»Oroszország jött, és elvett mindent« | Katyerina Gorgyejeva: Vidd el a gyászom

kistibi |

Valamikor azt gondoltam, hogy amit a hivatalos orosz politika kijelent (a múltban, a jelenben), az akár igaz is lehet. Katyerina Gorgyejeva könyve már címében is pontosan megmutatja ennek fonákságát – meg az én naivitásomat. A Vidd el a gyászom címről az olvasó joggal gondolhatja, hogy mennyire odaillik egy háborús kötet borítójára. Ez lehetne így is, de a cím története ennél összetettebb…

Gorgyejeva ül a Don partján egy menekülttel, a több mint nyolcvan éves Taiszia Mihajlovnával. A hangszóróból egyszer csak érzelmes orosz ballada hangjai áradnak: „…a dallam életvidám hetykesége megfoghatatlan egységet alkot a tragikus szöveggel…” Ez a mi népünk dalaiból való, mondja Taiszia elérzékenyülve, a mi gyászunkról szól, mirólunk…

Folyó partján én megállék,
Néztem, hogy futott,
Gyors folyó, vidd el a gyászom,
Ragadd el, ó, a bút!

Csakhogy ez nem ukrán népdal, ahogyan Taisza mondja. Jurij Nyelegyinszkij-Meleckij a nemesi családból származó, romantikus lelkű cári katonatiszt a Krím meghódítása idején, 1770 körül fogadásból írta meg a népies stílusú szöveget és hozzá a dallamot. A fogadás lényege az volt, hogy népdalnak mondva kezdik terjeszteni, szerzője pedig meg volt győződve, hogy a csalás/hamisítás senkinek sem tűnik majd fel. Úgy is lett: Nyelegyinszkij-Meleckij megnyerte a fogadást. És ezt ne vessük össze azzal, hogy mondjuk Petőfi jó néhány verse is népdalként terjedt. Azok mögött nem állt sem fogadás, sem más fricska, sem sunyi szándék…

Két és fél évszázad múltán egy ukrán menekült, akit oroszok üldöznek, ül a folyóparton, hallgatja az érzelmes nótát – mint ukrán népdalt. Mit lehet még elvenni az embertől, ha már a házát lerombolták, családját legyilkolták? A kultúráját? A hitét? A gyermekkorának dalait?

Katyerina Gorgyejeva orosz újságíró, dokumentumfilm-rendező, író, műsorvezető. Ha Putyin Oroszországában az ember nem akar Navalnij sorsára jutni, vagy „önként kilépni” egy tizedik emeleti lakás ablakán, akkor emigrál. Gorgyejeva 2022-ben lett „külföldi ügynök”, de az Ukrajna elleni háború kezdetéig vitte a „Mondd meg Gorgyejevának” című You Tube-os műsorát, amíg egy vendégét le nem tartóztatták. Azóta külföldön él és dolgozik.

A Vidd el a gyászom kötet interjúinak egy része már megjelent egy dokumentumfilmben. Azt mondja a kötet utolsó darabjában: „Szóval, a családom fele Kijevben él, amelynek Moszkva – az a város, amelyben életem nagy részét leéltem, és ahol a gyerekeim születtek – hadat üzent.” Ennél tudathasadásosabb helyzetet nem nagyon lehet elképzelni. Bele is betegedett: „nagyon tisztelem beszélgetőtársaimat azért, hogy orosz létemre hajlandóak voltak velem szóba állni. Annyi szenvedést tapasztaltam, hogy pánikrohamain lettek és megbetegedtem.” (A vele készült HVG-interjú itt olvasható.)

A kötet beszélgetéseket, riportokat sorol, mégsem nevezném riport- vagy interjúkötetnek. Sokkal pontosabb, ha azt mondom: az eddigi legteljesebb kép az orosz–ukrán háborúról. Egyszerre puzzle és freskó. És ha már a címmel kezdtük, maradjunk is még egy kicsit ennél. A kötet huszonnégy írása általában egy szóból álló címet visel. Igaz, hogy a címek rövidek, de annál beszédesebbek.

A Palack című írás története: Larisza szeretné megtalálni férjét, aki valahol Ukrajnában van, ő pedig Oroszországban. Megpróbál átjutni, de az oroszok elfogják, és amikor megtudják, hogy a férje az ukrán hadseregben szolgál, Larisza révén próbálnak információkat kicsikarni a férjről. „– Nem kézzel vertek. Egy palackkal ütöttek. Egy műanyag vizespalackkal. Azelőtt nem tudtam, hogy ilyen is van. Tudod, hogy mit tudtam meg erről? A vízzel teli palack nem hagy nyomot. Nem látszik később az ember testén. Azért, mert a zúzódások nem felületiek, hanem belül vannak, mélyebbek. Azután sokáig nem bírtam ránézni a vizesüvegekre. Mindenem összeszorult, amikor ilyet láttam.”

Huszonnégy írás, huszonnégy női sors. Ezeket a riportokat inkább novellának nevezném, hiszen a külső jegyeik minden irodalom-olvasói igényt kielégítenek: feszes, pergő párbeszédek, jó stílus. Aztán elkezdünk olvasni egy írást, és nem tudjuk, hogy a főszereplő orosz-e vagy ukrán.

A Gyűrű című epizód főhőse a frontról jön haza, leszerelték. Menyasszonya boldog, az eljegyzési gyűrűket leteszi az ágyra, úgy gondolja, ez lesz a frontszolgálat után az igazi nászéjszaka. Ljosa meglátja a gyűrűket, eltolja magától a párját, csak annyit mond, hogy a konyhában alszik, a kanapén. De ez nem igaz: kimegy a sufniba, és felköti magát. „Amikor a temetés előtt lemostam Ljosát, már jól láttam, mi van: a jobb kezéről az összes ujját levágták. Csak a belilult csonkok meredeztek.” Ljosa orosz volt, a háború második napján esett fogságba. Talán el sem sütötte a fegyverét.

A Vidd el a gyászom hősei egy Szovjetunió utáni világban élnek, ahol a határok újak ugyan, de szinte mindenkinek van rokona, barátja egy másik országban. Ahol régen (viszonylag) szabadon lehetett utazni, ott most határ van, ellenőrzési pontok, útlevelet kérnek… Nagyon gyakoriak a vegyes házasságok, az ukrán–orosz házaspárok gyermekei nehezen tudják eldönteni, hogy ők most hova sorolhatók. A kétnyelvűség természetes. És hogy mitől hatalmas freskó? A lehető legkülönfélébb helyzetekben mutatja meg a háború borzalmait. Egyetlen közös pontjuk, hogy nők mesélik a saját történeteiket.

A szenvedésnek ezer arca van. Mi a helyzet például azokkal a nőkkel, akiket a „hős orosz felszabadítók” megerőszakoltak, és szerencsétlenségükre csak Lengyelország felé tudtak menekülni. Ahol – mint köztudott – szigorúan tilos az abortusz. Mi történhet azzal a nyolcvan fölötti nővel, aki mindenét elvesztette. A családtagjait egy szálig, az otthonát, kutyáját, macskáját…

• Olvass bele!

Egy huszonhárom éves lány a pincében szüli meg gyermekét. Édesanyja feljár, hogy vizet tudjon nekik hozni. Az egyik bombázás alkalmával halálos sebet kap. Nem jut vissza, az unokája éhen hal. „De hirtelen megértem, hogy ha létezik pokol, annak így kell festenie azok számára, akik ezt a háborút kirobbantották: egy pince, ahol újra és újra megszületik egy gyerek, újra és újra meghal, és a pokolra jutott pontosan tudja, hogy erről ő tehet.”

Van egy ukrán szó: priljot. Szó szerinti fordításban érkezést jelent, az ukrán wikipédia szerint tüzérségi lövedék, rakéta vagy pilóta nélküli, önmegsemmisítő repülőeszköz (drón) becsapódása. Már a gyerekek is kiképezték a megfelelő viselkedésre: ha „priljot” van, akkor a földre kell feküdni, kezükkel a fejüket védeni, és addig fel nem állhatnak, amíg erre engedélyt nem kapnak.

Életemben először hallottam ilyet: kollektív depresszió. A mesélő donyecki: „…már senki nem sikoltozott az utcán, ha priljot érte a buszmegállót, és valaki halálos sebet kapott. Csak szorgosan összeszedték a szilánkokat, az embert berakták a mentőbe, és mindenki ment tovább a dolgára. El tudja képzelni, a kollektív depresszió milyen mélységéig jutottak el az én földijeim, a mieink, a szeretteim?”

És – mint mindig – most sem azok kapják a kritikát, a szégyent, akik ezt megérdemelnék. Gorgyejeva éppen Brnóban vár egy videokapcsolatra, amikor elsétál a Lúd a Kötélen Színház hirdetőtáblája előtt, ami nyilvános vitát reklámoz, melynek témája az ukrajnai háború. Bemegy. A színpadon nincs egyetlen ukrán sem, csak belaruszok és oroszok. Csupa ellenzéki, akik tevékenyen dolgoztak a putyini, a lukasenkai terror ellen. Az ukránok a nézőtérről kérdeznek, egyáltalán nem udvariasan: Nem szégyellik magukat? Vérszaguk van! Hogy tudnak az ukránok szemébe nézni?… A gyűlöletük érthető, de a célpontot nagyon eltévesztették.

És mi, magyarok, hogyan tudunk szembenézni azzal, hogy több mint egy évtizede hagyjuk magunkat kirabolni, hagyjuk magunkat megutáltatni a világ értelmesebbik felével? Hagyjuk minden felépített közös dolgunkat szétprédálni, gyerekeinket gyermeknyúzó intézményekben ledarálni, betegeinket orvos nélküli kórházakban, negyven fokos melegben haldokolni…

Ha valaki azt hinné, hogy 2014-ben a Krím elfoglalásával befejeződött a háború előhangja, az nagyot téved. Már 2013-ban járkáltak orosz ügynökök Donyeckben, szórólapokat terjesztettek, hogy végre meg kellene már itt is valósítani az orosz világot. Aztán szépen elfoglalták a kormányzati épületeket, a tévétornyot, és megindult a propaganda, majd népszavazás az Ukrajnától való elszakadásról. Aztán már lőttek is, és azóta is folyamatosan lőnek.

Ha valaki igazán tájékozott akar lenni a mai ukrán helyzetben, egy sor eddig ismeretlen fogalmat kell mindenképpen megtanulnia: banderisták, LNR, DNR, nackó vagy naciki, kadirovisták…

Nehéz olvasmány Katyerina Gorgyejeva könyve. Nem gondolom, hogy éppen azok el fogják olvasni, akiknek igazán kellene. Mert kellene: politikusoknak, újságíróknak – akik valódi újságírás helyett politikai lózungokat szajkóznak –, félrevezetett szavazóknak. Ugyanis sokkal könnyebb egy „békemisszió” címkéje mögé bújni, és azt a látszatot kelteni, mintha mi, magyarok, közösen, állami szinten tettünk volna valamit az ukrán nemzetért.

A kötetet Iván Ildikó fordította, kiválóan.

Katyerina Gorgyejeva: Vidd el a gyászom
Fordította: Iván Ildikó
Helikon Kiadó, Budapest, 2023
488 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft
online ár a bookline.hu-n 3559 Ft,
e-könyv változat 2599 Ft
ISBN 978 963 620 1357 (papír)
ISBN 978 963 620 1876 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

„Szóval épp főztem, nagy fazékban. És egyszer csak odagördül egy tank. Megáll úgy öt méterre az ablakomtól, a szemben lévő ház mellett. És ennek a tanknak a felső része – hogy is hívják, lövegtorony? – elkezd körözni. Katona dugja ki belőle a fejét, és néz. Engem néz. Én állok, mint akit megbűvöltek.
Érti, ugye, a konyhaablakom a ház frontján van, mindig is így szerettem – az ember főzés közben nézheti az utcát. És ott most egy tankot láttam, forgó lövegtoronnyal.”

„A történetekből megannyi szörnyű és egyben megdöbbentő dolgot tudhatunk meg az emberről és az életünkről, ami mind ez idáig rejtve maradt, most pedig hirtelen, egy varázsütésre a felszínre tört. Milyen törékeny is az ember embersége, milyen szégyenletesen, ijesztően törékeny.” – Szvetlana Alekszijevics
„A könyv döbbenetes történeteket és emberi sorsokat mutat be. Tragédiákat, az ukrán nép útját az értetlenségtől és sértettségtől az ádáz dühig… Ez egy seb, amely már soha nem heged be. Hogyan éljünk együtt vele? Mi a helyzet a reménnyel? Örökre elhagyott minket? És mit tehetünk, ha egyáltalán nincs esélyünk változtatni a dolgokon?” – Dmitrij Muratov
„Az én fiatal barátnőm szép. Okos. Művelt. Sok nyelven beszél. Nagyszerű jellem. Négy gyermek anyja. És írt egy könyvet, amelyet senki nem írhatott volna meg rajta kívül…” – Ljudmila Ulickaja