homlokmagasságában szemei elé tárul – de mindenesetre jóindulattal s elnéző fanyalgással pillant le a mélybe, ahol a teremtmények rangsorának egyik alsó fokán az ártalmatlan, távoli és kezdetleges rokon, az állat figyel feléje. Aha, kutya!… – gondolja leereszkedéssel. S füttyent, és sétára indul vele.

Séta közben, míg az alacsony rangú barát előre- és hátraszaladgál, s felborzolt szőrrel, hegyes fülekkel, farkcsóválással, s mindenképpen elmondhatatlan buzgalommal és izgalommal tart szemlét a világban, ír leveleket egyes meghitt fatörzsek tövébe, s átnézi itt-ott egy utcasarkon a napi postát, az író gyanakodva észleli, hogy a kutyaregény kísértésének válságos pillanata elérkezett az ő életébe is. Az író, aki a polgári világban újságíró, s csak élete fennhéjázó pillanataiban illeti e fennkölt címmel magát, kellemetlen érzéssel érzékeli a kísértést, és igyekszik elhárítani. Aha, kutyaregény!… – gondolja újfent. S aztán: úgy látszik, baj van, ha te kutyaregényt akarsz írni. Így mennek, gondolataikba elmerülten, a kutya és az író a Vérmező felé. A nyolcfokos lépcső peremén, ahol bekövetkezik a megváltó pillanat, s az író leoldja a pórázról a kutyát, mely egyetlen tébolyodott ugrással, robbanásszerűen zuhan a mélybe, mint az öngyilkos, s mintha rakétaerő röpítené, átadja magát a mozgás észveszejtő szédületének és gyönyörének, az író megáll, utánanéz az alacsony rangú barátnak, melyet így elragadott a szenvedély, rágyújt és fejét csóválja. Most már tudja, hogy itt a pillanat, elkerülhetetlenül, mikor kutyaregényt kell írnia. Ez nem tetszik neki. Baj van, gyáva vagyok az emberekhez, gondolja. Ez a pillanat, szinte történelmien ez, gondolja még, mikor egy kisebbfajta író nem is írhat már egyebet, csak kutyaregényt. Úgy érzi, ez a válság. Arra gondol, hogy mindeddig becsületes iparkodott lenni, és hű maradt az emberekhez. S most először nincsen kedve becsületesnek lenni és hűségesnek maradni az emberekhez.

Kutyaregényt, miért ne?… – gondolja most már könnyebb szívvel, mint aki tudja egy friss rögeszme okát; botját suhogtatja, s a fanyar és nedves levegőt, mely párásan tapad a nagy mező felett, mélyen tüdőre szívja. Klasszikus kutyaregények és magas példák jutnak eszébe, s ez a körülmény kissé lehűti az első lelkesedést. Talán kötelességmulasztás kutyáról írni, gondolja még. Annyi sürgős, halaszthatatlan mondanivaló lenne az emberrel kapcsolatban… De aztán mentséget s magyarázatot keres, ami mindig a legkönnyebb, s úgy állítja be, ami e vállalkozásban szégyellnivaló, hogy az írói pálya során a kutyaregény a vasárnap, mikor az alkotó megpihen, papucsot húz, s könnyű szórakozásnak adja át magát, például rádiót hallgat vagy kutyaregényt ír. Az író nemcsak életében, de mesterségén belül sem járhat állandóan tógában és tragikus kézmozdulatokkal. Oly könnyű és olcsó ilyesmit állítani és ürügyet keresni… De most, hogy idáig eljutott, s cigarettája is vége felé jár, s a kutya, valahol a távolban, igazán csak fizikai képzetnek tűnik már, az önmagáért való mozgás ábrájának, egyszerre nyugtalan lesz. Az ember nem ír ok nélkül s csak ilyen olcsó ürügy jóvoltából kutyaregényt, gondolja makacsul. A világban komor próféták járnak, akik másféle kötelességre intik mostanában az írót, mint kutyaregényre. Erre gondol, de rögtön szégyenkezik is, mert a próféták szavát különben sem érzi kötelező parancsnak; s egyszeriben szolidaritást vállal a prófétákkal szemben a kutyával, melyet az imént, politikai gyávaságból, már-már megtagadott. Szolidaritást érez a kutyával… S mert ezt sikerült így megfogalmaznia, megkönnyebbülten s mégis izgatottan fúj egyet a párás levegőbe, nehezen lélegzik, elindul a kutya felé, s azt a különös izgalmat érzi, mint vizsga előtt, azt a hasfájással elegy izgalmat, melyet minden író észlel, ha elszánja magát, hogy nekimegy az életnek, s meg akar és mer tudni felőle közvetlenül és politikamentesen is valamit. Esetleg egy kutyán át. Ez a hasfájással elegy izgalom, amilyet az író munka előtt érez, ez az ihlet. De erről talán nem is illik beszélni.

Most már tudja, hogy van az elhatározás alján valami szégyenletes, tudja azt is, hogy nem tud kitérni előle, s tudja, hogy nem csak az ötlet ragadja el, mert szándékát kíváncsiság s izgalom fűtik át – az a kíváncsiság, mely mindig jelentkezik, ha lehetőséget lát, az élet másik területének, a nappal mögött homályosodó éjszakának szövevényes zűrzavarába pillantani. Nem, csak a kutya s az ember idilljéről adni hírt, ez csakugyan kevéssé izgalmas feladat… De talán, ha nagyon odafigyel a kutyára, megtud az emberről is valamit. S a próféták majd megmagyarázzák, mi a kispolgári benne, ha egy történelmi pillanatban, mikor az embernek kutyasora van, valaki egy kutyán át remél megtudni az ember pillanatnyi világi helyzetéről valamit.

Felemeli kezét, s int a kutyának, elszánt mozdulattal, mint aki határozott. Az a különös kényszer és erő, mely a négylábú háziállatot a szabadság rövid perceiben gyorsuló sebességű fizikai tömeggé változtatta át, e kézmozdulat hatása alatt szűnni kezd, a keringő tömeg mozgósebessége csökken, s ellenállhatatlan vonzásnak engedve, nehezen s ellenkezve, de megadja a titokzatos, delejes parancsnak magát. Lucskosan és lihegve, s mintha minden lépés fájdalmas ellenállások leküzdésébe kerülne, közeledik a kutya, s két lépésre az írótól, zihálva és feldúltan, megáll. Részegen a mozgástól, támolyogva közeledik. Most nyakába teszi az örvet az író, és vállat von. Igen, ebből kutyaregény lesz.

Néhány napon át még figyelik egymást. Most már rosszhiszemű kettejük viszonya, az író iparkodik megszüntetni minden személyes kapcsolatot modelljével, s a kutya rosszkedvű és gyanakvó. Úgy kell leírnom, gondolja, részvét és indulat nélkül, mint mindent, amit a világban láttam, mint egy bírót, nőt, papot vagy katonát. Közben meglepetéssel veszi észre, hogy meglehetős klinikai anyagot gyűjtött már össze az éveken át általában a kutyákról. Nincs semmi akadálya annak, hogy egy napon leemelje a telefonkagylót, s kutyaregényt ajánljon fel a kiadónak, aki udvariasan biccent a telefonba. A prófétáknak örömük lesz, gondolja az író, mikor helyére akasztja a kagylót, papírt és tollat készít elő, s amíg a kutya lábai elé heveredik, leírja a címet: Cave canem! Becsületérzésből hozzáteszi még: Óvatosság, olvasó! Kutyatörténet következik.

Esik a hó

De ha már nekilátott, nem is tűnődik tovább, s el van szánva, a mesterség összes törvényei szerint, epikus kényelemmel, sőt ilyen regényesen és alcímek segítségével esni át e vállalkozáson, ahogy ez illik is. Esik tehát a hó, karácsonyt írunk tíz évvel a nagy háború után, és nincs pénz a házban.

A hölgy és az úr, akik a házban élnek, karácsony napján, ebéd napján, ebéd után, elhagyják az ebédlőt, s átmennek a szomszédos szobába, ahol az úr munkaasztalát már elfoglalta az a sovány és kócos fenyőfa, mely igénytelen díszeivel és alig érezhető erdőszagával az ünnep hangulatát hivatott terjeszteni a lakásban. A fa méretei oly szerények, s díszei, melyek éveken át gyűltek fel, oly kopottak, hogy feladatának csak kínnal tud megfelelni. Az úr eléje áll, és szánakozással szemléli. A szobában sötétedik, mert reggel óta megenyhült az idő, és esik a hó. A félhomályban szemérmesen csillognak az angolkóros fa díszei, s hozzá kissé ferdén is áll az egész, előredűl, mint minden olyan karácsonyfa, melyet gyermektelen házaspárok állítanak ügyetlenül és rosszhiszeműen önmaguknak. A lakást különben biztosították tűz ellen.

De ezt az utolsó lehetőséget, mint erkölcstelent, az úr rögtön el is hessegeti. Körüljárja a fát, és vállat von. A díszbe öltözött fa nevetségesen hat reá, s Gizella néni emlékét idézi fel, akinek volt egy csillámos ruhája, valószínűleg angyalhajakból fonva és pikkelyekkel megtűzdelve, melyben a család nagy ünnepein, vérszegényen, angolkórosan, de kifésülve, karácsonyfaszerűen csillogva és tetézve, múlhatatlanul megjelent. Tisztára Gizella néni, gondolja fanyalogva az úr. Kényelmetlen érzéssel pillant az ünnepi fára, s közben tudja, hogy e lenézés nem is a fának s az ünnep naiv kellékeinek jár ki, hanem saját bátortalanságának, mely nem engedi, hogy az ünnep hangulatának átadja magát. Valami hiányzik erről a fáról, gondolja még. De ezt nem meri hangosan bevallani. Ahogy már évek óta nem meri hangosan ajánlani, hogy a kegyes estén, csingilingi és gyertyafény és bőséges vacsora s szerény ajándékok helyett menjenek talán inkább a kevés számú kávéházak egyikébe, melyek profán célszerűséggel e családi ünnep estjén is nyitva tartanak. Nem meri ajánlani, s nem mer szólni a fácska s a csingilingi ellen sem, mert a hölgy, sőt a cseléd is, aki most hozta be a feketét, teljesen át vannak hatva az ünnep izgalmától és örömétől; most is az esti program utolsó részleteit beszélik meg, az ünnepi ebédet, a diós és mákos tradicionális kellékeit, s a mártást a halhoz. Az egész olyan, mintha komolyba menne, gondolja őszinte elcsodálkozással az úr. Az ablakhoz áll, nézi a hóesést, s hallgatja a hölgy és a cseléd sugdosó tárgyalását. Ez is emlék, hogy karácsony előtt minden meglepetésnek készül, mindent valahogy titkosabban állítanak be önmaguk előtt, például azt is, hány tojást hozzon a leány a majonézhez – mert visszavárják a csodát és a titkot, amely elmúlt. Mintha komolyan karácsony lenne, gondolja mélységes elképedéssel az úr, mintha ez itt komoly lakás, komoly család, komoly karácsony lenne, ünnepi titkokkal és fenyőszagú izgalommal és misztériummal… Az ilyesmin mindig elcsodálkozik.

A havat nézi, de nem hall semmit a régi csingilingiből. Nincs itt már semmiféle titok. Az egész ünnep inkább feszélyező, mintha civilizált társaságban illetlenül elérzékenyült szavakat ejtene ki valaki. Beszélni erről persze nem szabad. A lakás már napok óta telítve apró titkokkal, a szekreter fiókjait kulcsra zárták, s egy orrhangú ember nagyobb csomagot hozott előző nap délben, diszkrét zavart keltve a házban, mert orrhangon és a lány csitítása dacára többször hangsúlyozta az előszobában, hogy csak a számla kiegyenlítése ellenében. A hölgy, aki már a kora reggeli órákban eltávozott a lakásból, s azóta a városban cikázott, ahonnan idegesen és fáradtan érkezett vissza az ebédhez, nem hajlandó beleegyezni a történelmi magyarázatba, hogy amikor egy elavult termelési rendet felvált egy új és másik, e történelmi folyamat résztvevőinél hiányoznak a kegyes ünnep kedélyfeltételei. Az úr úgy érzi, nincs miből ünnepet csinálnia, s nem csak zsebére gondol, mely üres. Más is üres. De hol az a hóhér, aki ezt meg meri mondani a hölgynek, aki ünnepet akar – fával és angyalhajjal, s égő viasz és friss fenyő szagával, s apró áldozatokkal és titkokkal megrakva, egész és kerek ünnepet! Ki meri megmondani neki, hogy nincs titok az ünnep mögött, ha ő sem meri bevallani magának? Az úr nem érez ehhez erőt.

– Esik a hó – mondja inkább. S hozzáteszi, ahogy már ezerszer hallotta, gépiesen: – Fehér karácsonyunk lesz.

Megisszák a feketét, s még egyszer, tizedszer, becsületszóra megígérik, hogy ez idén nem lesz ajándék. Tavaly is így cselekedtek, tavalyelőtt is, nyolc, kilenc esztendő előtt is, nincs semmi ok reá, hogy ez idén ne tegyék ugyanazt. Azt a becsületszót adják tehát egymásnak, melyet meg nem szegni becstelenség. Az úr tudja, hogy a hölgy, aki az elmúlt hetekben, kilenc esztendő után először, meglepő érdeklődéssel tudakolta az úr változott nyakbőségét, délelőttjeit a Belvárosban tölti, néha délután is telefonál, fojtott hangon, s egy vadidegen személy részére készülő ingek szabásmintája felől érdeklődik. A hölgy tudja, hogy az úrnak nincsen pénze, tehát adósságot fog csinálni, mert ok nélkül nem kérdezhette meg, kilenc év óta először, milyen illatszert használ a hölgy az utolsó időben. Mint minden évben, most is megállapodnak, hogy „nevetséges lenne, ha az ember felesleges költségekbe verné magát”. Az úr, aki nem is olyan régen, könnyebb és felelőtlenebb időben, szívesen hangsúlyozta, hogy csak felesleges költségekbe érdemes az embernek vernie magát, az utolsó hónapokban kevésbé hajlamos aforizmákra, s helyeslően hallgat. A „senkinek semmit” fogadalmát, melyet most igazán könnyű lenne nyomós érvekkel alátámasztani, amúgy is megszegték már, mert utolsó pillanatban mégis lehetetlennek látszik, hogy a derék és puritán József, aki önzetlenül és sikerrel vitte a pert egy hanyag hetilap ellen, ne kapja meg azt az ezüstmonogramos bőr szivartárcát, mely nem annyira tiszteletdíj, mint inkább csak szerény figyelem jele. S egy finom úr és vidéki olvasó, valódi literary gentleman a kivesző fajtából, postacsomagban hat palack régi tokaji bort küldött délelőtt: szerencse, hogy a háziorvos, ez a meghitt barát, aki a család lelki meghűléseit több buzgalommal és kíváncsisággal kezeli ugyan, mint a testieket, csak édes bort iszik, s ezért a küldemény, néhány fenyőgallyal díszítve, el is vándorolhatott már hozzá. Marad néhány cousine, akiket valószínűleg kellemesen érint egy-egy kis üveg francia illatszer, melyet, hála a hölgy előrelátó gondosságának, még magukkal hoztak a háziak legutolsó párizsi útjukról; s Teréz, a cseléd. De Teréz pénzt kap, mert ő anyagias.

– Tehát senkinek semmit – mondja a hölgy, s rágyújt az egyetlen cigarettára, melyet napközben szívni szokott. – Becsületszó. Nehogy itt álljak este, és szégyelljem magam.

Az úr kezet ad erre. – És mondj egy vágyat – folytatja a hölgy, átmenet nélkül. Ez mindig így megy. Az úr gondolkozik, és megdöbbenéssel veszi észre, hogy teljesen vágytalan. Nem vágyik ezüst öngyújtóra, selyemkendőre, sőt autóra és Riviérára sem, nem vágyik a tizenhat kötet Kunstgeschichtére, melyek után néhány hónap előtt még hevesen vágyódott – gyorsan abba is hagyja a felsorolásnak ezt a kizárási módszerét, mert nem vezet célra. A valóság, hogy nincsen vágya. Ezt be is vallja. Elégtétel és fennhéjázás nélkül vallja be, nem óhajt büntetni senkit, de az az igazság, hogy teljesen vágytalan. El is képed felette. Rossz jel, mondja hangsúly nélkül, de hangosan. Még nem is olyan régen dühösen és fogcsikorgatva tudott vágyódni, s nem is annyira a részletek, mint inkább az egész világ után. Az egyetlen vágy, amelyet e pillanatban észlel, hogy szeretne már túlesni ezen a karácsonyon is, mint a többin, különösebb baleset nélkül – ez egyetlen vágya e pillanatban, de ez a vágy aztán heves és mohó.

Most a csengő szól, újabb baleset vészjele, mert egy figyelmes úr virágot küldött a hölgynek, amit gyorsan újabb figyelmességgel illik viszonozni, mégpedig perceken belül, nehogy viszonzásnak tűnjék, megőrizve a párhuzamos figyelem látszatát. Ezért, s mert már különben is sötétedik, s egy-két óra múlva zárják az üzleteket, az úr sietősen eloltja cigarettáját, s a nehéz útra indul. Az ajtóból visszakérdi:

– Mondj egy vágyat!

– Ó – mondja a hölgy, s kézmozdulattal, mely sejtetni engedi, hogy ő is vágytalan, a levegőbe int. Kezével oszlatja el a füstöt, és azzal a szelíd megvetéssel hangjában, amit igazán csak nő érezhet a világ dolgai iránt, jegyzi meg:

– Ha mindenáron szükséges… Valami snorrkát.

A „snorrka” a család tolvajnyelvének szótárából való, s a nem nagyon finom, de közkeletű „schnorren” ige egyik becéző változata. Magyarra lefordítva olyan jelentéktelen ajándékot jelent, mely miatt szégyellhetné magát az, aki adja, s csaknem sértő arra, aki kapja. Ezt kívánja, tíz évvel a nagy háború után, karácsonyra a hölgy az úrtól. De éppen a tíz év tapasztalatain okulva, az úr zavartan néz maga elé, mert ismeri a hölgy szókincsének jelképes mélységeit, s csak egy analitikus tudná hirtelenében megállapítani, hogy „snorrka” alatt családi házat tetőterasszal, nagyobb összegű készpénzt idegen pénznemben, nyakláncot, francia ruhamodellt vagy újfajta, kétüléses gépkocsit értett-e.

 

Tudja, hogy céltalan lenne firtatni ezt, s szótlanul indul útjára. Az ajtóból hallja még, amint a hölgy, aki most az ablakhoz állott, s nézi a hóesést, ünnepi ellágyulással, csendesen mondja:

– Esik a hó. Az jó a szegény embereknek.

—-

1 Óvakodj a kutyától! (latin)

Márai Sándor: Csutora
Helikon Kiadó, Budapest, 2022
174 oldal, teljes bolti ár 2990 Ft