Viszonylag derűsebb szakaszok | Devecseriné Guthi Erzsébet: Búvópatak

D. Magyari Imre |

Kamaszkori Karinthy-rajongásom lehet az oka, hogy nagyon vártam Devecseriné Guthi Erzsébet könyvét. Annak idején, gimnazistaként, a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben eléggé beleolvastam magam az életműbe és a „szakirodalomba” (Devecseri, Déry, Karinthy Ferenc, Kosztolányiné), de ez a visszaemlékezés – meg Németh Andor Egy foglalt páholy története című regénye – valahogy kimaradt.

Valamiért azt hittem, hogy a Búvópatak elejétől végéig a Hadik kávéházban töltött időszak, vagyis az 1920-as évek krónikája, de nem, az még harminc oldal sincs, bár vissza-visszatér hozzá. Minél többet akartam tudni erről a periódusról, sőt még a Hadikról is, ami (egy hosszabb cipőbolt-korszak után) 2010 óta ismét a vendéglátás szentélye lett, bizonyos megszorításokkal. Az olyan sóhereket ugyanis, mint amilyen például Devecseriné volt (nem is rövid ideig), simán kinéznék.

„A Hadikba nagyon ritkán járhattam: negyven fillér volt egy fekete, de én ilyesmire nem költhettem ennyit, hát csak akkor fogyasztottam, ha a társaságból vendégül látott valaki negyven fillér erejéig.” Ez majdnem fél pengő, azaz mai értékén közel hatszáz forint. A mondat nyilván nem arra a fénykorra vonatkozik, amikor a barátaival, barátnőivel naponta bejártak. Ahogy a mai Hadik étlapját elnézem, a vendégek közt alighanem kevés az író.

A Búvópatak tehát nem csupán a Hadik-korszak, a „lágymányosi idők” jókedvű krónikája, hanem visszaemlékezés az elbeszélő 1892-ben kezdődött egész életére. Visszaemlékezés és elmélkedés, a tapasztalatok leszűrése és összefoglalása, rögzítése. (Például azé, amit Füst Milántól hallott: Embert csak ember tehet boldoggá. S ennek pontosításáé, amit maga ismert fel: Csak az lehet boldog, aki önmagával elégedett.)

Az írás legfőbb indítéka hétköznapi és gyötrelmes: a ki tudja, miért, milyen betegség tüneteként kialakult kínzó s az évek során kórossá vált alvásképtelenség. A memoár első, szívbe markolóan fájdalmas mondata: „Most már végképp elviselhetetlen ez az álmatlanság.” Nagyon mélyről szakadhatott fel, vissza is tér néhányszor, ahogy az esti rituálé leírása is kétszer szerepel: „…lefödni az írógépet, felhúzni az órát, előszedni, kiválasztani és bevenni az altatókat, legalább tudjam, mitől nem alszom, az íróasztalról fekhelyem mellé tenni a telefont, hogy ha éjszaka agyvérzés ér és esetleg nem teljesen bénulok meg, tehát fel tudom emelni a kagylót, telefonozhassak családomnak vagy orvosnak, mentőknek, …olvasnivalót előkeresni éjszakára, mert hátha egyelőre mégsem ér agyvérzés.” Ebben a rövid, az élete vége felé – 1965-ben halt meg – írt passzusban szétszálazhatatlanul keveredik lemondás, beletörődés, félelem, kíváncsiság és humor, önirónia. A fiatalkori barát, Somlyó Zoltán fia, Somlyó György így írt róla nekrológjában. „Azok közé tartozott, akiket nem kímélt a sors; a talán legnagyobb megpróbáltatást mérte rá: a hosszú, a gyógyulásnak a reményét sem engedő betegség mindennél roppantóbb terhét kellett hordoznia. … Az ember nem roppant meg benne ekkor sem – s az alkotó éppen ekkor emelkedett fel.” Somlyó beszél arról, hogy a Búvópatak befejezése után novellákat is írt, amik tudomásom szerint azóta sem jelentek meg. Egyáltalán: hol lehetnek?

Az élvezetes, de valójában megrázó kötet legfőbb értéke, hogy egy rendkívül rokonszenves embert ismerhetünk meg belőle, akitől – ha figyelmesen olvassuk és nem csupán a bőven adagolt kulisszatitkokra vagyunk kíváncsiak –, rengeteget tanulhatunk. Tartást. Játszani tudást. Amik nélkül, hát…

• Olvass bele!

Így történhettek és maradhattak meg olyan apróságok, miközben annyi más kiesett az emlékezetből, hogy a Hadik kávéház „feltűnően egykedvű” pincérét időnként Lacajka, szép lány!-nak szólították (ennek elviseléséhez kellett is az egykedv), hogy Füst Milán ezt rótta egy Szigligeten feladott, sokak által aláírt képeslapra: Heves csókolatom – Milus. Csókolat! És Milus! S a legszebb: egy szilveszteri álarcosbál, amire „Babits Mihályné és testvérhúga pattogatott kukoricának öltözött: ropogós, fehér szemekből összeállított többsoros nyakláncok, fejékek, karkötők, övek, dús füzérek borították őket…” Hol lehetett Babits? Befogták őt is legalább az előkészületekbe? Képzeljük el, amint Török Sophie ráparancsol, hogy fűzzön cérnára pattogatott kukoricaszemeket, ő pedig, az Esti kérdés halhatatlan költője, engedelmesen nekiül és fűzöget.

Az indítékok közt ott a gyerekkortól kezdve meglévő közlési vágy is: „…úgy látszik, az ilyesmi nem múlik el végképpen; ha akadályba ütközik vagy elfojtják, utat talál és előtör máshol, akár a búvópatak” – íme, a cím egyik lehetséges jelentése. És indíték a menekülés is, a menekülés az 1950-es évek végének, az 1960-asok elejének sivár jelenéből, a rossz, fájdalmas emlékek szorításából: „…kínlódva igyekszem menekülni, vissza, vissza fiatal koromba, az ő (ti. a fiai – DMI) gyerekkorukba, amikor még nem sejtettem, mi vár ránk…” Ezt a kisebbik fia halálának lakonikus közlése kapcsán írja, de írhatná más kapcsán is. Nem mond el mindent, megtart magának titkokat, de ugyanakkor leplezetlenül őszinte. Minden derűs, szórakoztató oldala ellenére ez az őszinteség teszi a könyvet megrázóvá.

Guthi Erzsébet Guthi Soma író, újságíró (bohózatok, detektívregények, tárcák) lányaként született. Megidézi az ő alakját is, aki az Otthon Körből eljövőben még egy pohár vizet (!) csempészett valaki zsebébe – nem csoda, hogy ő meg egy nyitott esernyővel áll ki az osztályterem közepére, hogy megbotránkoztassa a némettanárnőt és ennek révén elodázza a feleltetést… Persze, az élet nem anekdoták sorozata. Kamaszkorban kezdődött a hosszú éveket végigkísérő gyötrelem az énekléssel, a nyilvános szerepléssel. „Mindenki azt mondta, szép hangom van, meleg, hajlékony és csengő. De szólót énekelni? Még a gondolatára is hideg veríték lepte el a homlokomat.” És hiába a szülők erőltette hazai és külföldi, berlini tanulás, hiába a sikerek, a szerződések, ez nem változik, sőt rosszabb lesz. A vége a menekülés Tilsitből (ma Szovjetszk), ahová pedig szerződés szólította. Új barátainak – akik „mindössze húsz-huszonöt éve” ismerik – énekesi pályájáról nem is beszél. Érdekes, hogy kudarcnak, sőt „szégyen”-nek éli meg a vele történteket. És nem derül ki, hogy szeretett volna-e a reflektorfényben állni.

Az emlékezés legmegrázóbb része a második világháborút, a bujkálás hónapjait, a barátnő, Karinthy Aranka auschwitzi halálát idézi fel. Mindezt anélkül, hogy leírná a zsidó szót. Nem írhatta le. Magyarországon a könyv írása idején nem lehettek zsidók, nem eshetett szó a vészkorszakról. A Búvópatakban csak ennyi szerepel: „…elkövetkezett olyan idő, mikor minden írásomat, okmányaimat, még leveleimet is elégettem.” Ezért nem jutott már korábban sem a kávéra negyven fillér, ezért nem kapott munkát sehol, járjon közbe az érdekében bár egy Kosztolányi vagy egy Karinthy. (Na, épp egy Karinthy!) Nemigen lehetett leírni az antiszemitizmus szót sem. A dada Jézus keresztre feszítéséről beszél a hatéves kislánynak, aki keservesen sírva fakad, és vigasztalást remélve néz a felnőttre. „Maguk csinálták! A maguk fajtája!” – hangzik a vigasz.

A háború időszakát az „iszonyat évei”-nek nevezi. „A legördögibb, legvadabb fantáziát is túlszárnyaló rémuralom. Európa országai, érthetetlenül, egymás után sétáltak az óriáskígyó tátott torkába.” Nem hallgat a zsidóüldözésekről sem: „Kiváló tudósok, orvosok, írók, pedagógusok, hajnaltól estig becsületesen dolgozó kis szatócsok elhurcolása, pozícióik, rendelőik, katedráik, kis boltjaik, lakásuk, olykor csak egy kabát, egy szekrény megkaparintása, a volt tulajdonos élete árán is. Mindent megkaparintani, foggal-körömmel, tülekedve, vicsorgó kapzsisággal, szégyentelenül.” És a végkövetkeztetés: „A lepergett évszázadok kegyetlenkedései, háborúi, a gyengébbek elnyomására, kíméletlen kiszipolyozására irányuló törekvések változatlansága világosan bizonyítja, hogy, bár akadtak sokan, akik megpróbáltak tenni ellene, évezredek alatt sem javult a helyzet. Hát miből meríthetek reményt, hogy ezután javulhat?”

Igen, ehhez a Hadik is kevés. De legalább volt.

Devecseriné Guthi Erzsébet élete nem volt túl vidám, úgy tűnik, a magánéletében sem volt igazán szerencsés. „…a sors, ha egyik kezével adott valamit, a másikkal sürgősen visszavette vagy elrontotta” – így összegez. Harag nélkül, csendes tárgyilagossággal. Önmagával szemben pedig kérlelhetetlenül, túlságosan is szigorú: „Sose volt bennem elég bátorság, erő, harckészség, hát örökösen menekülni próbáltam az elől, amivel meg kellett volna birkóznom…” De esze ágában sincs panaszkodni. Pedig nem tudja felejteni a rosszat – de szerencsére a jót sem. És annyi jó történt vele! Talán több is, mint mással. Ismerhette Vészi Margitot, Molnár Ferenc első feleségét, akiről az első nagy portrét festi, rögtön a mű elején. (A Molnár-unoka, Sárközi Mátyás – még találkozhatott vele –, könyvet írt róla!) Remek emberismerő, éles a tekintete, semmi nem kerüli el a figyelmét, de nincs benne gonoszság, mint Kosztolányinéban.

Kosztolányiné gonoszságára íme a példa.* Déry Tiborról ő ezt írta, nem tudni, mikor: „Konstitúciója rendkívül emlékeztet Karinthy Arankára – mintha csak mindketten ugyanegy családból lettek volna, azzal a különbséggel, hogy amíg Aranka tiszta afrikai típus volt, Déry Tibor inkább keverék levanteit mutat. Egyébként Karinthy Arankával bele is bonyolódott egy rövid ideig tartó – nem éppen ízléses, nem éppen diszkrét – szerelmi botrányba. Ez a szerelem, éppen kettejük hasonlósága folytán, nemi incesztus jelleget viselt magán.” Gyönyörű! Állítsuk ezzel szembe azt, ahogy Devecseriné elemezi Karinthyék házasságát az emlékiratban. Higgadtan, jóindulattal, sőt szeretettel.)

És Guthi Erzsébet ott ült Karinthyékkal a Hadikban… Érezhetően ez a legnagyobb, legmeghatározóbb, legfényesebb élmény. Pedig nem történt semmi különös. Csak ott ültek, beszélgettek, vitatkoztak, összekaptak, játszottak. De ott ült Karinthy, Kosztolányi, Heltai, Hunyady, Nagy Lajos, Rejtő, Tersánszky – és sokan mások. S elutaztak Siófokra, Nógrádverőcére… És még sor került, talán nem sokkal a könyv megírása előtt vagy közben, egy nagy olaszországi körútra. Búcsú. Hazafelé alaposan átvizsgálják a bőröndjét. „Nem hoztam semmi tilosat, semmi elvámolhatót. Csak láthatatlan ajándékokat – magamnak. Rég áhított és nem remélt viszontlátást huszonegy év után.”

A könyv befejezése után úgy tűnik számomra, az örülni tudás az egyik legnagyobb képességünk. S erőt meríthetünk abból, hogy lám, a Búvópatak, e szabad asszociációkra épülő, szellős és tágas memoár szerzőjének, ha aludni nem tudott is, ezt a ritka képességet sikerült megőriznie.

* Kosztolányi Dezsőné: Burokban születtem. Memoár, novellák, portrék. Noran Libro, 2003

Devecseriné Guthi Erzsébet: Búvópatak
Európa Kiadó, Budapest, 2024
Kapszula Könyvtár sorozat
408 oldal, teljes bolti ár 3299 Ft,
online ár a kiadónál 2474 Ft
ISBN 978 963 504 9172

******

A könyv kiadói fülszövege

A Búvópatak című önéletrajz álmatlanságból született. Az 1963-ban megjelent, szépirodalmi igényű emlékirat egy alvászavarral és betegségekkel küszködő idős nő kényszerű elfoglaltságának eredménye: életének emlékezetes eseményeit veti papírra álmatlan éjszakáin.
Visszatekint gyerekkorára, Berlinben töltött éveire. Megemlékezik szerelmi kalandjairól, a léha banktisztviselő férjjel való együttélés, majd a válás furcsaságairól, a háborús évek kínszenvedéseiről, külhoni utazásairól.
A félbeszakadt opera-énekesnői karrier és kisebbik fia halála felett érzett fájdalmán túl leggyakrabban a „mélylágymányosi” baráti kör – Karinthyék, Kosztolányiék, Füst Milánék –, a Hadik kávéházbeli asztaltársaság derűjét idézi föl. A 20. század első felének polgári, máskor bohém, a nincstelenség éveiben „proli” életmódja kulisszái előtt egy közlési vágytól fűtött nő lenyűgöző portréja rajzolódik ki előttünk – igazán emlékezetessé téve a memoárt.

Devecseriné Guthi Erzsébet (1892–1965) író, műfordító; az író Guthi Soma lánya és a költő Devecseri Gábor édesanyja. Pályafutását opera-énekesnőként kezdte, később azonban gazdag nyelvtudásának köszönhetően irodalmi nagyságok – Dickens, Maugham, Wodehouse, Maupassant, Csehov, Dosztojevszkij és Gogol – műveit fordította magyarra.