A tánc hatalma | Caleb Azumah Nelson: Kis világok

● K A R Á C S O N Y
U T Á N I
A J Á N D É K N A K
A J Á N L J U K ●

Pál Attila |

Lába Londonban, lelke Ghánában, a Labadi strandon. Caleb Azumah Nelson regényének főhőse, Stephen már második generációs bevándorló a brit fővárosban, csakhogy belül: érzelmeiben, gondolkodásában afrikai maradt, akárcsak szomszédai, barátai – és legfőképpen valamennyiük szülei, akik a jobb élet reményében Európába vándoroltak. Mind őrzik a szokásaikat, az ételeiket, többé-kevésbé a hitüket is, de mindenekelőtt zenéjüket, a dobok ritmusát, a táncot, ami nélkül alighanem el is vesznének. Hiszen idegen világba, idegen tájra, idegen emberek közé csöppentek. Csak együtt maradhatnak talpon.

Hiába kopognak a brit társadalom ajtaján, még az előszobába sem könnyen engedik be őket, pedig alkalmazkodniuk, beilleszkedniük kell. Mostani „befogadóik” felmenői nem kérdeztek, csak lőttek, nem kértek, csak elvettek, amikor „látogatóba mentek” az Aranypartra, a büszke ashantik, moshik, ewék és még számtalan más törzs földjére. Vittek innen hajószám aranyat, elefántcsontot, fűszereket, ásványkincseket Európába, és nem utolsósorban rabszolgákat az ugyancsak lerabolt Újvilágba. Most meg nem látják őket szívesen. Azt sem, aki csak dolgozni, megélni akar.

Helyét keresi Stephen is, aki már a londoni forgatagba született bele. Peckham (a regény egyik fő helyszíne) az etnikailag egyik legvegyesebb negyede a brit fővárosnak. A lakosság több mint fele afrikai vagy karibi származású, fekete bőrű. De – a regényben legalábbis nincs nyoma ennek – szó sincs arról, hogy ez valami no-go zóna lenne. Arról viszont inkább szó van, hogy  itt még a csend is zenél. A cselekmény idején (a nyolcvanas évektől a 2000-et követő évtizedig) ez a kerület a londoni underground zene fellegvára volt, klubokkal, bárokkal vagy egyszerűen csak üres garázsokkal, műhelyekkel, ahol összegyűlhettek, zenélhettek, táncolhattak, ismerkedhettek – kiereszthették a gőzt. Egymást követték az önfeledt táncos bulik, az örömzenélések. A napközben gyakran semmibe vett, megalázott fiatalok a ritmus bűvöletében magukra találhattak, feloldódhattak őseik ritmusaiban vagy a kortárs dzsesszben, a grime-ban, a rapben, a dob-gitár-bőgő-trombita kvartett rögtönzéseiben. Ezt a mámort keresték hétről hétre – és keresik talán ma is.

Ha új közösségbe kerül az ember, minden alkalmazkodási szándék, igyekezet mellett is biztosan számíthat gyanakvásra, ellenséges fogadtatásra. Ez hatványozottan érvényesül idegen földrészen, idegen országban, a bennszülöttekétől eltérő bőrszínnel. Nem véletlen, hogy a bevándorlók zöme általában egy-egy város meghatározott részében tömörül. Ott saját közösséget, olykor szinte saját kis államot alkot, többé-kevésbé szabadon ápolhatja ősei kultúráját, szokásait, érvényesítheti saját együttélési szabályait, amíg azok nem ütköznek a befogadó ország törvényeivel. Ami ezen túlmutat, már büntetőjogi kategória. A Nelson regényében bemutatott ghánai közösség alapjában véve törvénytisztelő. Csak háborítatlanul szeretne élni és megélni. Amikor szembeszegülnek a „külvilággal”, abban szinte mindig az idegengyűlölet, a rasszizmus játszik szerepet.

• Olvass bele!

Stephent, a regény főhősét 18 évesen, sorsfordító időszakban ismerjük meg. A középiskolai évek aranykora véget ér, a burok megreped, eddig megszokott kis világai (család, barátok) felbomlanak, meginog érzelmi biztonsága is. Hajszálon múlik, hogy elvész a nagyvilág számára. Ebben a helyzetben csak kevés dolog van, ami még összetartja saját „kis világát”, a zene meg a tánc. Ahogy a regény többször is kimondja: „a legtöbb gondunkat csak a tánc oldhatja meg.” Ugyanis a zene az összekötő kapocs a sokszor kiismerhetetlen és kegyetlen nagyvilág meg az ismerős, „komfortzónás” kis világok között.

„Mindig is csak dalban ismertem magamra, hangok között, azon a helyen, ahol a beszéd nem elég, de a dobok talán, talán beszélnek helyettünk, a szívünk helyett, és ebben a pillanatban, ahogy a zene tempója fokozódik, megtesz egy újabb kört, elhagyja a mámort, és közelít az eksztázishoz, az összes táncmozdulatom az apámé.”

Stephen végigjárja az idegen társadalomhoz alkalmazkodás göröngyös útját. Ugyanazokkal a buktatókkal néz szembe, mint apja harminc-egynéhány évvel korábban. De hát egy megkövesedett, másokat lenéző európai társadalom számára talán nincs is lehetetlenebb feladat, mint befogadni az el- és kirabolt egykori rabszolgák leszármazottait. Elfogadni azt, hogy eltérő bőrszínük, akcentusuk, kultúrájuk ellenére ugyanolyan értékes emberek, mint ők.

Stephen és barátai nem is akarnak mást, csak egy kis saját teret, ahol boldogulhatnának, dolgozhatnának és szerethetnének. Ezek a vágyott, máskor megteremtett kis világok tulajdonképpen védőburkok, amelyeken belül persze ugyanúgy megvannak mindenkinek a maga kis harcai, mint kívül. De ezekkel tudnak mit kezdeni. (Az idegengyűlölettel nem.)

Csakhogy rettenetesen nehéz kilépni a biztonságból. Stephen elveszettnek érezte magát az idegen közegben – nem is sokáig volt benne maradása. Visszamenekült volna a kis világába, amely azonban már nehezen fogadta vissza. Újat kellett hát építenie, makacssággal, kitartással, a család, a barátok szeretetével, a szerelem erejével és a zene mindent áthidaló, mindent feloldó, vigasztaló és lelkesítő hatásával. „Bámulom a szüleimet, és látom, hogy két ember is alkothat egy világot, egy helyet, ahol nem kell magyarázkodniuk. Ahol szépnek érezhetik magukat. Ahol szabadnak érezhetik magukat.”

A szerző a történet során megismerteti az olvasót a posztkoloniális Ghána életével is, a diaszpóra és az otthon maradottak közötti elidegenedéssel. Stephen az ősök földjén tett látogatásakor ért meg sok mindent szüleiről, idősebb szomszédairól, és nem utolsósorban önmagáról.

A hőséhez hasonlóan ghánai gyökerű, de Angliában felnőtt Caleb Azumah Nelson regényének egyik legnagyobb értéke az egész szöveget átható zeneiség. Nem csupán az, hogy főhősei zenészek és minden szavukat, gondolatukat, cselekedetüket áthatja a dzsessz, a gospel, a közös muzsikálások, jam session-ök élménye. Hanem az is – és ez részben a fordító Pék Zoltán remek munkájának köszönhető –, hogy szinte az egész szövegnek érezhető ritmusa van. A vissza-visszaköszönő kulcsmondatok és mondatfüzérek, a hangulatok (főleg Stephené) és szövegrészletek hullámzása csak tovább erősítik ezt a hatást.

„Ahogy leparkolunk, meglátom Adeline-t, olyan régóta ismerem, hogy tudom, hogyan öleli a fény a nyakát, ismerem a ritmusát még akkor is, amikor nem mozog, és a kettőnk közti távolságot érzékelve elindulok felé, hagyom, hogy a lényem mélyéről előtörjön egy mosoly, hagyom, hogy a gyengéd ölelkezés közben találkozzon az arcunk…”

Nelson nem takargatja ennek a kétgyökerű létnek az árnyoldalait sem: a rasszista indíttatású támadásokat, a rendőrség túlkapásait; a másik oldalról meg az indulatok féktelen kitörését, a tiltakozások erőszakká fajulását. Nem titkolja, hogy az afrikai bevándorlók sem hibátlanok. Tudnak ugyanolyan gőgösek, makacsok, indulatosak és meggondolatlanok lenni, mint akármelyik nép fiai. Szeretni talán még mélyebben tudnak.

Caleb Azumah Nelson: Kis világok
Fordította: Pék Zoltán
Magvető Kiadó, Budapest, 2024
284 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft,
online ár a kiadónál 3999 Ft,
e-könyv változat 3499 Ft
ISBN 978 963 144 3950 (papír)
ISBN 978 963 144 3967 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Caleb Azumah Nelson első magyarul megjelenő regényében egy brit-ghánai fiú felnövéstörténetét követhetjük végig Délkelet-Londonban. Stephen, a jazztrombitás nem jut be az áhított zenei főiskolára, és ez romba dönti az álmait. Apja javaslatára elkezd egy üzleti főiskolát a városon kívül, ám amikor a távolság elviselhetetlenné válik a régi és az új élete között, visszatér Londonba. Amikor munkát vállal egy családi barát éttermében, szenvedélyesen megszereti a főzést, miközben apja rosszallásával és egy váratlan családi tragédiával is meg kell küzdenie.
A Kis világok minden érzékre ható regény apa-fiú kapcsolatról, hitről, veszteségekről és az első szerelemről, sok-sok zenével és izgalmas ghánai receptekkel. Megmutatja, mire képes egy összetartó közösség Peckhamtől Accráig, és ráébreszt, hogy a legtöbb gondunkat néha csak a tánc oldhatja meg.

Caleb Azumah Nelson (1994) brit-ghánai író és fotós. Open Water című, debütáló regényéért 2021-ben megkapta a legjobb első regénynek járó Costa-díjat. A Kis világok az első magyarul megjelent könyve.