»Cseles és megbízhatatlan dolog a szerelem« | Ann Napolitano: Helló, gyönyörűm

Fazekas Erzsébet |

Csaknem öt évtizedet fog át ez a családtörténet, aminek fókuszában a Chicagóban élő Padavano család négy lánya áll. Meg egy Bostonból hozzájuk, majd közéjük sodródott, elhanyagolt fiú. A lényegesen halványabb ecsetvonásokkal megrajzolt William életének első 18 évét, de valójában az összes továbbit is beárnyékolja a szomorú kezdet. Az ő drámája az, hogy még csak néhány hetes volt, amikor nővére, az imádott elsőszülött, a hároméves, vörös Caroline megbetegedett és meghalt. Attól a pillanattól lezárult szüleinek élete. „Besavanyodtak.” Úgy tettek, mintha Will mindig is egy szem gyerekük lett volna. Az olvasó nem is érti, miért negligálták a fiukat. Miért hagyták teljesen magára, hogy egyetlen társa csak a labda legyen. Amivel egész nap, minden nap a kosárra dobást gyakorolta. Ez a kihívás és a pattog(tat)ás monoton zaja adta élete keretét. Az értelmét. Ötödikes koráig semmi se történt vele, míg tornatanára fel nem figyelt rá. Tanácsai, törődése hoztak számára annyi eredményt, hogy sportösztöndíjat kapott. Boldogan hagyta hát maga mögött Bostont. Szüleivel többet nem is találkozott. Chicagóban, az egyetemen jött el érte a nagy változás: a legidősebb Padavano-lány személyében, aki őt szemelte ki magának.

Julia vidáman élt három testvérével. „Láncszeme volt annak a papírgirlandnak. amit a nővérek alkottak, soha semmit nem csináltak egymástól függetlenül, és ha egyiküknek valami problémája volt, akkor az mindnyájuk problémája lett.” A családi kép tökéletes idillnek tűnik – ám csak idő kérdése, s az alaposabban szemlélődő belát a paraván mögé. A látszat: hamisság. Semmi sem kerek! Anyjuk, Rose csak beletörődött sorsába. Megunta, hogy fáradságos erőfeszítése hamvába holt, reménytelen dolog férjét az anyagi stabilitás, a siker felé terelni. Így most a ház Charlie birodalma, Rose pedig a kertben talált menedékre. „A házassági csalódását úgy öltötte magára, ahogy nevetséges kertészkedő öltözékét.” Julia, talán kertészkedő anyjára ütve, „elszántságát fűnyíróként működtetve haladt végig a középiskolán, s tekintetét mindig a következő lépésre szegezte.” Így jutott el a párválasztásig. Húgát csak a könyvek érdekelték. Sylvie sok száz olvasmányából szűrte le életcélját: „legyen egy évszázadban csak egyszer előforduló, mindent elsöprő, nagy szerelme”. Ezért aztán élete minden percében lelki társát kereste. Míg a nagy Ő be nem toppan az életébe, addig is a könyvtárba járó fiúkkal trenírozik – a polcok között.

Julia randizott már pár fiúval William előtt is, de azok „úgy láttak neki a csóknak, mintha a startpisztoly dördült volna el egy futóversenyen. A célvonal a szex lehetett, de egyik se várta meg, hogy eljusson odáig. Egyszerűen csak a lehető legnagyobb távot próbálták megtenni, mielőtt Julia lefújja a versenyt.” Mire a puszi és a nyelves csók után a fiú már melltartóméretet próbált venni, Julia elhessegette. De William más volt. Így aztán eljegyezték egymást, amit a fiú alig mert a szüleivel közölni. Ez furcsán hatott az olaszos lendületű Padavano családban. „Julia mosolya ettől túl feszesre sikeredett.” Pedig tudott mosolyogni, nevetni, hiszen nagyon vidám, összetartó társaság volt a négy lánytestvér. Voltak érzelmeik, ha anyjuk soha nem is ejtette ki a ’love’ szót – se szerelem, se szeretet értelemben. A lányok közül Julia kezébe karmesteri pálca illik, Sylvie-ébe könyv, Ceceliának ecset való, Emeline keze pedig mindig szabad volt, hogy bárkinek készségesen segítséget nyújthasson. Mindnyájan tudták, hogy Rose szereti őket. Azt akarta, hogy erősek, műveltek legyenek, akik „képesek saját lábukon megállni, meg nem hajolva az olyan cseles és megbízhatatlan dolog előtt, mint amilyen a szerelem.”

Anyja jó tanítványának indult Julia, ám mégis megadta magát a romantikának: boldogabb, könnyedebb lett. De az érzés csak a „jól eltervezett élete egy része volt, nem pedig az egyetlen ok, amiért érdemes élni” – szemben Sylvie felfogásával. Ő nővére esküvője napján is arra gondolt, milyen fárasztó a sok kötelező mosolygás. „Az esküvő túl magamutogató, túl nyilvános. A két ember közötti mély szerelem magánügy, szavak nélküli kaland. Nem helyes közszemlére tenni a nem látható lélekállapotot. A szerelmeseket feltűnő ruhába csomagolva kiállítani a tömeg elé, a dolog legbensőbb természetével ellentétes…” A könyvfaló Sylvie-t az a sokkoló hír rántja ki elmélkedéséből, hogy 17 éves iker-húga, Cecelia terhes.

Az esküvőre William épp csak felépült a térdsérülés miatti műtétből. A kórházban tudta meg, hogy szülei nem jönnek el, maguk helyett egy üzenet nélkül postázott csekket küldtek. Érthető, hogy Will a ceremónia után Rose-tól búcsúzik így: „köszönök mindent, mama. A szótól megfájdult a torka. Ritkán ejtette ki. Saját anyja jobban örült, ha nem szólította sehogy… A szó régóta szunnyadt benne. Már berozsdásodott.”

A családi idill tapétája lassacskán itt-ott, majd egyre jobban felszakad… Julia egyetemi oktatónak építené fel – a továbbra is főleg a kosárlabda iránt érdeklődő – férjét, ám értesülve a húga terhességéről, előbb gyereket rendel tőle. Mármint hogy le ne maradjon Cecelia mögött. William meghökken, de persze mi ez ahhoz képest, amennyire Rose összetört. „Megvolt rajta minden megszokott részlet, de valahogy mégse volt semmi a helyén. Mintha minden eltört volna.”

A családi (látszat)béke most igazán véget ér. Rose elküldi otthonról a terhes Ceceliát: lakjon másutt. Kiderül, azért borult ki, mert lánya is hozzá hasonlóan rontotta el az életét. Rose talán mégsem szereti Charlie-t (aki a tolerálhatónál most már lényegesen többet iszik), hiszen csak a terhessége miatt ment hozzá, amiért az ő anyja vele szakította meg a kapcsolatot. Így aztán a négy Padavano lány sosem találkozott a nagymamával! Nyomasztó ez az átörökített szülői minta. (Idézhetnénk Orvos Tóth Noémi műveit a hazai szakirodalomból.)

Amikor beindul Cecelia szülése, segítőnek Juliát hívja a kórházba. Kéretlen-váratlan viszont Charlie is látogatóba érkezik – igaz, ezúttal teljesen józanon. „Helló, gyönyörűm” üdvözli a babát, majd végleg távozik. Összeesik a folyosón: megáll a szíve. Az esetet Rose se neki, se másnak nem tudja megbocsájtani. Az apja találkozott a lányával, akire ő, Rose nem volt kíváncsi. „Vele volt? Ő volt az utolsó, aki élve látta?” Így Rose árulásnak tartja Charlie halálát. Cecelia számára viszont ezzel elszáll az esélye annak, hogy bemutathassa anyjának Isabella Rose Padavano nevű kisbabáját. Békülésként.

Rose azt is sértésnek veszi, hogy szinte azonnal megindul Charlie felmagasztalása. A sok kelet-európai bevándorló lakta körzetben, a Szent Prokopiusz tornya árnyékában élő, tehetősnek nem nevezhető chicagói család fejéről eddig csak annyit tudhatott az olvasó, hogy szórta a Walt Whitman-idézeteket és sűrűn ürítgette a poharat. Ám most három búcsúztatót is kellett tartani neki, mert a megemlékezni kívánó szomszédok, ismerősök nem fértek be a templomba. Egymás után sorolták Charlie jótetteit, a sok anyagi, baráti szívességet. Ezen a család csak csodálkozott. A rokonokon bezzeg nem. A lányok tudták, hogy „egész infrastruktúra épült fel sértődésekből, amelyek át- meg átszőtték Charlie és Rose tágabb családját, és távol tartották őket egymástól.” A lányok előtt „a nagynénik/-bácsik/szülők és az unokatestvérek mindig is ellenségként vagy potenciális ellenségként voltak beállítva” – és itt igyekszem ráfordulni az igazán fontos mondatra, hogy „aki hiányzik: az Cecelia és a kisbabája.”

Az a tény, hogy apja meghalhatott, megrengette Julia világképét. Az ő terveiben ez a verzió nem szerepelt. Sylvie viszont most értette meg, hogy az apja mindig mellette állt. Lám, milyen drámák bontakozhatnak ki egy eddig példásnak hitt családban is. Rose a temetés estéjén Sylvie-t is elküldte hazulról. Juliáékhoz költözött. Az ikrek pedig albérletben gondozták Cecelia apa nélkül vállalt babáját.

Én is drasztikus lépésre szánom magam. Már el se mesélem, mi derült ki Emeline-ről, az ikertársról. Meg Julia házasságáról, és a gyerekéről, Sylvie párválasztásáról. Csupa meglepő fordulat, de felhagyok a beszámolóval. A szövegelemzésbe bele sem kezdek. A szövevényes családtörténet bonyodalmainak megismerését az olvasóra bízom. Ki-ki vegyen macsetét a kezébe. Szüksége lehet rá.

Azonban lezárásként mégis megjegyzem, hogy fájón hiányzik sok utalás a figurák rajzából. William személyisége borzasztóan labilis – habár ilyen gyerekkor után semmin se lehet csodálkozni. De vajon a négy lány mitől is kezdte annyira imádni Charlie-t, mintha ő lett volna az élet, a biztonság sarokköve. A temetésig az apát egy folyton piálgató, oktalanul is idézeteket recitáló másodhegedűsként ábrázolta a szerző, az erős anyafigura mellett. Nem éreztem magam meggyőzve. Egyszerűbb, ha elfogadom: halála nagy darabot hasíthatott ki lányai lelkéből.

• Olvass bele!

Eltávolodva Napolitano könyvének cselekményvezetésétől, az jutott eszembe, hogy politikailag korrekt tematika rajzolódik ki belőle. A könyvben felsorolt tézisek eszményiek: a marcona anya mellett van egy kissé ütődött, piálós apa, aki erkölcsi magaslatokba emelkedik, amint megáll a szíve. Lezajlik az ambiciózus férfi/férj-vadászat (mindenáron megragadni a pasi grabancát). A cselekményben jól mutat a tini leányanya, az ifjú leszbikus szerepeltetése, meg az, ha két fiatal nő nem csak egyikük gyerekét gondozza, de mellé idegen kicsiket is nevelésbe vesznek.

És akkor az a képzetem támadt, mintha a szerző a szövegipari kurzuson megvalósította volna – a kiváló szövegfejlesztő tanár vezetésével – a megadott szem- és programpontok szerint a dolgozatát. Habár ebből a szakmai szabályosságba belefért volna az alakok mélyebb jellemábrázolása, esetleg markánsabban megrajzolva. Azt hiszem, az amerikai olvasó magához közelebb állónak érzi a regény drámai helyzeteit, és egyetértően bólogat, amikor William szüleinek totális összeomlásáról olvas, sőt maga is találkozott olyan szülőpárral, mint amilyenek ezek, akik megvonják szeretetüket életben maradt gyermeküktől.

Ezek talán túlságosan is európai megközelítési szempontok. Vajon Barack és Michelle Obama melyik vonása miatt nevezte egyik kedvencének ezt a könyvet? Habár én is találtam benne néhány figyelemre méltó bekezdést. William és Sylvie egyik találkozását így ábrázolta Ann Napolitano: „A csend hangos volt, mint egy fehérzaj készülék zúgása. Zavarban voltak. Mintha elértek volna a szövegkönyv végére, s most valamelyiküknek vagy rögtönözni kellene valamit, vagy lemenni a színpadról.” Júlia felfogásában „az élet egy lehetőség, egy fiókos-szekrény, aminek ki lehet húzogatni a fiókjait, egyiket a másik után, William pedig megpróbálta kihajítani az egész szekrényt az ablakon.” Nyilván, ez olyankor történhetett vele, amikor „úgy érezte, mintha újonnan költözött volna be a testébe. Tudatában volt, ha kicsit is hanyag, az egész épület összedőlhet.”

Gieler Gyöngyi fordításába belecsempészte az olasz gyökerű szereplők (meg persze a szerző) helyenként tekervényes, döccenős fogalmazási stílusát. Talán a kiadás gyorsasága lehetett az oka, hogy a szövegbeli fekvőrendőrök mellett nem is kevés (ki nem szűrt) elütés is zavarja az olvasói élményt.

Végezetül egy személyes megjegyzést fűznék írásomhoz. Az eredeti cím (Hello Beautiful) természetesebbnek hangzik így: Szia, szépségem! Jóval életszerűbb, mástól is hallottam, én is gyakran mondom az unokáimnak…

Ann Napolitano: Helló, gyönyörűm
General Press Kiadó, Budapest, 2024
Fordította: Gieler Gyöngyi
432 oldal, teljes bolti ár 6490 Ft,
online ár a lira.hu-n 5776 Ft,
e-könyv változat 4599 Ft
ISBN 978 963 452 8371 (papír)
ISBN 978 963 452 8388 (e-könyv)

* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege

A Padavano nővérek nem csupán testvérek, hanem egymás legjobb barátnői is, akik érzelmekkel és energiával töltik meg az 1980-as évek Chicagójának egy színes szegletében álló házukat. William Waters pedig egy tragédia miatt elcsendesült otthonban nőtt fel, ahol a fájdalomtól sújtott szülei képtelenek voltak szeretettel fordulni felé. Így amikor találkozik a temperamentumos és ambiciózus Julia Padavanóval, a világ egyszerre mintha kivilágosodna körülötte.
Juliával együtt érkeznek a testvérei is: Sylvie, a család álmodozója, aki akkor a legboldogabb, ha egy könyvet bújhat; Cecelia, a szabad szellemű művész; Emeline pedig türelmesen gondoskodik mindannyiukról. Ám amikor a William múltjából áradó sötétség kezdi elhomályosítani a jövője fényét, nem Julia, hanem Sylvie lesz a fiú bizalmasa. Így azonban nem csak William lelke törik darabokra, hanem a négy nővér öröknek hitt szövetsége is.
Vajon vissza tudnak-e találni egymáshoz? És a szeretet képes-e egy széthullott családot újra egésszé varázsolni?