Méltósággal | Szűcs Teri: Visszatért hozzám az emlékezet

D. Magyari Imre |

Nemigen olvastam ehhez hasonlóan felkavaró és megrendítő könyvet, de még hasonló témájút sem. Pedig kerülhetett volna elém több is. Igaz, láttam a Belvárosi Színházban Florian Zeller Az apa című (2012-es, azóta meg is filmesített) darabját Lukáts Andorral és Lázár Katival – újabban a Pesti Színházban tekinthető meg Kern Andrással a címszerepben. A regények, darabok, filmek elkészültéből, megjelenéséből mindenképp látszik, hogy a demencia bekerült az irodalom, a művészet témái közé – az öregedés, a halál, a haláltól való szorongás pedig mindig is köztük volt. Hiszen már Anakreón így beszélt huszonhat évszázaddal ezelőtt (nyelvünkre Radnóti Miklós ültette át): „Remegek már a haláltól, hisz a Hádészban a szöglet, / ami vár rám, hideg és szűk, a lejárat is ijesztő…”A félelem azóta is ugyanolyan.

Nyilván ezért is kavart fel és rendített meg Szűcs Teri könyve. Hogy bármi megtörténhet. De aligha kavarodtam volna fel és rendültem volna meg, ha a történteket, a gondolatait és az érzéseit Szűcs Teri nem tudná ennyire pontosan és érzékletesen, egyszerre megrázóan és felemelően megfogalmazni.

Leningrádban született, az anyanyelve orosz. Magyarországon az ukrajnai menekültek mindig megkérdezik tőle, honnan tud így oroszul. „Mámá lényingrádká.” És így vall a sokak által ellenségesen fogadott ukránokkal zajló beszélgetésekről: „Hálás vagyok minden mondatért, amit meghallgatnak és megválaszolnak, a kapcsolódásért, amit megengednek. Létesülök ezekben a találkozásokban…” Ez a „létesülök” valami nagyon nehezen megfoghatót fogalmaz meg, kristálytisztán. Többek közt az ilyen kifejezések megtalálása tesz valakit íróvá, akkor is, ha hivatalos titulusai mások: irodalomtörténész, kritikus. Olyan szavai akadnak, mint az emlékbetörés vagy a szagemlék. A művészet egyik lényege a megnevezés, a kimondás.

A könyv két végpontja közül az egyik a már-már száraz tárgyilagosság. Ezek a végpontok a maguk objektivitásában megrendítőek, például a mögöttük lévő, megszenvedett tapasztalatok miatt: „Aki meg tudja fizetni, akár pár órára is, vegyen fel gondozót. Egyedül nem lehet bírni. Ha feladja a munkahelyét, hogy gondozni tudjon, akkor is – hétszer huszonnégy órát nem lehet kibírni.” A másik a legszemélyesebb, legintimebb pillanatokat, történéseket sem megkerülő őszinteség: „Ami feldühít, és amitől mindent elfelejtek, amit a demenciáról tudok, az a beteg körül gyűlő piszok, amit folyamatosan takarítani kell, ezt nagyon rosszul viselem. A takony, a kiköpött étel, széklet és vizelet, ezt nehéz elviselni.” Háromszor fordul elő, hogy a próza versre vált, az egyik, a költemény korántsem lírai címe: Széklet, az ismerős anyag. Olvashatjuk benne, önidézetként, az előző mondatot is. De ez is része az életünknek, bármennyire is tabusítjuk. Ám a vers igazából arról beszél, hogy miként lehet túllépni azon, ha csak másodpercekre is, ami nehezen elviselhető, megalázó, gyötrelmes.

„…ha kell, lemosom. Anyám
testének tisztaságára büszke vagyok.
Barack- és kókuszillat, mandula
és narancsvirág, vadrózsa,
eper-málna. Haját hullámosra szárítjuk. Ha ő már
megfürdött, én következem.”

Van egy külön fejezet is Fürdés címmel. „A zuhanyozás ünnep – különleges nap, nekem. … Beállítom a vízhőmérsékletet, az alkaromon ellenőrzöm, és arra gondolok, ezt élveznie kell – az ömlő, meleg vizet. … Talán csak egy perc az egész, de ez a perc éppolyan, mint amilyen mindig is volt. … Ilyen, egyszerű, gondolom, a víz öröme.” A vízé, ami Thalész szerint a világ arkhéja, lényege. És lám, egy szörnyű helyzetben is lehet neki örülni. Már ha megvan bennünk az örülni tudás képessége. Szűcs Teri könyve erről a képességről is szól.

A legszemélyesebb pillanatok közé tartoznak azok is, amelyekben váratlan és jó változások történnek. A szöveg legelején szerepel az a később többször visszatérő kifejezés: „a betegség ajándéka.” Sokféleképp érthető, a leginkább ironikusan, hisz maga a betegség nem ajándék, hanem szörnyű csapás. De ezen belül igenis ajándék például az, amikor elhomályosul a veszteség tudata, és az idő pár pillanatra megállítható. „…nyugalomban ülünk, szorosan egymás mellett. Az ismétlődő mondatai is megállítják az időt. Fogjuk egymás kezét, és megáll. Sosem voltunk ilyen közel egymáshoz azóta, hogy tudatosan élek a világban.” Ajándék az is, hogy Rája, az édesanya újra rátalál a zsidóságára. „Anyám nem emlékszik többé a szorongásra és a láthatatlanná válás hasznára: egyszerűen nem fél.” Egy nap azt mondja, zsidónak lenni jó. Lánya döbbent kérdésére pedig ezt válaszolja: „Azért, mert én zsidó vagyok…” „Tanulok az identitások ideális egyszerűségéről. Zsidónak azért jó lenni, mert én az vagyok, és ha bármi más lennék, akkor másnak volna jó lenni – ez a vágyott állapot.” Miért jutnak el idáig oly kevesen?

Szűcs Teri az édesanyja homofóbiájáról is beszél. Sokáig nem fogadta el lánya leszbikusságát, idegenkedett tőle, berzenkedett ellene, ellenségessé vált. „Aztán a demencia mindent megváltoztatott.”

Valahogy kisimult benne a múlt. Amihez az is kellett, hogy a lánya megtalálja a nagyapja – az ő édesapja – sírját. Erről külön fejezetben esik szó. Idéznem kellene az egészet, nemigen lehet kivonatolni. Döbbenetes történet, benne a huszadik század.

Az anya azóta az utoljára gyerekként látott édesapjának énekli esténként a háborús veszteségekről szóló sanzont, a Darvakat. A lányával a dalok is összekapcsolják, A Darvak mellett a Sötét az éj, a filmek, a Munkahelyi románc, A sors fintora, a Karneváli éjszaka, A penkovi eset betétdalai. Érdekes: a demencia nem törölte a szövegeket.

Az emlékezet váratlanul néhány éjszakára visszatért. „Hirtelen, az éjszaka sötétjében kezdett el emlékezni és beszélni. (…) Minden visszajött: ki volt, hogyan élt és mit csinált, mikor, milyen érzésekkel és tervekkel. Az élettörténetét nem torzította öncenzúra, önvád, egyes elemekhez tapadó vagy mindent átható neurotikus átírás. Páratlan élességgel emlékezett.” Ekkor választotta ki a majdani könyv címét. „Anyám szerint az irodalomra szükség van” – olvassuk a könyv végén. Szeretném remélni, hogy az édesanyjának regényeket felolvasó, majd kitaláló lánya sem gondolja másként. Vagy nem mindig.

A demenciából nem lehet felépülni, meggyógyulni. A folyamat egyirányú. De lassítható és befolyásolható. Olyan országban, olyan korban élünk, amiben keveseknek adatik meg a méltó halál. Ez a könyv cáfolhatatlan bizonyíték arra, hogy megőrizhető a másik ember méltósága.

A könyv megjelenése után sokan kérdezték Szűcs Terit, hogyan reagált az édesanyja. Július 23-án ezt írta a blogjában: „Ezt mondta: tudd meg, még sok titkom van, amit nem mondtam el, és nem is fogok. Ennél jobban mondta, oroszul. Anyám büszke.” Az lehet ő is.

Szűcs Teri: Visszatért hozzám az emlékezet.
Demencia és Óperencia.
Magvető Kiadó, Budapest, 2024
168 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft,
online ár a lira.hu-n 3199 Ft,
e-könyv változat 2799 Ft
ISBN 978 963 144 3837 (papír)
ISBN 978 963 144 3844 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Bárkit érinthet, mégis minden történet másmilyen: ez a könyv a demenciáról és az otthonápolás mindennapjairól, a felejtésről és az emlékezésről szól.
Szűcs Teri akkor kezdte írni feljegyzéseit, amikor az édesanyjánál demenciát diagnosztizáltak. A naplójegyzetek és esszék azonban soha nem csak magántermészetű vallomások, hanem egy közös emlékezet megteremtésére tett kísérletek is. Ez a könyv újraírja a demenciával élő ember emlékeit: a leningrádi fiatalkor, a zsidó, szovjet és magyar identitások határain kibomló élettörténet megejtő szépséggel rajzolódik ki, miközben a könyv érzékeny látlelet az otthonápolás jelenlegi nehézségeiről és lehetőségeiről, embert próbáló és felemelő napjairól, törékeny egyensúlyáról is.