Ki vagyok én: Dávid vagy Iszmáíl? | Susan Abulhawa: Hajnal a tiltott kertben

kistibi |

Susan Abdulhawa regénye különös keverék. Történelmi regény, de önéletrajzi elemeket is tartalmazó családregény is. De mielőtt e mű ismertetésébe kezdenék, arra kérem az olvasót, tegyen félre mindent, amit a világban éppen most zajló eseményekről – konkrétan: háborúkról – olvasott, látott, eddig megtudott. Nem akarom senkinek a meggyőződését megingatni. Próbálják úgy olvasni e könyv ismertetését, hogy az itt elbeszéltek az eddig ismertnél szélesebb horizontot rajzolnak meg. A Közel-Keleten ma zajló események előtörténetét ábrázolja abból a szemszögből, ahogyan ritkán látjuk: a palesztin fél oldaláról. 1941-től követjük végig egy palesztin család életét, egészen 2002-ig.

Talán nincs olyan nép a történelemben, amelyik annyit és olyan hosszan szenvedett volna, mint a zsidók. És olyan népet sem találunk az emberiség történetében, amelyik csaknem kétezer éves diaszpóra-lét után teremtett magának új hazát. Nem árt tudnunk, hogy Palesztina és a bibliai Kánaán ugyanazt a területet jelenti, és ez a bibliai idők óta jórészt zsidó fennhatóság alatt állt. A történelmi folytatás pedig az, hogy a térség az időszámításunk utáni 7. században arab-iszlám uralkodók kezére került, minimális zsidó lakossággal. De a történelme változatlanul zűrzavaros, hiszen Palesztina rendkívül termékeny földje vonzotta a hódítókat.

A zsidók diaszpórába kényszerültek – és mi várt ott rájuk? Jogfosztás, pogromok. Az orosz eredetű pogrom szó pusztítást, rombolást jelent. A zsidóság üldözésének, kiirtásának ügyében igen aktívak voltak már a 15. században a spanyolok, majd később a lengyelek, az oroszok is. Teljes felszámolásukat, elpusztításukat nem a németek találták ki, csak ők tették iparszerűvé. És a magyarok sem lehetnek büszkék Horthy teljesítményére.

A zsidóság mögött nem állt egy állam, nem állt senki, csak önmagukra támaszkodhattak, amikor hazát akartak teremteni. Mert ha nincs haza, elpusztul mindenki. A náci korszak után senkiben sem lehet megbízni…

Susan Abdulhawa regénye tehát 1941-től indul, és azt a hatvan évet tömöríti, amelynek során minden más lesz. A pásztorkodó arabokból menekültek, a földművelőkből földönfutók lesznek. Gyökeresen megváltozik több százezer ember sorsa.

1947-ben megfordul a történelmi sorskerék. Ein Hod, kis falu, Haifától keletre. Fügét és olajbogyót termesztenek itt, a füge édes, az olajbogyó kiválóan terem, a föld meghálálja a gondozást. Minden lassú, kiszámítható, a napi ötszöri ima adja a létezés keretét.

Palesztina volt valamikor Filisztea, a bibliában sokat emlegetett filiszteusok földje. A szó jelentése vándorlás, bevándorlás. De Palesztina mint állam ebben az időben gyakorlatilag nem létezik. A terület brit protektorátus, és a belső berendezkedése sem teszi lehetővé erős állam létezését. „Sok úr ült már a nyakukon – rómaiak, bizánciak, keresztesek, ottománok és britek –, és a nemzeti hovatartozás fogalma értelmét vesztette számukra – mondja az író. – Az Istenhez, földhöz, családhoz való kötődés volt a létük magva, és ezt akarták védelmezni és megőrizni.”

1947 és ’48 a palesztinok számára a rettegés kora. Miközben az egykori üldözöttek az Ígéret földjét készültek újrateremteni, a palesztinok váltak üldözöttekké. Abulhawa tárgyilagossága egyetlen bekezdésben is átalakul vádirattá. „…nyolc évszázaddal azután, hogy Szaladin hadvezér serege 1189-ben megalapította, Ein Hodot megtisztították palesztin gyermekeitől… az arabok úgy nevezik el gyermekeiket, hogy abból tudni lehessen a származásukat: öt vagy hat közvetlen felmenőjük nevét adják nekik, megfelelő sorrendben. És Jehja kiszámolta, hogy negyven nemzedék életét lopták most el.”

A tisztogatás módja erőszakos, mint mindenhol. Ein Hodot rövid idő alatt négy izraeli támadás érte. Nem katonai célpontokat vontak tűz alá, falvakat, fegyvertelen polgárokat támadtak, bombáztak, lőttek, vertek puskatussal…

A történelem csak a politikusok számára hideg adatok halmaza, de az író az egyéni sorsot vizsgálja, és abból következtet az egészre. Hadd idézzek itt egy történetet, jelzők nélkül.

Ein Hod bombázása után kitelepítik a palesztin lakosságot. A koreográfia túlzottan ismerős a magyar olvasónak, csak ez most nem 1944 és nem Budapest. Először összepakoltatják a holmijaikat, mindenki csak egy bőröndöt vihet. Ezeket aztán ott kell hagyni az út szélén, a fosztogatók számára. Lövöldözés, terelés, csak a helyszín és a szereplők változtak.

A félelmetes, kaotikus fejetlenségben Dália, az egykori lázadó beduin lány magához szorítja pici gyermekét, Iszmáílt, és próbál lépést tartani a tömeggel. Egy izraeli katona, Móse figyeli őt. Felesége, Jolanta nagyon szeretne gyermeket. „De Jolanta testét tönkretették a nácik, akik kamaszkora utolsó éveiben arra kényszerítették, hogy kielégítse az SS-ek testi igényeit. Jolanta az életét köszönheti a rémálomnak, ami meddővé tette.” Móse a káosz egy pillanatában ellopja, Iszmáílt, zsákjába teszi, és a rugdalózó csecsemőt hazaviszi Jolantának.

Iszmáil ilyenformán zsidóként nő fel, Dávid lesz a neve, és az arabok gyűlöletére nevelik. És az olvasóban felmerül a megválaszolhatatlan kérdés: van-e a történelemben igazság? Egy nácik által tönkretett nő elfogad egy arab anyától elrabolt gyermeket. Az arab anya ebbe lelkileg belehal. „Rájöttem, mennyire ironikus mindez: a mama, az anyám, aki életet adott Dávidnak, szintén túlélt egy mészárlást, melyben csaknem a teljes családját elveszítette. Csak ez később történt, az előbbi okán, ami megerősítette a tagadhatatlan igazságot, hogy a palesztinok fizettek meg a zsidó holokausztért. A zsidók kiirtották az anyám családját, mert a németek kiirtották Jolantáét.”

„Mi az igazság?” – kérdezte Pilátus, de erre a kérdésre a Bibliában sem kapunk választ. Most és itt sem kapunk. Kinek van igaza, Jolantának vagy Dáliának? Ha Jolanta életét nézem végig, akkor neki. Ha Dália életét… akkor övé az igazság.

A regény „történelmi” része pontosan beszámol az eseményekről. Izrael állam 1948. május 18-án jött létre. A regény története az előtte volt időkre (is) fókuszál Ein Hod falu sorsát követve. És amitől szinte résztvevői leszünk a cselekménynek: sohasem hadműveletekről olvasunk, hanem hétköznapi emberekről, akik csak élni akarnak a saját földjükön. Dália és Haszan 1947-ben köt házasságot. Az ő családjuk sorsán keresztül követjük az eseményeket. 1955-ben születik meg lányuk, Ámál.

Ez azért fontos, mert az elbeszélést vagy az egyes szám harmadik személyű, mindentudó mesélő tollából olvashatjuk, vagy Ámál meséli.

Az író nyolc részre bontotta a történetet, előhang mutatja be Ein Hod 1941-es életét, hogy aztán eljussunk napjainkig. Minden háború, amiből akad bőven, újabb külön epizód. De itt, ebben a szövegkörnyezetben minden másként látszik. Az 1967-es, hatnapos háború úgy vonult be a köztudatba, mint az izraeli hadvezetés diadalmenete (hiszen már az első nap, a földön semmisítették meg a teljes egyiptomi légierőt). Ebben a regényben ez a néhány nap más hangsúlyt kap. A tizenkét éves Ámál a konyhájuk alatt ásott gödörben próbál észrevétlen maradni unokahúgával és barátnőjével. És ez majdnem sikerül, „csupán” az unokatestvért éri repesztalálat, és vérzik el társai ölelésében. A konyhában időnként katonabakancsok dübörögnek, de a kislány meg a barátnője túléli.

Ámál azonban minden családtagját elveszíti. Szüleit is, férjét is. Bátyja, Júszef sorsa pontos magyarázatot ad arra, hogy az arabok közül miért lesznek terroristák jó néhányan. A szabrai és sátílai mészárlásban több mint háromezer palesztin nő és gyermek halt meg. Köztük volt Júszef várandós felesége és leánya is. Feleségét úgy ölték meg, hogy a magzat még véletlenül se maradhasson életben. Júszef lelke meghalt, és attól kezdve csak a bosszúnak élt. Végül egy robbanószerrel megrakott teherautóval hajtott neki az Egyesült Államok nagykövetségének, mert őket is felelősnek tartotta a mészárlásért.

Legvégül a családból csak Ámál és „iderabolt” testvére, Dávid maradt életben. Az egykori katona több mint öt évtized múlva, a halálos ágyán mondta el Dávidnak a származása történetét. De ezzel csaknem lehetetlen helyzetbe hozta, hiszen így egész eddigi élete megkérdőjeleződött. Móse, a „nevelőapa” így tekintett vissza saját múltjára: „A kegyelem olyan fényűzés volt, amit nem engedhettünk meg magunknak – mondta. Beszélt az arcokról, amik kísértik. – Rengetegen vannak, fiam… Móse egyetlen emlékét sem rejtette véka alá, legyen az kedves, vagy borzalmas, elmondta, mielőtt végleg az árnyak birodalmába lépett volna.”

Régi, nehezen vagy sosem gyógyuló sebeket nyit fel Abulhawa könyve. Nagyon fájdalmas olvasmány. De muszáj olvasni, mert az éremnek mindkét oldalát ismernünk kell. A néhány éve megjelent magyar változat Dobosi Beáta kiváló fordítása.

Susan Abulhawa az Egyesült Államokban él, a legismertebb palesztin író. És egy személyes megjegyzést hadd fűzzek ide. Ez a második regény, amit palesztin szerzőtől olvastam. Bátran merem ajánlani Adania Shibli művét is.

Susan Abulhawa: Hajnal a tiltott kertben
Fordította: Dobosi Beáta
Libri Kiadó, Budapest, 2016, 2017
488 oldal (teljesen elfogyott)
e-könyv változat 2590 Ft
ISBN 978 963 433 0691 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Amal egy nyomorúságos menekülttáborban látja meg a napvilágot földműves családját 1947-ben hurcolták el Palesztinából, csecsemő bátyját elrabolták, anyját pedig érzéketlenné tett a fájdalom. Bár apja látástól vakulásig dolgozik, hajnalonta felolvas a lányának, hogy együtt álmodjanak egy másik világról.
Amal története egy egész népről szól, arról, hogy lehet túlélni hatvan éven át a palesztin–izraeli konfliktus árnyékában. Apák és fiúk, asszonyok és lányaik, akik szeretnek és remélnek, miközben szívet tépő veszteségeket és szörnyű traumákat szenvednek el. Ki így, ki úgy éli túl a borzalmakat, de soha nem szűnnek meg vágyakozni egy jobb világ után.
Susan Abulhawa a palesztinai hatnapos háború egyik menekülttáborában született 1970-ben. Különböző arab országokban töltött rendkívül hányatott kisgyermekkora után kamaszként az Egyesült Államokba került nevelőszülőkhöz, ma is ott él.
Miután 2000-ben visszalátogatott Palesztinába, majd 2002-ben a dzseníni menekülttáborban szemtanúja volt egy borzalmas vérfürdő következményeinek, elszánt aktivistája és szószólója lett a nyugati világban a palesztinok ügyének. Írásai a palesztin nép sorsának érzékeny hírmondói.
A Hajnal a tiltott kertben az első regénye, mely a szerző személyes dzseníni élményeinek hatására született meg, s noha szereplői kitalált alakok, a felrajzolt történelmi-politikai háttér és események mind valóságosak.