»Mi magunk vagyunk a megtestesült újrakezdés« 2. rész | Erdős Virággal az Eltérő tartalomról

Posted on 2024.11.12. Szerző: olvassbele.com

D. Magyari Imre |

Egy pillanatra rosszul emlékeztem, bocsánat… A Covid idején elmentél ételfutárnak, aminek emléke ott az Erdős Virág könnyeiben. Csinálni akartál valamit, hasznos akartál lenni? Nyilván sok tapasztalatot lehet gyűjteni akár arról, hogy kik állnak futárnak és miért, akár arról, hogy kik rendelnek ételt, bár ez nyilván extrém időszak volt. Eszedbe jutott, hogy szociográfiát írj?
Nekem sokáig meg se fordult a fejemben, hogy ebből az élményből bármit is megírhatnék, a versek nagy része akkor született, amikor már egy ideje felhagytam a futárkodással. Számomra ez egy sokkal problémásabb és sokkal inkább vérre menő identitásváltás volt, az ezzel kapcsolatos belső dilemmáim és vívódásaim egyébként magában a kötetben is tematizálódnak. A csodálatos fiatal költő, Borsik Miklós az idén megjelent Futárlíra című kötetében például nálam sokkal lazábban, bátrabban és szabadabban, és részben talán épp ezzel összefüggésben sokkal produktívabban állt bele ebbe a szituációba. Neki egy egész kötete született ebből az élményből, nekem csak egy fél.

A Hősöm mögött ott a Kontúr Közhasznú Egyesület Hős utcai gyerekekkel foglalkozó projektje, amiben másfél éven keresztül részt vettél. Mennyire viselt meg? Én biztos kikészültem volna…
Talán nem bántódsz meg, ha azt mondom: pont ezeket a kissé túldramatizált értelmiségi „kikészüléseket” szerettem volna meghaladni ezzel a könyvvel. Pontosabban azzal a könyvvel, ami a Hős utcára szánt közel másfél évemben anyagként benne volt, de amiből végül csak egy egészen csekély töredék realizálódott a 2020-ban megjelent verseskötetben. Ez egy óriási, de lényegében sajnos elszalasztott lehetőség volt. A téma és a téma irodalmi feldolgozása iránti teljes szakmai és olvasói érdektelenség láttán viszont így utólag már sokkal megbocsátóbb vagyok a saját írói teljesítményemmel szemben is. Ez az időszak számomra hatalmas élmény, és csodálatosan gazdag emberi tapasztalás volt, mindezt az élményt és tapasztalatot a maga komplexitásában megragadni, kibontani és megírni viszont már valóságos „társadalmi küldetés” lett volna, ami alkotótársak, szakmai szövetségesek és bármiféle szellemi támogatás hiányában tulajdonképp megvalósíthatatlan volt.

A köteteidben folyamatosan megidézel korábbi alkotókat, Berzsenyit, Kölcseyt, Petőfit, Vörösmartyt, sőt a mostaniban itt a Halotti beszéd és az Ómagyar Mária-siralom is – naná, a Virágnak virága – kínálja magát. Sokat olvasol, olvastál? Még Somlai Margit is felbukkan az egyik szívszorító Cseh Tamás–Bereményi-dalból.
Hát azért egy-két Cseh Tamás-dalt ismerni még nem feltétlenül az olvasottság jele. Ezek az időbeli kontrasztként használt régi irodalmi szövegek is inkább a mindannyiunk számára evidensen rendelkezésre álló közös kultúrkincs legtriviálisabb elemei. A Margit-legendáról, az Erzsébet-legendáról vagy épp a Halotti beszédről valami halvány fogalma mindenkinek van, ezért úgy lehet kapcsolódni hozzájuk, hogy nincs szükség felesleges magyarázkodásra. Az persze kérdés, hogy nem érzik-e még mindig sokan blaszfémiának, ha ezeket a patinás régi szövegeket a kortárs megközelítés szabad prédának tekinti, és adott esetben egészen az alapokig visszabontja. Ezzel kapcsolatban volt nemrég egy elég fura élményem. Az Eltérő tartalom számomra talán legfontosabb szövegének címe eredetileg az volt, hogy jó, amit nem éreztem elég erős címnek, és fél évvel a könyv megjelenése után egy csomó apró szövegbeli javítás mellett átírtam Zsoltárra, tekintve, hogy a szövegben a Zsoltárok könyvének néhány passzusát is felhasználom. A vers a jószándékú, de minden tapintatot és önreflexiót nélkülöző segítésipar kritikája, és egyben a saját korábbi, egyszerre naiv és egyszerre öntelt működésem kritikája is, ezért a szöveg minden egyes túlintonáltan himnikus sora szándékom szerint határozott és kegyetlen irónia. Amikor ezt az új változatot egy hirtelen ötlettől vezérelve kitettem a facebook-oldalamra, meglepődve tapasztaltam, hogy a legtöbben színről színre olvasták a szöveget, és egyszerűen nem érzékelték benne az iróniát. Ez elsősorban azért ijesztő számomra, mert amíg ilyen megingathatatlanul pozitív önképpel rendelkezünk, és ennyire szükségtelennek tűnik számunkra más nézőpontból is megvizsgálni, és adott esetben felülbírálni a saját elhibázott, de minimum kontraproduktív működésünket, addig valószínűleg a legcsekélyebb változás is lehetetlen.

Az Eltérő tartalomban két évet idézel fel, 2022-t és 2023-at. 2022. február 24-én kezdődött az ukránok elleni háború – úgy tűnik, nem tudsz napirendre térni fölötte.
Egy másodpercre se szabadna napirendre térnünk felette, sőt épp afelett a legnehezebb napirendre térni, hogy milyen könnyen térünk felette napirendre mégis. A háború első napjai semmihez sem hasonlítható sokkot jelentettek mindannyiunk életében. Emlékszem, ahogy azon a bizonyos februári hajnalon ülök a laptopom előtt és mániákus hévvel kopizom a facebook felpörgő hírfolyamából egy „zero day” nevű file-ba azokat a kísértetiesen bizarr együttállásokat, ahol közönséges facebook-reklámok kerülnek párba a legfrissebb harctéri tudósításokkal. „Buszokkal menekülnek Kijev lakói” / „szeretet, derű, és egy kis fánk” / „kövesd a nyomokat a titkos kincsig” / „lángoló lakóház Csuhuivban”…

Az Eltérő tartalom verseinek többségéből hiányzik a látványos zeneiség, bár sok minden emlékeztet a régebbi műveidre. Nyilván te is változtál.
Sokat gondolkodtam rajta, hogy hogyan lehetne egyetlen kifejezéssel megragadni mindazt, amit ebben a könyvben meg szerettem volna írni. Aztán most nyáron volt egy meglehetősen extrém időjárási körülmények között megtartott irodalmi délután a Bánkitó Fesztiválon. A hallgatóságunk mindhárom tagja remekül érezte magát, és mi is jót beszélgettünk Turi Timivel, a könyv szerkesztőjével. A fesztivál hívószava idén a „tudathasadás” volt, és én ott az ötven fokban jöttem rá, hogy az Eltérő tartalom szövegeinek szinte mindegyike valamilyen fura, tudathasadásos állapotról szól. Arról írunk, hogy miért nem lehet manapság szabadon írni, arról beszélünk, hogy miért nem érdemes kinyitni a szánkat, úgy segítünk a bajban lévőkön, hogy közben benne tartjuk őket a bajban, úgy alkotunk „újat” és „nagyot”, hogy közben konzerváljuk a kisszerűséget, profitálunk a jótékonykodásból, termékként adjuk el a kapitalizmuskritikát, hiszünk a nyilvánosság erejében és óvjuk a kultúra szabadságát, miközben fizetőssé tesszük a tartalmainkat – és még sorolhatnám. Megannyi belső ellentmondás. Ráadásul amíg képtelenek vagyunk belátni, hogy a sorozatos mulasztásaink révén a jelenlegi helyzetnek már nem csupán áldozatai, de aktív működtetői is vagyunk, magyarán a lassan másfél évtizede tartó kényelmes „ellenállásunk” valójában színtiszta kollaboráció, addig ezek a feloldhatatlan belső ellentmondások, mint a kollektív tudathasadás szomorú velejárói egyre csak sokasodni fognak. Márpedig ha nem próbáljuk meg visszaszerezni a tisztánlátásunknak legalább a maradékát, akkor félő, hogy egy végóráit élő autokrácia tomboló elmebajával szemben is védtelenek leszünk.

Munkatervek a jövőre?
Próbálok erőt és némi önbizalmat gyűjteni a folytatáshoz, amihez muszáj kicsit hátralépni és elcsendesedni. Ehhez jó alibit szolgáltatnak a gyerekversek. Épp tíz éve jelent meg a Négyeshatos című gyerekvers-kötetem, pillanatnyilag ennek a jövőre tervezett, bővített kiadásának anyagán dolgozom. Egy gyerek számára nem kérdés, hogy az élet egyszerre szörnyű és egyszerre csodálatos, lehetetlen küldetés és fantasztikus kaland, hogy létezik újrakezdés, sőt, mi magunk vagyunk a megtestesült újrakezdés, és ha beleadunk „apait-anyait”, és képesek vagyunk úgymond „felnőni a feladathoz”, akkor tulajdonképpen még bármi lehet.