Devecseriné Guthi Erzsébet: Búvópatak (részlet)

Férjem mindig zokszó nélkül viselt el mindent. A saját személyét illetően nagyon is igénytelen volt; néha szerettem volna, ha követelőbb az élettel szemben, az talán más magatartásra bírja, akkor talán kedvezőbb eredményeket ért volna el. Lehetséges-e, hogy őt az egyre súlyosbodó körülmények nem érintették olyan érzékenyen?

Viselkedéséből erre lehetett következtetni. Soha semmilyen alkalomból nem hallottam panaszkodni. Könnyed és közönyös volt. Valóságos fakír. Bizonyára másoktól is az övéhez hasonló lelki tartást várt el. Nem kell mindenből nagy ügyet csinálni. Egyszer csonthártyagyulladása volt, ami tudvalévően igen nagy fájdalommal jár; az ilyesmit nem tartotta említésre érdemesnek, hát én nem is tudtam róla. De irtózatos fájdalma lehetett, ami abból derült ki, hogy mikor a fogorvos ajtaján belépett, elájult – életében először és utoljára. Ezt se tőle tudtam meg, hanem magától a fogorvostól, másnap.

Megrögzött optimista volt, nagyobbik fiam is az, én sajnos nem. Én viseltem nehezebben, hogy házasságunk egyre romlik, és mivel úgy éreztem, semmi kilátás rá, hogy javuljon, inkább a valamicskével kevésbé rosszat, a rettegett egyedüllétet választottam. Annak a fájdalma esetleg még enyhülhet valamikor. Most már erélyesebben és kitartóbban hajtogattam, hogy el kell válnunk. Ő eleinte nem vette komolyan a dolgot, el se tudta képzelni. Egy darabig nem is hederített kívánságomra, aztán már egyszerűen csak bosszankodott, majd egyszerűen csak hallgatott – végül pedig belement.

Hosszú huzavona után elváltunk. A kapcsolat azért nem szűnt meg közöttünk teljesen: a férjem időnként eljött hozzánk megnézni a gyerekeket. Jobban szerettem volna, ha egyáltalán nem látogat bennünket, mert a találkozások felkavartak. Több mint két évig éltünk külön. De az egész olyan irreális volt.

Én kisebbik fiammal hónapos szobában, nagyobbik fiam intézetben, férjem a szüleinél. Keveset keresett, abból ideadott, amennyit csak lehetett, de az alig volt több a semminél. Nehezen jutottam lakáshoz. Gyerekkel nem szívesen fogadtak albérletbe sem. Teljes pénztelenség. Deklasszáltság. Megalázó helyzetek. Munkát éppen akkoriban sehogy se sikerült kapnom. Legföljebb „néger”-ként dolgozhattam, igen ritkán. Ilyen minőségemben egy olasz vígjátékot és két angol regényt fordítottam. A Hadikba nagyon ritkán járhattam: negyven fillér volt egy fekete, de én ilyesmire nem költhettem ennyit, hát csak akkor fogyasztottam, ha a társaságból vendégül látott valaki negyven fillér erejéig. Ha anyámékat meglátogattam, gyalog kellett felmennem az ötödik emeletre, mert liften tíz fillérbe került volna. Mindez nem napokig, hanem hosszú évekig tartott. És a nyomorúság nem valami lélekemelő állapot; a szenvedés csöppet se nemesít, csak elkeserít és csüggeszt.

Ha megfeszültem, se jutottam munkához. Kilincseltem, előszobáztam, még az ág is húzott. Pirultam a szégyenkezéstől – akkor még futotta erre is a vörösvérsejtjeimből, volt négy és fél millió, de ma ezzel a maradék pár szem vörösvérsejtemmel még pirulni se tudok. Az egész baráti köröm – Karinthy, Surányi Miklós, Kosztolányi, mindenki – közbenjárt az érdekemben telefonon, levélben, személyesen, de hiába. Végre az Új Idők kiadóvállalat – mintha különös kegyet gyakorolna, alamizsnát adna – hajlandónak mutatkozott egy vastag angol történelmi regényt lefordíttatni velem, ívenként tizenkét pengőért. Addig huszonhat-huszonnyolc pengőt szoktam volt kapni. Ez a tizenkét pengő alig haladta volna meg a gépírás munkájáért járó összeget. Borzasztó szükségem volt pénzre, de ennyiért mégse vállalhattam el. Majdnem sírva fakadtam. Amellett a jó megjelenésű, magas barna hivatalfőnöknő olyan hideg megvetéssel beszélt hozzám, mint a regényekben a grófnő a mosogatólányhoz. Mindez nemcsak anyagi helyzetemet, hanem önérzetemet is érzékenyen érintette. Minden vonalon csupa sérelem, csupa kudarc, csupa nyomasztó gond.

Egy kedves, gazdag vidéki barátnőm meghívott egy hétre a villájába. Persze szóba kerültek ezek a dolgok is. Csakhogy egészen más ilyesmiről csupán hallomásból értesülni, és megint más személyesen átélni. Együttérzően, de kicsit megrovóan csóválták a fejüket, mondván, hogy azért mégse lehet minden figyelmet az egyéni problémákra összpontosítani, van annyi más, aminek foglalkoztatnia kéne az embert. Itt van például az európai helyzet.

Közben a fejem fölött egyre sűrűsödtek a fellegek, tovább zúdultak rám a csapások: szüleim teljes anyagi összeomlása, apám halálos betegen az egyik kórházban, orvos öcsém három súlyos műtét között és után másik kórházakban, szegény anyám meg eszelősen loholt egyiktől a másikhoz, és vele együtt én is. Az otthoni légkört még nyomasztóbbá tette az alig tíz hónapos házasság után özvegyen maradt Manci húgom vigasztalan, búskomor hangulata. Hetekig, hónapokig nem szólt egy szót sem. Nem is sírt. Kisebbik fiammal haza kellett költöznöm hozzájuk, hogy a lakbéremmel őket segítsem valamelyest. Öcsém két és fél év után elhagyhatta a kórházat, de nem dolgozhatott, mert Bécsben végzett, és itthon előbb nosztrifikáltatnia kellett volna a diplomáját. Apám meghalt. Kórházban, váratlanul. Anyámék ezután kisebb lakásba költöztek.

Mi a kisebbik fiammal megint kettesben maradtunk egy budai lakásban. Aztán a nagyobbik is odajött. Férjem ekkor már egyre gyakrabban járt haza. Aztán végleg ott maradt. Megint együtt voltunk négyen. Visszafogadtam. Van az újdonság ingere, és van a megszokásé, a meghittségé. Nem is tudom, melyik erősebb; az utóbbi talán tartósabb. Talán. Mindenesetre úgy éreztük, hogy most már jöhet bármi, többé mi el nem hagyjuk egymást. Ő mellettem marad, amíg él.

Hanem, mint kiderült, a maga gyermeteg, szélsőséges, törhetetlen optimizmusában egész idő alatt természetesnek tartotta és szentül hitte, hogy én, az aránylag még fiatal nő, éveken át társtalanul, kolostori visszavonultságban töltöttem napjaimat. Olyannak ismert. Mikor aztán szóba hoztam a Másikat – mert én meg szentül hittem, hogy régen tud erről a már úgyszólván legálissá vált kapcsolatról –, minden addigit felülmúló őrjöngésben tört ki. A meglepetés a szó szoros értelmében letaglózta, valósággal belebetegedett; lobogó barna szeme, szép, sápadt arca ezekben a napokban csupa fájdalmas csodálkozás és felháborodás volt, telt, piros száját megkínzottan szorította össze. Minden porcikájában remegett. Ilyet sose tett volna fel rólam. Ámulatában elakadt a lélegzete is – kicsit egyoldalúan fogta fel a dolgokat –, képtelen volt napirendre térni a történtek felett. Viharos jelenetek következtek, a régi, meghitt fojtogatásokkal fűszerezve.

*

Karinthy Aranka a törzsasztalnál néha lelkendezve mesélte, micsoda sikere volt a Hadikba jövet az utcán. Mindig szörnyen felcsigázta az érdeklődésünket, de többnyire csak arról számolt be, hogy valami suhanc vagy, mondjuk, egy idősecske katonatiszt jól megnézte, sőt utána is fordult, vagy követte egy darabon.

Igaz, hogy ő akkor gyönyörű volt, még annál is több: különös, ingerlő; termete karcsú, nyúlánk; karja, combja hosszú; bőre aranybarna; haja sima szálú, fényes, fekete. Egészben olyan benyomást keltett, mint valami maláji vagy indián vagy mulatt szépség: ragyogó fekete szem; meglehetősen nagy, de érdekes rajzú száj; gödrös áll; furcsa, háromszögbe futó szemöldök; élénk, kíváncsi, néha csúfondáros, kaján és kihívó tekintet. Egész lénye csupa vitalitás, túlfűtöttség, leplezetlen tetszeni vágyás; ahova belépett, ott egyszeriben ő vonta magára a figyelmet, valami villamos légkört teremtett maga körül. Nem csodáltam volna, ha állandóan csapatostul loholnak utána az imádók. Loholt is néha egy-egy, de ő a legszerényebb tetszésnyilvánítást is mint nagyszabású hódítást könyvelte el – minél szélesebb nyilvánosság előtt, mert a fontos az volt, hogy minél többen tudjanak róla, főként pedig, hogy Frici vagy az egyik bámuló a másikra féltékeny legyen, s mellékesen a nők irigyeljék. Nyugtalan volt, és nyugtalanító, de sohasem unalmas – ritka érdem! –, azt szerette, ha körülötte és miatta viharosan zajlik az élet. Jöjjön a bonyodalom, jöjjön a vész!

– Vannak neked komoly sikereid is – mondtam neki egyszer –; mi szükséged rá, hogy a legjelentéktelenebb eseteket is olyan izgalmas-mozgalmas ügyekké fújjad fel? Miért van ez?

– Azért – felelte –, mert én egy izgalmas-mozgalmas ember vagyok.

Az volt. Később – akkor már nem a csupán hiúságát legyezgető apró flörtök, hódítások érdekelték – komolyan szerelmes lett egy nála jóval fiatalabb fiúba, a maga lobogó, követelő, féktelen módján, szenvedélyesen, gátlást nem ismerve. Erről a szerelemről mindenki tudott: háznépe, baráti köre, a Hadik pincérei, a sakk-kör, az egész Lágymányos és természetesen Frici is. Nehéz lett volna nem tudomást venni róla, mert Aranka hangos féltékenységi jeleneteket rendezett, nyomozott, sírt, szakított, kibékült, diadalmaskodott – mindezt a nagy nyilvánosság előtt. Közben egyszerre csak gyanakodni kezdett Fricire, hogy udvarol az egyik asszonynak. Felháborodottan vonta felelősségre, botránnyal fenyegetőzött, állandóan vallatta, keresztkérdések alá fogta, nyomatékosan figyelmeztette, hogy őt nem lehet félrevezetni. Boszorkányos szimatja volt.

– Hogy merészeled Fricitől megkövetelni, hogy hű legyen hozzád, mikor te még csak leplezni se próbálod, hogy másba vagy szerelmes? – méltatlankodtam dühösen, bár magamban eléggé furcsálltam, hogy Frici ezt ilyen hidegvérűen elviseli.

– Senki se kényszeríti, hogy belenyugodjék – felelte. – Ha nem tetszik neki, ne tűrje. Én például az ilyesmit nem tűröm.

Nem is tűrte. Hamarosan kirobbantotta a botrányt is, amivel fenyegetőzött. Üzent az állítólagos vetélytársnőnek, hogy többé be ne merje tenni a lábát a Hadikba. Az illető azonban másnap a szigorú tilalom ellenére is megjelent, és két barátnőjével nem a törzsasztalhoz ült, amely még üres volt, hanem kissé távolabb, egy másikhoz. Frici a túlsó oldalon az ablaknál írt. Nemsokára belépett Aranka. Letelepedett a szokott helyére, s a következő pillanatban meglátta az ő parancsával dacoló Száműzöttet. Rögtön Fricihez sietett, és magából kikelve förmedt rá:

– Mondja meg neki, hogy azonnal takarodjék!

– Hagyjon engem ezekkel a marhaságokkal. Más dolgom van nekem. Sürgősen be kell fejeznem ezt a krokit, mindjárt jönnek érte a nyomdából, jól tudja.

– Szóval nem hajlandó intézkedni. Jó, hát akkor majd én.

Egyenesen odament a másik nő asztalához:

– Azonnal menj el, mert botrányt csinálok! – mondta, és szeme vészjóslóan villogott. – Menj máris!

– Eszem ágában sincs – jelentette ki a vakmerő Száműzött.

Aranka erre felkapott egy súlyos fém hamutartót, hogy hozzávágja, mire a másik nő védekezésül egy pohár vizet akart az arcába loccsantani, de a heves mozdulattól kirepült a kezéből a pohár, és olyan erővel ütődött támadója állának, hogy eltört, s az üvegcserép mélyen felhasította a bőrt. Sikoltozás, csődület; mentők. Varrni kellett a sebet, s a forradás aztán élethossziglan látható maradt. Az ellenfelek egyébként később kibékültek, és majdnem olyan jóban voltak, mint annak előtte.

Devecseriné Guthi Erzsébet: Búvópatak
Európa Kiadó, Budapest, 2024
Kapszula Könyvtár sorozat
408 oldal, teljes bolti ár 3299 Ft