Híragi Szanaka: Az ​elvesztett emlékek lámpása (részlet)

~~ 1 ~~ A néni és a busz

A régi állóórán nem mozdult sem a mutató, sem az inga. Hiraszaka csendben figyelt. A fotográfusműhely épületében annyira nem voltak hangok, hogy szinte belecsendült a füle. A kopott, piros szőnyeg puhasága elnyelte bőrcipős lépteinek zaját.

Gyengéden megérintette a tárnics szirmait a pultra készített kis ikebanán. Kissé elfordította, hogy igazítson a kompozíción.

Az előszobából nyíló, szélesre tárt szárnyas ajtón át be lehetett látni a stúdióba. A pislákoló mennyezeti lámpa fényében felállított háttér látszott, előtte pedig egy gazdagon díszített szék, amelynek csak az egyik oldalán volt karfája. Mellette nagy, harmonikás fényképezőgép állt egy állványon. Mindkettő masszív fából készült, és az egész nagyobb volt annál, mintsem hogy egy felnőtt egyedül fel tudta volna emelni, amin a látogatók rendre meg is lepődtek: „Hű, micsoda szerkezet! Mint egy fadoboz!” A hozzáértők pedig: „Jaj, a jó öreg Anthony!”, és máris nyakig ültek a fotós eszmecserében.

Egy árnyék suhant el az ablak előtt, de már hallotta is:

– Kézbesítés! Csomagot hoztam, Hiraszaka-szan!

Kipp-koppo-kopp-kopp, szólt a vidám kopogás. Már mióta ismételgetik ugyanezt minden alkalommal, de ez a fickó valahogy mindig jókedvű, gondolta Hiraszaka, miközben ajtót nyitott.

Egy fiatal férfi állt az ajtó előtt, a kézbesítők egyenruhájában. A sapkáját hátrafelé fordítva hordta, és szokás szerint kézikocsit tolt maga előtt. Hiraszaka elmosolyodott, amikor meglátta, mekkora csomagot hozott.

A férfi egyenruháját a mellrészen egy fehér macskás logó díszítette, névtábláján a Jama név állt. Kopaszra borotvált feje és napbarnított bőre jól kiegészítették egymást.

– A következő vendég egy fiatal kis fruska – évődött, kezében dossziéval.

– Nem szép dolog hazudni – vigyorgott vissza rá Hiraszaka, és aláírta, hogy átvette a küldeményt.

– Segítene, Hiraszaka-szan? Olyan nehéz, hogy nem bírom el egyedül. Ekkora csomagot rég nem pipáltam. Ez vagy százévnyi fénykép, ahogy elnézem.

Ketten közös erővel, Hórukk! felkiáltással felrakták a hatalmas csomagot a pultra. Hiraszaka észre sem vette, mekkorát sóhajtott a nagy erőlködésben.

– Hiraszaka-szan, nem gondolta már meg magát? Nem akarja lassan abbahagyni ezt a munkát? – kérdezte Jama nevetve.

– De. Csak egy kicsit maradok még.

– Nem is vártam más választ magától, Hiraszaka-szan – igazította meg Jama a fején a sapkát, most rendes irányba. – No, nekem mennem kell a következő címzetthez. Hogy nekünk mennyi a dolgunk nap mint nap! Még a végén halálra dolgozzuk magunkat!

– Halálra… Az a veszély éppen nem fenyeget.

Jama intett neki, hóna alá csapta a doszsziét, és eltolta a kézikocsiját.

Hiraszaka előkészítette a helyiséget a következő látogatónak, Jagi Hacuénak. Hogy méltón kísérhesse ki, és hogy jó képet készíthessenek számára.

Továbbá.

Hogy egyszer sikerüljön találkoznia azzal, akit keres, fohászkodott.

*

– Hacue-szan! Jagi Hacue-szan! – hallotta egy férfi hangját.

Arra ébredt, hogy valaki halkan a nevén szólítja.

Hol lehet? Úgy tűnt, egy kanapéra fektették. Ismeretlen volt a plafon, és egy aggódó férfiarc nézett le rá.

Hirtelen jött a hőhullám a napokban, talán napszúrást kapott és elájult, próbálta a legutolsó emlékeit összeszedni, de feltűnt neki, hogy ezek az emlékek olyan homályosak, mintha vékony ködfátyol fedné őket. Hacue vagyok, kilencvenkét éves, Tokió Tosima kerületében születtem – jól van, még nem hülyültem el. Remélhetőleg.

Ijedten figyelte a férfi arcát. Abból ítélve, hogy tudta az utónevét, minden bizonnyal az ismerőse. De mégis ki a csuda lehet… Talán a holmijáról olvasta le a nevét, amíg ő eszméletlenül feküdt. Valami fogódzó után kutatott az emlékezetében, miközben megpróbált felülni a kanapén. Vigyázva a derekára lassan megfeszítette a hátizmait. Ahhoz képest, hogy összeesett, nem is volt olyan rossz formában.

De tényleg, ki is ez az ember? Eddig bármikor, ha váratlanul leszólították az utcán, rögtön felismerte az illetőt, és mindig nagy örömöt tudott szerezni, amikor rávágta: „Csak nem X. Y.-kun vagy?” Tényleg szörnyű, hogy az öregséggel berozsdál az ember agya.

– Üdvözlöm! Már vártam – szólt a férfi.

Engem? – mutatott az orrára, mire a férfi bólintott.
– Hacue-szan, ugye?
– Hát, igen.
Futó pillantást vetett a férfira. Szürke, állógalléros ingében ápolt benyomást keltett. Mint egy szűkszavú lelkész vagy pap. Haja rendezett volt. Elsőre kedvesnek tűnt, de volt benne valami megfoghatatlan. Nem lehetett azt mondani rá, hogy észbontóan jóképű, de azért nem is volt csúnya, és mintha hasonlított volna valakire, vagy inkább mégsem, olyan megjegyezhetetlen arca volt.

– Hiraszakának hívnak, én vagyok itt a fotográfus már igen régóta – mutatkozott be a férfi.

Tényleg, hol a kedvenc botja? Elvesztette volna, amikor összeesett?

Hacue tekintete keresztül-kasul pásztázta a szobát, mire Hiraszaka jobbnak látta elmagyarázni, mit hol talál a fényképészetben.

– Belépve itt baloldalt szemben van a stúdió, ahol a felvételek készülnek. Az udvaron is lehetséges fényképezni. Jobbra a fogadószoba és a műhely. Mindjárt meg is mutatom.

Hacue szokása szerint legszívesebben azonnal megkérdezte volna, ami szöget ütött a fejébe.

Mégis hogy értse, hogy már várta?
Mi dolga vele egy fotográfusnak?
Egyébként pedig: hogy került ide egyáltalán?
Nem emlékezett semmire.

– Erre tessék! – mondta Hiraszaka, így bár Hacuénak tengernyi kérdeznivalója volt, egyelőre óvatosan megpróbált felkelni. Rég nem járt bot nélkül. Rátámaszkodott a kanapéra, és vigyázva elindult. Szokatlanul jól érezte magát, a dereka sem fájt. Lassan lépegetett Hiraszaka nyomában. A férfi aggódva nyújtotta felé a kezét.

A fogadószoba, ahova vezette, nyugodt hangulatot árasztott. A bőrkanapé ugyan kopott volt, de szépen kisuvickolták, és az ódon faasztal is jól mutatott mellette. Látszott, hogy nem számolatlanul ölték bele a pénzt a berendezésbe a divatos nosztalgiahullám miatt, hanem érezni lehetett, hogy ezeket a tárgyakat megbecsülik, és Hacue meg is állapította, hogy életkora dacára milyen jó ízlése van ennek a fiatalembernek.

Az ablaküvegen túl halvány fénnyel megvilágított udvar, benne mohával benőtt kőlámpások, ízlésesen beültetve mindenfélével, a szomorúszakurafától a leopárdlapuig, amelyek minden bizonnyal jól mutatnak, ha kimonóban pózol előttük az ember.

A fogadószoba egyik sarkában egy csinos polc állt, rajta elektromos vízforraló, szifonos kávéfőző üvegedénye, kávéscsészék és hasonlók. Szerethet takarítani, mert egy porszem nem sok, annyi sincs sehol, nyugtázta Hacue megelégedéssel. Megakadt a szeme egy óriási dobozon az asztalon.

– Máris hozok egy teát – szólt Hiraszaka, hátat fordított neki, és gyakorlott mozdulatokkal előkészítette a kannát és egyebeket. Hacue rászánta magát, hogy megszólítsa, a hátának intézve szavait:

– Elnézést!
Hiraszaka megfordult Hacue hangjára.
– Elnézést, ha furcsát kérdezek.
– Tessék csak. – Látszott, hogy Hiraszaka várja a folytatást.
– Szóval… Lehetséges, hogy én meghaltam?
Hiraszaka csak egy kicsit tűnt meglepettnek.

– …Igen, éppen az imént. Az első feladatom, hogy ezt mindenkinek elmagyarázzam, de igen ritkán az is előfordul, hogy valaki magától kitalálja.

Úgy mondta, mintha mi sem lenne természetesebb, amitől Hacue maga sem tudta, hogy megkönnyebbülést vagy döbbenetet kellene-e inkább éreznie, esetleg örüljön, hogy megdicsérték gyors felfogásáért.

A tea pont jó volt, se nem túl fanyar, se nem túl híg.

Azt hitte, ha meghal, az majd lerí róla. Például egy olyan kis fehér háromszögletű textildarab lesz a fején, vagy átlátszó lesz a teste, vagy ilyesmi. Mert most még a lába is rendesen érintette a földet. A fületlen csésze tapintásában meg a tea ízében sem volt semmi rendkívüli.

Hiraszaka leült vele szemben, és csak csendben figyelte őt.

Hacue elgondolkodott.
– Na de várjunk csak. Én teljesen azt hittem, hogy a túlvilágról majd az anyám, az apám vagy a férjem jön értem. Most akkor hogy is van ez?

Tehát egy ismeretlen jött érte, ez a Hiraszaka. Kicsit meglátszhatott az arcán, hogy elszontyolodott, mert a férfi így szólt:

– Hát, ez még csak egy átkelőhely-féleség.
Hacue némi gondolkodás után felelt:

– Akkor maga csak nem Jomocu-hiraszakáról kapta a nevét, ami a Kodzsikiben szerepel? Arról a lejtőről, ahonnan Izanagi visszamenekült.

Hiraszaka láthatóan megdöbbent Hacue kérdésén. A Jomocu-hiraszaka egy lejtő, ami elválasztja a földi világot a túlvilágtól, a halottak birodalmától.

– Milyen jól tájékozott.

Hacue mindig is szeretett olvasni, és kíváncsi természetű volt, így sok ilyen érdekesség volt a tarsolyában. Büszkén állapította meg, hogy mégsem rozsdáltak be még az agytekervényei.

– De, valóban így van. Akkor nem is kell bonyolítanom, tehát ez a hely pontosan ott, az élet és a halál határvonalán helyezkedik el.

– És maga jött értem, Hiraszaka-szan.
– Igen, bár ez egy köztes állomás.
– Szóval ez nem a túlvilág.
– Nem.
– És akkor maga ilyen istenszerűség, mint, mondjuk, Jama, azaz Jamarádzsa? Vagy egy buddha? Ahhoz képest…

Annyira nyugodtan, szelíden mosolygott ez a Hiraszaka-szan, hogy rájött a fecseghetnék (pedig nem is volt jellemző rá).

Ahogy ez a fiatalember a teáját itta, teljesen hús-vér embernek tűnt.

– Én csupán a kalauz vagyok. Amikor hirtelen közlik valakivel, hogy tulajdonképpen már halott, ki elsírja magát, ki magába roskad, mások patáliát csapnak, ezért én lehetőleg igyekszem csökkenteni a megrázkódtatást. Ezt a szalont is úgy alakították ki, hogy minél inkább kapcsolódjon a valósághoz.

Hacue körülnézett. A hely valóban csak egy békés fényképészetnek látszott. Igaz, ami igaz, megszólalni sem tudna a reszketéstől, ha egyszer csak odacibálnák az alvilág ura, Jama színe elé.

– Ezért van az, hogy a ruhái is mind a megszokott darabok, Hacue-szan. Külsőre pedig önmaga, éppen olyan, amilyennek leginkább megszokta magát.

– Csak szerencsére már semmi baj a térdemmel – mondta, és meglóbálta a jobb lábát, aztán elégedetten bólintott.

– Itt izzadhat és ki is fulladhat, ha futni kezd például. Ez azért lehetséges, mert az érzékelése továbbra is ugyanúgy működik, mint életében.

Hacue ökölbe szorította a kezét, majd kinyújtotta az ujjait. Tényleg nem változott semmi ahhoz képest, amikor életben volt. Hihetetlen, gondolta, hogy a teste igazából már nem is létezik.

– Jó, és akkor én most innen elkerülök valahova, ugye? Az úgynevezett túlvilágra?

Ha menni kell, hát megy, csak tudni akarta, mi vár rá. A bizonytalanság a legrosszabb, az, amikor fogalma sincs, mi következik.

– Úgy van. Azonban előtte van még egy kis tennivalónk.

Fordította: Mayer Ingrid

Híragi Szanaka: Az ​elvesztett emlékek lámpása
Libri Kiadó, Budapest, 2024
238 oldal, teljes bolti ár 4499 Ft