Fábri Péter, Jolsvai András: Mire megszülettünk (részlet)

Bevonulás és kivonulás

JOLSVAI ANDRÁS: Nem emlékszem, hol találkoztunk először. Minden bizonnyal Vásárhelyen, hetvenkettő kora őszén. Nyilván elmasíroztunk egymás mellett, mondjuk. Beszélni biztosan nem beszéltünk, arra emlékeznék. Mint ahogy arra is emlékszem, mekkora port vert föl ott a laktanyában a történeted. Hónapokig foglalkoztatott bennünket, szurkoltunk neked nagyon, te voltál a mi Pillangónk, aki megszökött az Ördögszigetről. Valaki, aki meg merte tenni, amiről mi csak álmodoztunk. Hogy elkerültél a kaszárnyából, folyamatosan jöttek az ellenőrizhetetlen hírek felőled, hogy valami pszichiátrián vizsgálnak, de állod a sarat, pedig nagyon kockázatos volt a vállalkozás, mert ha rád sütik, hogy csak szimulálsz, megnézheted magad. Hónapokkal később aztán valami látogató mesélte, hogy találkozott veled Pesten, szabad vagy, mint a madár: emlékszem, ez nagy megkönnyebbülést jelentett mindannyiunknak.

Persze, ha személyesen nem találkoztunk is, azért én már jó ideje tudtam rólad. Olvastam a rólad szóló írásokat, a verseidet, persze, akkoriban mindent elolvastam, ami a kezembe került, a világ még befogadhatónak, áttekinthetőnek, uralhatónak tűnt, de egy kortárs költő jelenléte az irodalmi világban éppolyan jelképes volt a számomra, mint a leszerelésedért folytatott szabadságharcod. Hogy hiszen akkor már itt is vagyunk, mi, tizennyolc évesek, most már mi jövünk. Az én szememben te voltál az előőrs. Nem mintha én költő vágytam volna lenni, néhány kisgyermekkori klapanciát leszámítva sosem írtam verset, s méltán, de mégis, az már régen világos volt a számomra, hogy ehhez a világhoz akarok majd tartozni, ha tényleg fölnövök, ahová te máris tartozol. Az irodalom világához. Voltunk így jó néhányan akkor a vásárhelyi laktanyában, hiszen többségében előfelvételis bölcsészek voltunk, s bár költő, rajtad kívül, csak a Ferencz Győzőből lett, ha jól tudom, sokan váltak később irodalomközeli alakká: kritikussá, szerkesztővé, nyelvésszé, dramaturggá, effélévé.

A vásárhelyi tizenegy hónap egyébként meghatározó jelentőséggel bírt az életemben. Ott számoltam le minden korábbi illúziómmal a környező világot illetően, ott döntöttem el, hogy nekem ehhez a hatalomhoz semmilyen közöm nem lesz, lehet a továbbiakban, ott határoztam el, hogy amilyen gyorsan csak lehet, visszahúzódom a magánélet sáncai mögé. Utóbbi tervem parádésan sikerült, mire az egyetem elkezdődött, nős ember voltam és még hetvenháromban megszületett a nagyobbik lányom. Húsz hónap múltán aztán a kisebbik. Ez többé-kevésbé el is döntötte a következő tizenöt év kottáját, az egyetemet csak balkézről, szabadidőmben végezhettem, amikor éppen nem gyerekkocsit tologattam vagy pénzt kerestem. De persze ezt nem bántam egy percig sem: ma is azt mondom, az ember húszévesen legyen apa, akkor még annyira nincs fogalma arról, mit művel, hogy nem is tud hibázni. Ha újra kezdhetném, ma is ezt tenném – bár az lehet, hogy egy másik szereposztásban.

Ami mármost a személyes találkozásunkat illeti, úgy emlékszem, az hetvenhárom őszén esett meg, a félemeleti büfé előtt. Valaki bemutathatott bennünket egymásnak, váltottunk pár udvarias mondatot, megkérdezted, járok-e a Pándira (vagy én kérdeztem meg tőled?), aztán elváltunk. Nem is sejtve, hányszor keresztezzük még egymás útját a következő fél évszázadban.

FÁBRI PÉTER: Én ugyan egy teljes hetet eltöltöttem a hódmezővásárhelyi laktanyában, de tekintettel arra, hogy 1972. szeptember 1-én, bevonulásunk napján késő este (hullafáradtan) bedőltünk az ágyba, és én másnap kora reggel már a gyengélkedőn voltam, ahonnan már csak a kecskeméti Honvédkórház irányába távoztam, legfeljebb a vonaton találkozhattunk.

Az én be- és kivonulásom története a következő volt. Először is, mint a magunkfajta értelmiségiek általában, elementárisan utáltam már annak gondolatát is, hogy nekem az egyetem előtt tizenegy hónapot el kell töltenem egy laktanyában, húsz idegen pasival egy szobában. Utáltam a tényt, hogy ehhez már előre rövidre kellett vágatni a hajamat, amely akkor még dús volt, barna, hullámos és meglehetősen hosszú. Arra is nagyon pontosan emlékszem, hogy augusztus végén, a bevonulásunk előtti napokban Füst Milán verseit olvasgattam, akkoriban jelent meg az Összes versei, ma is megvan otthon a nagy alakú kötet, Füst Milán fényképével a címlapon. Volt nekem ugye egy jó kis szobám a szüleimnél, a Liszt Ferenc téri lakásban, abban a kék házban, ahol a gyerekkönyvtár van, a szobám ablaka egy kertre, a kerten túl a Hegedű utcai iskola hátsó frontjára nézett, csend volt, nyugalom és Füst Milán. (Abba az iskolába járt majd sok évvel később a lányom. Én a szomszédba, az akkor még Labda utcai iskolába. Az utcából Pethő Sándor utca lett, innen egy könnyű asszociációs ugrás lehetne a Magyar Nemzet, amit Pethő alapított, és ahol dolgoztál és ahol nekem is sok írásom jelent meg.Az iskola pedig a Terézvárosi Kéttannyelvű nevet vette fel, és amikor a lányunk már konzis volt, ebbe az épületbe járt – ugyanabba a háztömbbe, ahová délutánonként a Bartók konziba a másik oldalon.) Nekem nagyon jó dolgom volt otthon, ritka szerencsém volt a családommal. És utáltam hajnalban kelni, ezt a szokásomat azóta is megtartottam.

Ehhez képest 1972. szeptember elsején, ha jól emlékszem, reggel hatkor meg kellett jelennem a Kieg. Pságon (nem én neveztem így a kiegészítő parancsnokságot, a honvédségben valamiért imádták ezeket a rövidítésekből lett kiejthetetlen szavakat), rövidre vágott hajjal, amit ott szinte azonnal még rövidebbre vágtak, le kellett vetkőznöm idegen férfiak előtt, mint egy bűnözőnek, átnézték a táskámat, mint egy bűnözőét (és akkor még nem voltak olyan röntgenkészülékek, mint ma a reptereken, helyette egy úgynevezett öregkatona kipakolta a magammal hozott kevés holmit), és ott rögtön kiderült, hogy még az is bűn, hogy hoztam magammal fejfájás-csillapítót, azt ugyanis az úgynevezett öregkatona rögtön kidobta, nyilván doppinggyanús voltam. Nem tudta a szerencsétlen, hogy ezzel mentett meg engem a katonaságtól.

Mindez egyébként talán már a Keleti pályaudvaron zajlott le, mert valami nagy csarnokra emlékszem, ahová be lettünk terelve, mint a zsidók negyvennégyben és abban is hasonlított a helyzetünk az övékre, hogy egyszerűen születési dátumunk okán (hiszen ezért kellett bevonulnunk) egytől egyig úgy bántak velünk, mint egy rakás bűnözővel.

Aztán fel kellett szállnunk a vonatra, ami irgalmatlan lassan döcögött, talán azt sem mondták meg nekünk, hogy hová visznek, valahogy aztán kiderült, hogy Hódmezővásárhelyre érkeztünk. A városból persze nem láttunk sokat, egyforma sorokban meneteltünk át rajta, egy vidéki város este, mert ekkor már este volt, sőt, talán sötét este, teljesen kihalt és amúgy is el voltunk foglalva a saját bajunkkal, ráadásul – ezt ugye ideírom, mert egy mai boldog fiatal, aki már nem is hallott a kötelező katonai szolgálatról, ezt talán el sem tudja képzelni – természetesen tilos volt szólnunk egymáshoz.

Valamikor éjfél körül aztán végre ágyba kerültünk. Egy katonai körlet nagyon ronda dolog. Képzeljünk el egy szobát emeletes vaságyakkal, mondjuk húsz főre, a fal nagyjából derékmagasságig valami olajzöld izével van lefestve, fölötte meg meszelve; a vaságyakon durva szövésű takarók, az ágyak előtt pedig ott áll vigyázzban húsz szerencsétlen fiatalember, aki ahelyett, hogy ülne egy kávéházban, sétálna az utcán a szerelmével, színházban vagy moziban volna, könyvet olvasna vagy éppen futna a Ligetben (ami akkor még nem volt divatban), fáradtan és bambán nézi egymást, előre szenved a rettenetes lábszagtól, ami nemsokára szétárad a körletben, és már csak egyetlen dologra vágyik, arra, hogy aludjon.

Én egy emeletes ágy felső ágyára kerültem. Reggel ötkor vagy hatkor ébresztő, addigra már a megérkezés hosszadalmas rítusa során valamikor kaptunk katonaruhát, azt magunkra kellett kapkodni (talán zuhanyozni is kimehettünk, erre nem emlékszem) és perceken belül ott kellett állnunk az első sorakozón.

Na most az a helyzet, hogy azt a fejfájás-csillapítót én nem véletlenül vittem magammal. Én akkoriban iszonyúan migrénes voltam és egy olyan stresszhelyzet, mint ez a bevonulás, engem nagyon könnyen kiütött.

(Egy zárójel erejéig a migrénről. Anyám annyira migrénes volt, hogy néha napokig feküdt a lefüggönyözött szobában és ott volt az ágya mellett a vödör, hogy ha kell, abba hányjon. És ha nem volt migrénje, akkor is gyakran fájt a feje, olyankor sokszor én masszíroztam a nyakát. De mivel a hatvanas években úgy élt, mint egy úrinő, járt hozzá masszőr is, pontosabban masszőz, egyben gyógytornász, egy kedves, okos, lendületes néni. Kamaszkoromtól kezdve pedig én is migrénes voltam. Aztán úgy harmincéves korom körül úgy döntöttem, elég volt a migrénből, elkezdtem jógázni, és valahogy néhány rövid év alatt még a rendszeres fejfájásaim is elmúltak. Amikor a lányunk gyerekkorában minden héten egyszer elment a nagyanyjához ebédelni iskola után és onnan mindig erős fejfájással jött haza, arra gondoltam, hogy a migrén valami tanulható dolog – és ha tanulható, akkor le is lehet szokni róla. Ezt elmondtam az akkor talán tíz-tizenkét éves lányunknak, aki soha többé nem volt migrénes.)

De vissza a katonasághoz. Nem csak migrénes voltam, hanem szabad ember is – általában azt tettem, amit akartam. Így neveltek a szüleim, hatalmas szabadságban, aminek köszönhetően egész életemben törvénytisztelő módon viselkedtem (eddig legalábbis) és mindig tiszteltem a mások szabadságát is. Úgyhogy, amikor visszamentünk a körletbe a sorakozó után és nekem iszonyúan fájt a fejem, nem kértem engedélyt, hogy lefekhessek az ágyamra, hanem simán lefeküdtem. Ha lett volna nálam fejfájás-csillapító, beveszem és a dolog el van intézve. De azt az úgynevezett öregkatona szerencsére elvette. Márpedig a körletben az őrvezető vagy rajparancsnok (vagy mittudoménkicsoda) engedélye nélkül nemhogy lefeküdni, de leülni is tilos volt. Én pedig lefeküdtem. Ennek csodálatos hatása volt. A rajparancsnokunk vagy mink rémülten odajött és megkérdezte, mi bajom van. Mondtam, migrénem van.

Ez a misztikus szó úgy látszik, megtette a hatását, mert ahelyett, hogy megpróbált volna meggyőzni arról, hogy azért csak keljek fel, megkérdezte, képesnek érzem-e magam arra, hogy elmenjek vele a gyengélkedőig. Mondtam, talán. Erre aztán ketten a hónom alá nyúltak, és mint egy sebesültet, úgy cipeltek el a gyengélkedőre, hogy a lábam sem érte a földet. Talán érte, de csak olyan könnyedén. Talán húztak a salakon, de ez mindegy volt, én úgy éreztem, repülök. Elindultam a szabadság felé. A fejem annyira fájt, hogy szinte delíriumban voltam. És amikor a gyengélkedőn megmérték a vérnyomásomat, az is kiderült, hogy nem viccelek, 160/100 volt a vérnyomásom. Azonnal ágyba dugtak és így én már a katonaságom második napját sem a körletben töltöttem, hanem a gyengélkedőn.

Nem tudom, hogyan telt az ottani első nap, csak azt tudtam, hogy most vagy soha. Hogy nekem innen már nem szabad visszakerülnöm a körletbe, nekem innen haza kell jutnom valahogyan. A gyengélkedőn az volt a rend, hogy volt ott valami altisztféle egészségügyis, gondolom, ő mérte meg a vérnyomásomat, és aztán megkérdezte, hogy mivel neki az a benyomása, hogy én nem vagyok az az igazi katonafajta, képesnek érzem-e magamat arra, hogy itt a gyengélkedőn dolgozzak. Erre bizonyára igent mondtam, éreztem, hogy javul a helyzet, de innen azért még volt út felfelé.

Valamikor napközben az történt, hogy az egyik ott gyengélkedő öregkatona – na jól van, most már elárulom: öregkatonának azt nevezték, aki nem tizenegy hónapra vonult be, mint mi, előfelvételis egyetemisták, hanem két évre, mert nem készült egyetemre, és már ott volt egy ideje, ismerte a szokásokat és utálta a leendő egyetemistákat. Nyilván nem minden öregkatona utált minket, de akikkel én a gyengélkedőn találkoztam, az bizony utált. Szóval: az egyik előfelvételisnek vacsora után el kellett mosogatnia.

Szépen, rendesen el is mosogatott, de az a bizonyos öregkatona egyenként megnézte az elmosogatott edényeket és egyenként visszadobálta őket a koszosak közé, bele a már meglehetősen zsíros mosogatólébe. Ezt én elképesztő szemétségnek találtam. Úgy döntöttem, ez maga a fasizmus. Ebben persze volt némi túlzás, de hát az egész helyzet egyetlen óriási túlzás volt.

Másnap reggel aztán reggeli után, megjött a sugallat. Megmondták, hogy tizenegy körül jönnek füvezni. A füvezés is nagyon szép szó, de nem azt jelenti, amire egy mai fiatal gondol. Ugyanolyan szó, mint a kiegpság. Egészen pontosan azt jelentette, hogy felülvizsgálat. Jön tehát majd egy orvos őrnagy és eldönti, melyikünk beteg, melyikünk szimuláns. Ezt nevezték füvezésnek.

Reggel nyolc óra volt. Tudtam, hogy most dől el a sorsom. Azt találtam ki, hogy olyan nagy feszültséget keltek magamban, amekkorától a füvező őrnagy is megrémül. Leültem az ágy szélére és három órán át nem mozdultam. Hogy kibírjam a mozdulatlanságot, ez alatt végigmondtam magamban azt a körülbelül száz József Attila-verset, amit akkoriban még hibátlanul tudtam. Nem tudtam, mi lesz az eredmény, de a módszer bevált.

Amikor megjött az őrnagy és megvizsgált, én már majdnem felrobbantam a feszültségtől. Egyszerűen képtelen voltam máshogy válaszolni neki, mint ordibálva. Úgy ordítottam, hogy ezek megrémültek tőlem. Olyasmiket kiabáltam, hogy ezek itt fasiszták. A vizsgálat eredménye az lett, hogy bent tartottak a gyengélkedőn, nem kellett visszamennem a körletbe. Ez volt a második győzelmem.

Másnap vagy harmadnap pedig az történt, hogy a Ki Miben Tudós televíziós vetélkedő történelem győztesével, Paulinyi Zoltánnal sakkoztam, aki ugyanott gyengélkedett. Bejött egy öregkatona és mondott valami szemétséget. Én meg azt láttam, hogy itt ül ez a csodálatosan nagy tudású fiú, a Paulinyi Zoli, velem szemben, neki most egy egyetemi könyvtárban kellene ülnie, esetleg előadást tartania Latin-Amerika történelméből (már akkor is azzal foglalkozott, most utánanéztem az interneten, egy chilei egyetemen tanít), és erre bejön ez a mitugrász és elkezdi ugráltatni. Nem sokat gondolkodtam, fogtam az előttem lévő sakktáblát és hozzávágtam a mitugrászhoz.

Ez volt a legjobb, amit tehettem. Másnap vagy harmadnap elvittek a kecskeméti Honvéd Kórház zárt osztályára, ahol három hónapot töltöttem el és rengeteget olvastam (ott olvastam el két nap alatt a Háború és békét; mert ott aztán tényleg nem volt más dolgom). Nemhogy a körletbe nem kellett visszamennem, de Hódmezővásárhelyre is csak akkor, amikor leszereltek. December 19. volt a szabadulásom napja, december 21. pedig a tizenkilencedik születésnapom. Csodálatos év következett.

Már fel voltam véve az egyetemre, nem kellett iskolába járnom, ami pedig a munkát illeti, akkoriban már elkezdtem publikálni különböző lapokban és ezt akkoriban egész jól fizették. Minden nap elmentem a Széchenyi Könyvtárba és a szabadpolcon levő klasszikusokat olvastam, Dosztojevszkijt és Thomas Mannt. De akkor olvastam életemben először szamizdatot is, Haraszti Miklóstól a Darabbért.

És a szerelmek, na ja. Majd mesélek. Már amennyit. Néha bementem a Bölcsészkarra, ahová ősszel kezdtem járni, történelem–könyvtár szakon. A történelem szakot komolyan gondoltam, a könyvtár szakot eleve ugródeszkának szántam a művészettörténet szakhoz, ugyanis arra csak másodévtől jelentkezhettem (úgynevezett B szak volt). Hogy végül aztán esztétika–művészettörténet szakon végeztem, az más kérdés. Azt biztosan tudtam, hogy magyar szakra nem akarok menni. Meglehetősen jól ismertem már a magyar irodalmat és semmi kedvem nem volt Pándi Pált vagy Király Istvánt hallgatni (ezzel ugye arra is válaszoltam, hogy egészen biztosan nem ajánlottam a figyelmedbe Pándit!). Királynak meghallgattam egy előadását és ez megerősített abban, hogy jól döntöttem. De bementem egyszer Szigethy Gábor egyik Vörösmarty-előadására is, A vén cigány volt a téma, hát az lenyűgöző volt. Minthogy azonban a Bölcsészkarról még írok majd alább, ezt itt félbehagyom.

Azt azért még megírom, hogy mi is volt a Darabbér és hogyan olvastuk. Haraszti Miklós a hetvenes évek elején egy évre elment dolgozni egy gyárba és az ott szerzett élményeit megírta egy kiváló szociográfiában. A könyvből kiderült, hogy Magyarországon a munkásosztály természetesen nincsen hatalmon. Dolgozik, hajtja magát rossz fizetésért, fusizik, hogy kicsit jobban éljen. A gyárak belső világáról addig csak néhány jobb-rosszabb regényben olvashatott az, aki nem ismerte azt a világot.

A kéziratot akkori baráti köröm egyik tagja, Pázmándy Györgyi gépelte le, és elhozta az egyik másolatot, hogy olvassuk. György Péter szüleinek lakásán ültünk egymás mellett talán nyolcan-tízen egy kanapén és fotelokban, és lapról lapra adtuk egymásnak a gépiratot. Ma, a lézernyomtatók korában egyre kevesebben emlékeznek már arra, hogyan is nézett ki egy ilyen másolat. Indigóval készült, hártyapapírra, hogy legalább négy példányt vigyen a gép – és éppen négy példányig számított valami kéziratnak, azon fölül már tiltott sokszorosításnak tekintették. A könyv persze a rendszerváltásig nem jelenhetett meg itthon. Először Nyugat-Németországban jelent meg, Heinrich Böll előszavával, 1975-ben. Harasztit perbe fogták, kapott egy felfüggesztett ítéletet is, Dornbach Alajos volt az ügyvédje, a bíróságon tüntetőleg megjelent Károlyi Mihályné, Rajk Lászlóné és Duczynska Ilona.

Abban a baráti körben elég sok könyv megfordult, ami akkor tiltott irodalomnak számított – ezeket a Kossuth Kiadó adta ki, úgy emlékszem, nagy D betű volt rájuk nyomva, mert a szűk és bizalmas elvtársi körben terjesztett kiadványokat tartalmazó sorozat címe ez volt: Dokumentumok a nemzetközi munkásmozgalom történetéből. Hogy ezeket hogyan szerezték meg az én akkori barátaim, ezt nem tudom, de arra jól emlékszem, hogy akkor és ilyen módon olvastam például Trockijtól Az elárult forradalom című opuszt, de az annál még sokkal érdekesebb jegyzőkönyvet is a Csehszlovák Kommunista Pártnak a ’68-as megszállás utáni, titkos körülmények között, hatvannyolc szeptemberében tartott kongresszusáról.

Ekkortól kezdve egyébként szinte mindig olvastam szamizdat kiadványokat – jobban mondva magyar szamizdat akkor még nem létezett, csak ilyen szűk körben terjedő kéziratok. Valamikor a hetvenes években olvastam például Könczöl Csaba lakásán a Kenedi János által Profil címen összeállított kéziratos cikkgyűjteményt – ebben azok a jelentős cikkek, tanulmányok voltak összegyűjtve, amelyeket különféle szerkesztőségek a „Nem vág lapunk profiljába” egyenszöveggel utasítottak vissza. Talán a Profilban (de lehet, hogy az 1981-ben indult Beszélőben) olvastam Csalog Zsolt két dokumentum-kisregényét is, az egyik egy Gulágot megjárt hadifogoly visszaemlékezése volt (a rendszerváltás után könyvben is megjelent), a másik egy nagyon intelligens luxuskurva kvázi-önéletrajza volt, amelyben ez a nagyon mélyről indult lány színesen és érdekesen írta le azt a szállodai közeget, amelyben dolgozott, beszélt az életútjáról, és arról, ahogyan kiszállni készül.

Amit fentebb elmeséltem a honvédségről, az ugye 1972 ősze. Akkor én már túl voltam az első verskötetem (Fosztóképzőkkel) megjelenésén. Egy mai fiatal költő talán el sem tudja képzelni, mit jelentett akkoriban egy első kötet. Összesen két irodalmi kiadó működött, a Szépirodalmi (a néhai Atheneaum jogutóda, a kilencvenes évek elején végelgyengülésben kimúlt) és a Magvető. Akinek harmincéves korában megjelent egy könyve, azt még fiatal írónak nevezték.

Én versek között nőttem fel, anyám, Surányi Ibolya, egyrészt előadóművész volt (ez akkoriban nemcsak egy létező foglalkozás volt, de az előadóművészek meglehetősen népszerűek voltak és némelyikük, mint anyám is, még nagyon jól is keresett), másrészt 1957–74-ig az Egyetemi Színpad irodalmi vezetője.

(Na ez is ugye – Egyetemi Színpad! Mi volt az? A mai Piarista közben, az akkori Pesti Barnabás utcában, a mai Piarista Gimnázium, az akkori bölcsészkar épületében, a mai kápolna helyén épült ötszáz férőhelyes színpad. Anyám járta ki a dékánnál vagy talán a rektornál, mint a Régi Magyar Irodalom tanszék fiatal tanársegéde – verstant tanított –, hogy az üresen álló kápolnát alakítsák át színházteremmé. Eleinte költői esteket rendeztek itt – rendszeresen fellépett Jancsó Adrienne, Ascher Oszkár –, később itt működött Ruszt József vezetésével az Universitas Együttes, amelyben több későbbi rendező, főrendező vagy színigazgató kezdte a színházi pályát – Jordán Tamás, Halász Péter, Fodor Tamás, Csizmadia Tibor –, aztán jöttek a filmklubok, a beatkoncertek – ez volt a nevük, a „pop” szót akkor még nem ismerték –, én is itt hallottam először élőben az Illés együttest, és született itt néhány irodalmi csoda. Anyám kérte fel először Latinovitsot, hogy mondjon Ady-verseket – „Zoltán, magának jól állna Ady”, mondta neki; itt adta elő először Mensáros László legendás A XX. század című műsorát, egy pulpitus mögül, mint egy bölcs tanár; és szerepelt itt Nagy Lászlótól Petri Györgyig a korszak összes jelentős magyar költője.)

Anyám nagyon erős egyéniség volt, apám pedig, Fábri Ervin, közgazdász volt ugyan, nem is akármilyen, de előtte fiatalon hegedűművész. Így aztán apám is boldogan élt ebben a habzó művészeti légkörben, engem pedig ez vett körül. Egyszer még a világszép Bara Margit is ott volt nálunk. Én talán kilenc-tízéves voltam, ültem a kádban, amikor anyám bejött: „Petikém, a Bara Margit szeretne kezet mosni, nagyon szép néni, bejöhet?” Borzalmas jelenet volt, anyám sokszor lépett át olyan határokat, amelyeket nem kellett volna – kezdő kiskamaszként ebben a helyzetben nem tudtam Bara Margit szépségét értékelni. De azért főleg jó emlékeim vannak erről az időszakról.

Egyszer ott ültek a szüleimnél Nagy László, Berek Kati és még néhányan. Engem meg elküldtek lefeküdni. Kimentem a szobámba és annyira vágytam vissza a nagyok közé, hogy elkezdtem üvöltve mondani Nagy László Játék karácsonykor című versét (Dön-dödi-dön, dön-dödi-dön). Ezt persze meghallották, behívtak és Nagy László azt mondta, ha írok egy verset, ott maradhatok velük. Írtam, maradhattam. Hát mi más akartam volna lenni ezek után, mint költő? Azt láttam, hogy anyám a költőket szereti, a szobájában a falon Radnóti és József Attila arcképe mellett lógott az én fotóm kilencéves koromból, ha azt akartam, hogy szeressen, ehhez a versírás volt az egyenes út. Apám szeretete felől nyilván nem voltak kétségeim.

Úgyhogy nagyjából nyolc-kilencéves koromban elkezdtem verseket írni egy határidőnaplóba. Az első kötetemben található legkorábbi versek tizenhat éves koromból valók. Minthogy azonban a szüleim nem csak a művészet iránti vonzalmat nevelték belém akaratlan természetességgel, de nagyon korán nagy fokú önállóságot is, én úgyszólván a hátuk mögött kezdtem el az irodalmi pályát. Tudtuk nélkül küldtem el a verseimet Ladányi Mihálynak, aki 1971 augusztusában bemutatott engem az Ifjúsági Magazinban (hát ez meg egy legalább százezer példányban megjelenő, különös formájú havilap volt, nagyjából négyzetes alakja volt, vörösesbarna volt az alapszíne és sok volt benne a fénykép; az én – Ladányi kedves ismertető sorai alatt közölt – verseim mellett is ott volt a fényképem; ugyanaz, amelyik aztán az első kötetem hátlapján is megjelent. Mondják, hogy sok lány nézte azt a képet epekedő pillantással – de hát miért nem akkor szóltak!)

Van egy fontos emlékem ebből az időből. Akkoriban Mezei András volt az Élet és Irodalom versrovat vezetője. Egyszer elvittem hozzá néhány versemet (egy, a Ballada a kamaszkorról című, meg is jelent még ’71 nyarán, ez volt költővé avatásom harmadik fejezete; korábban egyszer Kormos István szerkesztette be a verseimet a Lányok Évkönyvébe – hova máshova; aztán jött az Ifjúsági Magazin, de azért ez volt az igazi: megjelenni az egyetlen irodalmi hetilapban). Mezei mondott egy nagyon fontos mondatot. Azt mondta, akkor ő most lehozza ezt a verset, mert nagyon jó, de aztán írjak meg minden nap egy szonettet. Mert meg kell tanulni a szakmát, és mert az fegyelemre szoktat. Nem mintha nem akartam volna magamtól is megtanulni a szakmát, speciel a Ballada a kamaszkorról szabályos villoni balladaformában van írva, de szonettet addig nem nagyon írtam. Megfogadtam Mezei tanácsát és ezután minden nap megírtam egy szonettet. Igaz, hogy a szonettek közül végül talán csak egyet válogattam be az első kötetembe, de az egy nagyon fontos mondat volt. Tudatossá tette bennem, amire amúgy is hajlottam: a mesterség tiszteletét.

Aztán ’71 őszén (ezúttal is a szüleim tudta nélkül) elvittem a Magvetőbe egy kötetnyi verset. Akkor még a Szabadság tér közelében, a Nádor utcában működött a kiadó, de mire felhívtak, hogy akkor hát kiadják (Sík Csaba főszerkesztő hívott fel és szerkesztőnek megkaptam a csodálatos, nagyjából apámmal egykorú Csanádi Imrét, egyik kedvenc költőmet), tehát mire ezzel felhívtak, addigra már éppen beköltöztek a Vörösmarty téri Elizélt Palotába. Ez sincs már. Lebontották és épült a helyére egy luxusapartmanház. Randa egy épület volt, innen kapta a nevét is, de milyen remek hely volt! Minden együtt volt. A Magvető a tizediken volt – itt találkoztam később Juhász Istvánnal, akit felületesen ismertem a Bölcsészkarról, és aki a Magvető szerkesztőjeként a ’81-ben megjelent regényem szerkesztője lett és el nem hinnék, mára nevet változtatott és Jolsvai Andrásnak hívják; lejjebb, talán a nyolcadikon, meglátogattam a Corvinában mesebeli barátomat, Karátson Gábort, aki négy könyvem, köztük az épp az előbb említett regény borítóját is tervezte; de benéztem a Zeneműkiadóba is, az is itt volt, ott dolgozott szerkesztőként Fodor Ákos, akinek a verseiről a hetvenes-nyolcvanas években többször is írtam.

Szóval negyedikes gimnazista voltam, amikor elfogadták és még érettségi előtt ki is adták az első verskötetemet. Tízezer forint honoráriumot kaptam, ez rengeteg pénz volt – akkoriban úgy 1500-2000 forint körül volt a havi átlagfizetés. Márciusban kaptam meg az előleget, ötezer forintot. Két nőnek vettem virágot belőle azonnal, és most tűnik csak fel, hogy anyám nem volt köztük. A szerelmemnek, Katinak (ajvé, ez bonyolult történet, összesen egy hónapig jártunk, de négy évig készültünk rá, én szakítottam vele, és aztán nagyon sokszor megbántam; ma jó barátom, orvos) és a dédnagymamámnak. Hát a dédnagymamámról még majd külön kell írnom. Ő az életem egyik főszereplője. A Gácsi mama.

A szerelmem (Kati), amikor megjelentem nála a Szilágyi Erzsébet fasorban a hatalmas csokor rózsával, elmosolyodott és azt mondta:

– Látszik, hogy új vagy a szakmában.
– Melyik szakmában?
– Hát abban, hogy van pénzed.

Az igazság az, hogy annyira nem is voltam új, már tizennégy éves koromban is elég jól kerestem, akkor mint gyerekszínész. Először A Pál utcai fiúk rádióváltozatában játszottam Weisz szerepét, a filmben pedig egyrészt egy vörösingest, másrészt, mivel angol gyerekek játszották a főszerepeket, Barabás magyar hangját. Később még évekig rádióztam, de az volt az első komoly keresetem, valami 3000 forint 1968-ban! És mi volt az első dolgom? Meghívtam a dédnagymamámat (és az egész családot: apámat, anyámat, nagymamámat) a Mátyás Pincébe, ahol Lakatos Sándor és népi zenekara muzsikált. Odahívtam az asztalhoz a prímást, adtam neki talán egy százast és megkértem, játssza nekünk a dédnagymama nótáit. Szerelmesen imádtam a dédnagymamát. De ez a mondat, ez a „Látszik, hogy új vagy a szakmában”, ez máig megmagyarázza, miért voltam beleesve a Katiba. Azóta is azt szeretem a legjobban, ha egy nő ironikusan bánik velem. Kriszta is ezzel tud bármikor levenni a lábamról. Ha nevet rajtam, akkor azt csinál velem, amit akar.

A Fosztóképzőkkel valamikor májusban vagy júniusban jelent meg. Addigra már szakítottam Katival és persze nagyon magányosnak éreztem magam. A dátumot sajátos módon örökítette meg Fencsik Flóra az Esti Hírlapban, a kötetemről szóló ajánló cikkében. Fejből tudom a cikk elejét: „Érettségi és felvételi között csengetett a postás.” Flóra barátságban volt anyámmal, feljárt hozzánk, és e miatt a cikk miatt is feljött, hogy beszélgessen velem előtte. Emlékszem, nagyon tetszett neki, hogy amikor megkérdezte tőlem, hogyan írok verset, azt mondtam, ez olyan, mint a pisilés, jön magától, csak irányítani kell. Nagyot nevetett és azt mondta, még sosem hallotta ilyen kisképűen meghatározni, mi is az az ihlet. Ebből a postás-dologból aztán az is kiderül, hogy be sem kellett mennem a kiadóba a tiszteletpéldányokért, kiküldték őket csomagban. Meg az is, hogy akkor még nem volt kaputelefon, a postás csak úgy egyszerűen feljött a csomaggal. De történt ennél izgalmasabb dolog is velem „érettségi és felvételi között”, arról majd később.

Bölcsészkar: erről külön akartam írni, de úgy esett, hogy itt föntebb már elég sokat írtam róla. Meg el is fáradtam mára. Legyen az, hogy nekem itt, a Bölcsészkarnál kell majd folytatnom. És meg kell írnom mindazt, amire föntebb azt írtam, hogy majd alább.

Fábri Péter, Jolsvai András:
Mire megszülettünk.
Négykezes önéletrajz 
Kalligram Kiadó, Budapest, 2024
376 oldal, teljes bolti 3990 Ft