Templom ǀ Gergely Ágnes: Az én száz versem

D. Magyari Imre |

Épp a Moszkva Kálmán téren vártam a villamost, amikor jelzett a mobil (Bachot játszik; most ennyit a magaskultúra örvendetes demokratizálódásáról). Gergely Ágnes hívott, amit nem szokott, mert – valamilyen középkori spanyol illemkódexhez tartva magát – szerinte mindig a férfi keresi a nőt, tehát ez egész különleges alkalomnak számított.

Felvettem, neki egy zuhanó repülőgépben is felvenném. Elolvasta a könyvemet, amit a múltkor vittem neki, elmondaná a véleményét. És belekezdett. Közben jött a 17-es, felszálltam, leültem, Déli pályaudvar, Nagyenyed utca, Királyhágó utca… Ágnes pedig beszélt: ez tetszett, ezért, az nem tetszett, azért. Majdhogynem oldalról oldalra haladt. BAH-csomópont, Budaörsi út, Alsóhegy utca, mindjárt leszállok.

Megyek a ház felé, kinyitom a kaput, felbandukolok az elsőre, belépek a lakásba, lepakolok, keresek egy széket, mindezt fél kézzel, de nem szólnék a világért sem, igyekszem végig azt a látszatot kelteni audiálisan, hogy otthon ejtőzöm a fotelemben, Ágnes zavartalanul folytatja. Tudja, hogy az én könyveimről nemigen szoktak írni, tudja, hogy bizonytalan vagyok a megítélésükben, mindent tud. Talán azt is, hogy egy ilyen telefon, egy ilyen gesztus nekem nagyjából annyi, mintha Széchenyi-díjat kapnék, hogy bőségesen kárpótol valós és vélt, féltőn dédelgetett sérelmeimért, hogy hosszú időre erőt ad. Mikor a végére ér és elbúcsúzunk, hosszú percekig nem tudok szólni; igaz, nincs is kihez. Gergely Ágnessel kapcsolatban lenni olyan, mint bensőséges viszonyban állni valami magasabb rendűvel.

Egy ilyen gesztus után az embernek semmilyen nyavalygáshoz, siránkozáshoz, magyarázkodáshoz, önelengedéshez – sajnos – nincs joga. Egyhez van: a kötelessége teljesítéséhez. Dolgozni. Leülni és írni például.

Ahogy ő. Tavaly múlt kilencven, de megint itt egy kötete, a legvégén vadonatúj alkotásokkal. A címe: Az én száz versem, természetesen utalás Szerb Antal nevezetes gyűjteményére, a Száz versre, ami 1944-ben jelent meg, már munkaszolgálatosként állította össze. Dolgozott. A könyv Hrapka Tibor tervezte borítóján ott a föld, a víz és az ég, a tágasság, egyszerre utalva a milétoszi filozófusokra és Gergely Ágnes lírájának jellemzőire.

Dolgozni zokszó nélkül, méltósággal viselve, amit az életünk – ha azt választjuk – kiró ránk. A családunk elvesztését, a szerelmeink elvesztését, a huszadik századot a holokauszttal és 1956-tal. Betegségeket. Magyarországot. Dolgozni, sőt megtartani a hitünket. A versben, a művészetben, a másik emberben. Nem megbocsátani, ami megbocsáthatatlan, de nem gyűlölni senkit és semmit.

Ezt tanultam Gergely Ágnestől, ezt tanultam a verseiből is. Ezt a kőkemény etikát, ezt a méltóságot. Az 1978-as, sokszólamú Kobaltországra figyeltem fel – első kötete, az Ajtófélfámon jel vagy megjelenésekor, 1963-ban, még csak nyolcéves voltam, feltehetően nem értettem volna igazán. Nem mintha most minden sorát, minden versét érteném. Lírájának avatott elemzői is írtak arról, hogy „zárkózott, rejtőzködő, felfejtésre váró művészet ez” (Báthori Csaba), „emelkedett és ironikus, tragikus és groteszk, epikus és enigmatikus, antikizáló és modern ez a líra” (Halmai Tamás, aki [vélem, monográfusi gyötrelmében] még az enigmatikus transzparencia kifejezését is megalkotta.) Egyébiránt ajánlom még Dérczy Péter, Ferencz Győző, Honti Mária, Lengyel Balázs, Vári György, Vilcsek Béla tanulmányait.

• Olvass bele!

Néhány versét a költő mintha sokszorosan kulcsra zárta volna, esetleg el is dobta utána a kulcsot. De a megértés is küzdelem, s könnyen lehet, bennem a hiba. Még mindig nem vagyok elég érzékeny. Figyelmes. Bár azt már tudom, hogy épp a legfontosabbakról a legnehezebb beszélni. Gergely Ágnes egyik fényes példája, Nemes Nagy Ágnes (Hálaadás-parafrázis) ezt tanácsolta Elégia egy fogolyról című költeményében: „ne mondd soha a mondhatatlant, / mondd a nehezen mondhatót” – de egy költő, mit tegyünk, a mondhatatlant akarja mondani. Talán éppen helyettünk. És ha nagy költő: mondja is. Gergely Ágnes pedig nagy költő. Amúgy meg a titok a művészet lényegéhez tartozik.

És vannak versei, amik, ha rájuk lelünk, fényszóróként világítanak be az addig homályosnak tűnt zugokba. Nem is olyanokra gondolok, mint a Hawaii, ami egy nyilván megtörtént és – váratlanul – részletesen felidézett szituációból indul ki, hanem sokkal inkább olyanokra, mint a Fúga, az Endrőd felé, a Temető Pannóniában, sőt a Zrínyi Miklóshoz, de még az Izabella és Ferdinánd is. A 137. zsoltárt most szándékosan nem említem, annak az elemzésébe belevesznék. De azért nagyon kötelezőnek gondolom minden versszerető számára.

Homályosnak tűnő zugok: Gergely Ágnes költészete engem egyre inkább egy templomra emlékeztet. Templomra, amiben világosság van, tágasság, olykor még lehet felszabadultan nevetni is (Három limerick!); amit nagy kert vesz körül, pompázatos virágokkal, s valahol a közelében ott zúg a tenger. És, hiszen templom, akadnak benne sötétebb, homályosabb, félelmetesebb zugok is. Az oszlopmélyből valahogy mindig kiszabadul Leviathán – egy, a kötetben nem szereplő versre célzok, Az oszlop mellett-re. De utalhatok az itt is olvasható Dánielre. Háromszor is visszatér benne a meglepő állítás: „A gonosz ideiglenes”. Egyszer egy hasonlat magyarázza: „mint a mocsári gólyahír”, kétszer korlátozódik az érvényessége: „de a gonosztett messzire nyúl”, „de teret kap és menetel.” Megfogalmazódik az is, hogy „diktátor, császár, hadvezér, / tömeggyilkos, despota, cár: // hatalmuk ideiglenes, / de hűbéresük az idő.”

A gonosz ideiglenes?

Mindenesetre nem áradhat parttalanul. Nem vagyunk teljesen védtelenek. Viharkabátnak ott a kultúra, a művészet. Az európai és az Európán túli; az egyetemes. Elég a betűrendes mutatóra rápillantanunk: Apollinaire, Babel, Bartók, Borges, Dylan Thomas, Magritte… Szeretem azt a műszót, hogy gelebte Bildung. Ezt én megélt műveltségnek mondanám, és úgy értem, hogy mondjuk a Dániel könyvét vagy Rilkét nemcsak elolvassa valaki, hanem megérinti, gondolkodik rajta, a személyisége részévé válik. (Amúgy a kifejezést én találtam ki, a Lukács György használta Gelebtes Denken – Megélt gondolkodás mintájára.)

És ott a barátság, a részvét, talán még a szeretet, vagy ha az el is múlt, az irgalom. A kímélet. Bizonyos gesztusok, például egy telefonhívás.

És vannak versek, versrészletek, amikbe bele lehet kapaszkodni. Ebbe például: „bármelyik ép mondattól kettéválhat a tenger.” Gergely Ágnesnek nagyon sok ép mondata létezik.

Lassan ötven éve, hogy valamelyik ajtón belopakodom a templomba, nézelődöm, járkálok, elüldögélek egy padon. Jól érzem ott magam. Ahogy mindenki jól érezheti magát, aki vállalkozik rá, hogy kellő figyelemmel és alázattal átlépje a küszöbét.

Gergely Ágnes: Az én száz versem
Kalligram Kiadó, Budapest, 2024
176 oldal, teljes bolti ár 3500 Ft,
online ár a bookline.hu-n 2975 Ft
ISBN 978 963 468 4640

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Gergely Ágnes 1933-ban született Endrődön. Tagja a Szépírók Társaságának és a PEN Club magyar tagozatának. 1998-ban tagjainak sorába választotta az MTA Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiája, 2000-ben pedig a Digitális Irodalmi Akadémia. Munkásságáért 2000-ben Kossuth-díjat kapott.
Szinte minden irodalmi műfajban maradandót alkotott: több mint harminc önálló szépirodalmi műve jelent meg (vers, regény, esszé, memoár), és műfordítóként rendkívül gazdag életművet hozott létre.