Ann Napolitano: Helló, gyönyörűm (részlet)

William

1960. február – 1978. december

William Waters életének első hat napját nem egykeként töltötte. Volt egy hároméves nővére, a vörös hajú Caroline. Fennmaradtak róla néma videófelvételek, amelyeken William apja is szerepelt, és nevetett – ebben a látványban Williamnek később soha nem volt része. Az apja arca nyíltnak látszott, és úgy tűnt, ennek a nyíltságnak az aprócska, vörös hajú kislány az oka, aki az egyik felvételen az arca elé húzta a ruhácskáját, és úgy szaladgált kacagva körbe-körbe. Amikor az újszülött William és az édesanyja még a kórházban voltak, Caroline belázasodott és köhögni kezdett. Miután hazatértek, a kislány állapota javulni látszott, de továbbra is csúnyán köhögött, és amikor egyik reggel a szülei bementek a szobájába, holtan találták a kiságyában.

A szülei soha nem emlegették Caroline-t William gyerekkorában. Volt róla egy fotó, a nappaliban állt egy kisasztalon. William néha-néha odament, hogy meggyőződjön róla, hogy valóban volt egy nővére. A család egy szürke zsindelytetős házba költözött Newton túlsó felébe – ez Boston egy külvárosa –, és ebben a házban már William volt az egyetlen gyermek. Az édesapja könyvelő volt, hosszú órákat dolgozott mindennap a belvárosban. Miután elveszítette a kislányát, örökre bezárkózott az arca. William édesanyja a nappaliban cigarettázott és konyakot iszogatott, néha egyedül, néha egy szomszédasszonyával. Egész gyűjteménye volt fodros kötényekből, ezeket viselte, amikor főzött, és mindig módfelett felzaklatta, ha valamelyik foltos lett vagy összegyűrődött.

– Lehet, hogy nem kéne kötényben főznöd – jegyezte meg egyszer William apja, amikor a felesége kivörösödött arccal majdnem sírva fakadt, mert a mártás sötét foltot ejtett az anyagon. – Odadughatnál egy konyharuhát a derekadhoz, ahogy Mrs. Kornet szokta.

William anyja úgy nézett rá, mintha kínaiul beszélt volna. A kisfiú belekotnyeleskedett:

– Mrs. Kornet a szomszédból? Az ő konyharuháját?

Ötéves korától kezdve William a legtöbb délutánt a közeli parkban töltötte, és leginkább kosárlabdázott, mert a kosárlabdát – a baseballtól vagy a futballtól eltérően – egyedül is lehet játszani. Volt ott egy elhanyagolt kosárpálya, ahol többnyire akadt szabad palánk, és órákon át dobálta a labdát, mintha a Celtics játékosa lenne. Bill Russell volt a kedvence, de ahhoz, hogy valaki olyan jó legyen, mint ő, kellett volna egy ellenfél, akit blokkolni lehet, vagy védekezni ellene. Sam Jones volt a legjobb dobó, úgyhogy William többnyire azt játszotta, hogy ő Jones; próbálta utánozni a tökéletes dobásait, miközben úgy tett, mintha a környező fák lelkes szurkolók lennének.

Tízéves korában történt, hogy egyik délután, amikor kiment a parkba, foglalt volt a kosárpálya. Talán hat fiú kergette egymást meg a labdát a palánkok alatt, nagyjából vele egykorúak. William el akart oldalogni, de az egyik fiú odakiáltott:

– Hé, akarsz játszani? – Aztán a választ meg sem várva folytatta: – A kék csapatban vagy.

Pár másodperc múlva William már a játék közepén találta magát. A szíve kalapált a mellkasában. Egy fiú odapasszolta neki a labdát, de ő rögtön visszaadta, félt tőle, hogy ha kosárra dob, elvéti, és azt mondják majd, hogy pocsékul játszik. Pár perccel később hirtelen véget ért a játék, mert az egyik fúnak haza kellett mennie, és szétszóródtak a szélrózsa minden irányába. Ahogy William hazasétált, a szíve még mindig dübörgött. Ezt követően a fiúk néha ott voltak a pályán, amikor William megjelent a labdájával. Összevissza időpontokban játszottak, de mindig odahívták maguk közé, mintha közéjük tartozna. Williamet ez megdöbbentette. Többnyire a gyerekek és a felnőttek is keresztülnéztek rajta, mintha láthatatlan lenne. A szülei alig vetettek rá akár egy futó pillantást is. William ebbe beletörődött, és úgy gondolta, érthető: végül is unalmas és könnyen felejthető figura. A legfőbb tulajdonsága a sápadtság volt: homokszőke haja, halványkék szeme és nagyon fehér bőre volt, mint az angol-ír felmenőkkel rendelkező embereknek általában. William tisztában volt vele, hogy a jelleme ugyanolyan érdektelen és visszafogott, mint a külseje. Az iskolában sosem szólalt meg, és senki sem játszott vele. De a kosárlabdapályán a fiúk esélyt adtak neki, hogy életében először a részese legyen valaminek úgy, hogy közben nem kellett beszélnie.

Ötödikes korában a tornatanára megszólította:

– Láttam, hogy délutánonként kosárra szoktál dobálni. Az édesapád milyen magas?

William üres tekintettel bámult a tanárra.

– Nem tudom pontosan. Átlagos?

– Oké, akkor valószínűleg irányító lehetne belőled. Ismered Billy Bradley-t? A langaléta fickót a Knicksből? Gyerekkorában azt csinálta, hogy kartonpapírt ragasztott a szemüvege aljára, hogy ne tudjon lefelé nézni, és ne lássa a lábát. Aztán úgy vezette a labdát, fel-alá sétálgatva a járdán. Nyilván dilisnek nézett ki, de remek lett a labdakezelése. Mindig tökéletesen érezte, a labda hová fog visszapattanni, és hogy kaphatja el anélkül, hogy oda kelljen néznie.

William ezen a délutánon futva igyekezett haza, és az egész teste izgatottan bizsergett. Ez volt életében az első alkalom, hogy egy felnőtt egyenesen ránézett – észrevette őt, és észrevette, amit csinál –, és a ráirányuló figyelem egészen felzaklatta. Nagy prüszkölések közepette előásott egy játék szemüveget az íróasztalfiókja legaljából. Kétszer is kiment a fürdőszobába, aztán gondosan felragasztott két négyzet alakú kartonpapírdarabot a szemüveg aljára.

Ahányszor William beteg volt, vagy rosszul érezte magát, mindig elfogta az aggodalom, hogy meg fog halni. Legalább havonta egyszer előfordult, hogy iskola után csak bebújt a takaró alá, mert meg volt győződve róla, hogy halálos beteg. A szüleinek nem szólt, mert ebben a házban tilos volt betegnek lenni. Főleg a köhögést kezelték úgy, mintha valami szörnyű árulás lenne. Ha William megfázott, csak úgy köhögött, hogy előtte bebújt a szekrénybe, és belefúrta az arcát a szép sorban lógó ingek közé, amiket az iskolában hordott. Végig tudatában volt, hogy ez az ismerős aggodalom csiklandozza a vállát meg a tarkóját, miközben odakint szaladgált a szemüvegben a labdájával. De most nem volt ideje betegnek lenni, és nem volt ideje félni. Olyan érzése volt, mintha végre a helyére kattant volna az önazonossága. A fiúk a kosárlabdapályán felismerték, hogy kicsoda, és a tornatanár is. Lehet, hogy Williamnek fogalma sem volt, hogy ki ő, de a világ közölte vele: kosárlabda-játékos.

A tornatanár további tippekkel látta el, hogyan tudná továbbfejleszteni a képességeit.

– Ami a védelmet illeti: a válladdal meg a fenekeddel lökd félre a kölyköket, a bíró azt nem fogja faultnak ítélni. Sprintelj nagyokat: egy gyors első lépés után megszerezheted az ellenfeledtől a labdát, miközben vezeti. – William sokat gyakorolta a passzolást is a parkban, hogy továbbítani tudja a labdát a legjobb játékosoknak. Szerette volna megtartani a helyét a pályán, és tudta, hogy ha jobbá teszi a többi fiú játékát, azzal a saját értékét is emeli. Megtanulta, hová kell futni, hogy elég hely legyen a dobóknak. Blokkolta az ellenfelet, hogy a kedvenc helyükről dobhassanak a kosárra. A fiúk megveregették a hátát a sikeres meccsek után, és mindig azt akarták, hogy az ő csapatukban legyen. Ez az elfogadás valamennyire enyhítette a félelmeket, amiket William magában hordozott: a kosárlabdapályán mindig tudta, mit kell csinálni.

Mire gimnáziumba került, már elég jó volt ahhoz, hogy bevegyék az iskola csapatába. Százhetvenkét centi magas volt, és irányító lett. A leragasztott szemüveggel folytatott sok gyakorlás meghozta a gyümölcsét: messze ő volt a legügyesebb labdavezető a csapatban, és egész jól célzott középtávolról. Dolgozott a lepattanózáson, ami segített ellensúlyozni a csapat eladott labdáinak a számát. Továbbra is a passzolás volt a legfőbb erőssége, és a csapattársai értékelték, hogy ha ő is a pályán van, jobban sikerülnek a meccsek. A csapatban ő volt az egyetlen elsős, ezért amikor az idősebb csapattársai összejöttek sörözni valamelyikük alagsori szobájában, ahol a szülők hajlandóak voltak szemet hunyni, Williamet soha nem hívták meg. A csapattársai igencsak megdöbbentek rajta – ahogy mindenki –, amikor a második év utáni nyáron William hirtelen tizenkét centivel megnyúlt. Amikor nőni kezdett, a teste nem tudta abbahagyni, és a gimnázium végére elérte a két métert. Nem tudott eleget enni, hogy tartsa a lépést a növekedéssel, és riasztóan vékony lett. Az anyja rémültnek látszott, amikor William reggelente berontott a konyhába, és ahányszor elment mellette, mindig a kezébe nyomott valami ennivalót. Mintha azt gondolta volna, hogy a fia soványsága rossz fényt vet rá, hiszen az ő dolga etetni. A szülei néha elmentek a kosármeccseire, de csak nagy ritkán, és udvariasan üldögéltek a lelátón, mintha nem is ismernének senkit a pályán.

A szülei nem voltak ott azon a meccsen, amikor William el akart kapni egy lepattanó labdát, és úgy meglökték, hogy a levegőbe repült. A teste megcsavarodott, ahogy a földre zuhant, és nagyon szerencsétlenül esett, a jobb térdére. Az ütés ereje az ízületet érte, ráadásul teljes súlyával ránehezedett. William hallotta, ahogy a térde reccsen egyet, aztán leszállt a köd. Az edzője, aki csak kétféle regisztert ismert – az ordítást és a motyogást –, a fülébe üvöltött:

– Jól vagy, Waters? – William általában mind az ordításra, mind a motyogásra úgy válaszolt, hogy mindent kérdésként fogalmazott meg. Soha nem érezte elég magabiztosnak magát, hogy kijelentéseket tegyen. Megköszörülte a torkát. A köd, amely körülvette, és a fejében is terjengett, sűrű volt, és bele-belehasított a térdéből sugárzó fájdalom.

– Nem. – Csak ennyit felelt.

Eltört a térdkalácsa, ami azzal járt, hogy ki kellett hagynia az évad utolsó hét hetét. A lába gipszbe került, így mozgásképtelen lett, két hónapig mankóval kellett járnia. Ez azt jelentette, hogy ötéves kora óta most először nem tudott kosarazni. Csak üldögélt a szobájában, az íróasztal előtti széken, és gyűrött papírgalacsinokat dobált a távolabbi falnál elhelyezett szemétkosárba. A sötét fellegek, amelyek a sérülés pillanatában fölé ereszkedtek, nem távoztak. A bőrét nyirkosnak és hidegnek érezte. Az orvos azt mondta, hogy teljesen rendbe fog jönni, és a következő évadban már tud játszani, de William akkor is enyhe pánikot érzett a nap minden percében. Az idő múlása is furcsává vált. Úgy érezte, örökre itt lesz bezárva ebbe a gipszbe, ebbe a székbe, ebbe a házba. Kezdte azt gondolni, hogy nem képes ezt elviselni; nem tud tovább ebben a törött testben tartózkodni. A nővére járt az eszében, az, ahogy Caroline távozott. Arra gondolt, hogy a nővére már nincs, amit nem tudott felfogni, de ahogy az óra mutatója lassan araszolgatott egyik percről a másikra, azt kívánta, bárcsak ő sem lenne már itt. A kosárlabdapályán kívül nincs semmi haszna. Senkinek nem fog hiányozni. Ha eltűnne, olyan lenne, mintha soha nem is létezett volna. Senki sem beszélt Caroline-ról, és róla sem fog beszélni senki. Csak miután végre lekerült a gipsz a lábáról, és újra tudott futni és kosárra dobni, akkor kezdett visszavonulni a köd, és szépen lassan elmaradoztak az eltűnéséről szóló gondolatok.

Annak köszönhetően, hogy aránylag jó jegyei voltak, és ígéretes kosárlabda-játékosként tartották számon, Williamnek több ösztöndíjat is felajánlottak olyan egyetemekről, ahol voltak NBA-s kosárlabdakurzusok. Hálásan fogadta az ösztöndíjakat, mert a szülei soha nem utaltak rá, hogy kifizetnék az egyetemi tanulmányait, és mert ez arra is ígéret volt, hogy garantáltan foglalkozhat tovább a kosárlabdával. William szerette volna otthagyni Bostont – sosem járt még száznegyven kilométernél távolabb a városközponttól –, de a Dél mocsaras hőségét nyomasztónak találta, úgyhogy inkább a chicagói Northwestern Egyetem ösztöndíját választotta. 1978 augusztusának vége felé egy puszival elbúcsúzott az anyjától a pályaudvaron, és kezet rázott az apjával. Ahogy odasimult a tenyere az övéhez, William fejébe az furcsa gondolat ötlött, hogy talán soha többé nem fogja viszontlátni a szüleit – és hogy mindig is csak egy gyermekük volt, és az nem ő.

Az egyetemen William elsősorban történelemórákat vett fel. Úgy érezte, hatalmas lyukak tátonganak a tudásában arról, hogy miként működik a világ, és úgy érezte, a történelem megadja a válaszokat. Nagyra értékelte, hogy ez a tudomány szemügyre veszi az egymástól független eseményeket, és megtalálja az összekötő mintákat. Ha ez történt, akkor utána az történt. Semmi sincs ok nélkül, tehát például egyenes vonal húzható egy osztrák főherceg elleni merénylet és egy világháború között. Az egyetemi élet még túlságosan új volt a számára, hogy kiszámítható legyen, és William nehezen találta meg a helyét az izgatott diáktársak között, akik a kezüket pacsira emelve üdvözölték, miközben végigsétált a kollégium zajos folyosóján. Az idejét megosztotta aközött, hogy tanult a könyvtárban, gyakorolt a kosárpályán, és bejárt az órákra. Mindegyik helyen tudta, mi a teendője. Elhelyezkedett az előadóteremben a széken, kinyitotta a füzetét, és érezte, hogy a teste megkönnyebbülve elernyed, amikor a professzor beszélni kezd.

Az órák alatt ritkán figyelt oda más diákokra, de Julia Padavano felkeltette a figyelmét az európai történelemről szóló szemináriumon, mert az arcát mindig mintha felháborodás ragyogta volna be, és mert megőrjítette a kérdéseivel a professzort, egy idősebb angol urat, aki egyik kezében hatalmas zsebkendőt szorongatott. A lány hosszú, göndör haja függönyként ölelte körbe ragyogó arcát, miközben ilyeneket mondott: „Professzor úr, engem érdekelne, milyen szerepet töltött be Clementine ebben az egészben. Nem ő volt Churchill fő tanácsadója?” Vagy: „El tudná magyarázni a háborús kódrendszert? Úgy értem, hogy pontosan hogyan működött? Szeretnék rá egy példát látni.”

William soha nem szólalt meg az órákon, és nem kereste fel a professzort a fogadóóráján. Úgy gondolta, egy diáknak az a dolga, hogy befogja a száját, és annyi tudást szívjon magába, amennyit csak lehet. Osztotta a professzor véleményét a göndör hajú lányról, habár a gyakori közbeszólásait és a kérdéseit sokszor érdekesnek találta, ő is udvariatlannak gondolta. Egy komoly óra szövetét az hozza létre, ha a diákok hallgatnak, a professzor pedig közli velük a bölcsességét, amely gondosan összeszőtt szavak szőnyegéből áll, ez a lány meg folyton lyukakat ütött ebbe a szövetbe, mintha nem is tudna róla, hogy létezik.

Egyik délután William ijedten összerezzent, amikor az óra után a lány hirtelen megjelent mellette, és megszólította:

– Helló! Engem Juliának hívnak.

– Szia! Én William vagyok. – Meg kellett köszörülnie a torkát, lehet, hogy aznap akkor szólalt meg először. A lány nagyra kerekedett, komoly szemekkel nézett rá. William észrevette, hogy barna haja a napfényben mézszínű árnyalatot kap. Mintha nemcsak kívülről esett volna rá a fény, hanem belülről is ragyogott volna.

– Miért vagy ilyen magas?

Nem volt szokatlan, hogy az emberek megjegyzéseket tettek William magasságára; megértette, hogy égimeszelő méretével meglepetést okoz, ha belép egy szobába, és a legtöbben kényszert éreznek, hogy mondjanak rá valamit. Hetente többször hallotta, hogy „Milyen a levegő odafent?”.

Ám Julia gyanakvó arcot vágott, amikor feltette a kérdést, és Williamnek nevetnie kellett az arckifejezése láttán. Megállt az egyetem udvarát átszelő kanyargós ösvényen, és a lány is megtorpant. William ritkán nevetett. A keze úgy bizsergett, mintha most ébredt volna fel a zsibbasztó alvásból. Olyan érzés fogta el az egész testét, mintha kellemesen csiklandoznák. Később, amikor visszatekintett erre a pillanatra, tudta, hogy ekkor zúgott bele a lányba. Vagyis egész pontosan a teste zúgott bele. Ott, az udvar közepén az, hogy egy lány figyelmet szentelt neki, nevetést csalogatott elő a lelke legmélyebb zugából. A teste – amelyet fárasztott és untatott a folyton bizonytalankodó elméje – mintha tűzijátékot indított volna az idegeiben és az izmaiban, figyelmeztetve, hogy valami fontos történik.

– Miért nevetsz? – kérdezte Julia.
Williamnek sikerült nagyjából elfojtani a nevetést.
– Kérlek, ne sértődj meg!
A lány türelmetlenül bólintott.
– Nem fogok.

– Nem tudom, miért vagyok ilyen magas. – Igazából titokban hitt benne, hogy a saját akaratával vette rá a testét a növekedésre. Egy komoly kosárlabda-játékosnak legalább százkilencven magasnak kell lennie, és William annyira vágyott erre, hogy még a genetikával is szembeszállt. – Benne vagyok a kosárcsapatban.

– Akkor legalább kihasználod a magasságodat – mondta a lány. – Lehet, hogy elmegyek egyszer megnézni egy meccseteket. Többnyire nem érdekel a sport, és csak az órákra jövök be a campusra. – Elhallgatott, aztán gyorsan hozzátette, mintha zavarba jött volna: – Otthon lakom, hogy spóroljak.

Julia megadta neki a telefonszámát, azt mondta, írja fel a történelemfüzetébe, és mielőtt távozott volna, William megígérte, hogy másnap este felhívja. Bizonyos értelemben nem is volt lényeges, hogy belezúgott-e, vagy sem. Úgy tűnt, ott, az udvar közepén ez a fiatal lány már eldöntötte, hogy egy pár lesznek. Julia később azt mondta, hogy hetek óta figyelte az órákon, és tetszett neki, hogy mennyire figyel, és milyen komoly.

– Nem vagy olyan ostoba, mint a többi fiú – tette hozzá.

Miután megismerkedett Juliával, akkor is a kosárlabda töltötte ki William idejét és gondolatait. A gimnáziumi csapatában ő volt a legjobb játékos, de a Northwesternben kissé ijedten fedezte fel, hogy a leggyengébbek közé tartozik. Ebben a csapatban a magassága nem volt elég, hogy kitűnjön, és a többi fiatalember erősebb játékosnak bizonyult nála. A legtöbben évek óta súlyt emeltek, és William bepánikolt, hogy ő erre nem képes. Könnyedén félretaszították, fellökték az edzéseken. Elkezdett eljárni az edzőterembe, és sokáig ott maradt a pályán is, hogy gyakorolja a kosárra dobást különböző szögekből. Állandóan éhes volt, és extra szendvicseket tartott a dzsekije zsebében. Rájött, hogy itt valószínűleg az lesz a szerepe, hogy egyben tartsa a csapatot. Elég jó volt a passzolásban, a kosárra dobásban és a védelemben is, hogy hasznossá tudja tenni magát, annak ellenére, hogy nem volt tehetséges sportoló. A legértékesebb képessége az volt, hogy ritkán hibázott a pályán. „A kosárlabdás IQ-ja magas, de ugrani nem tud.” – William egyszer meghallotta, hogy az egyik edző ezt mondta róla, amikor azt hitte, hallótávolságon kívül van.

Az ösztöndíj feltételei között az is szerepelt, hogy vállaljon valami munkát a campuson, és a lehetőségek közül azt a feladatot választotta, amelyiket a sportcsarnokban lehetett végezni, mert ez volt kényelmes az edzések szempontjából. A megjelölt időpontban jelentkezett a hatalmas épület alagsorában lévő mosókonyhán, ahol egy vékony nő fogadta, aki hatalmas afrofrizurát és szemüveget viselt. Megcsóválta a fejét.

– Rossz helyre jött. Ideküldték? A fehér fiúkat nem szokták a mosodába beosztani. A könyvtárba kell mennie, vagy a diákklubba. Menjen!

William végignézett a hosszú, keskeny helyiségen. Harminc mosógép sorakozott az egyik fal mentén, és harminc szárítógép a másiknál. Valóban, ameddig ellátott, egyetlen fehér sem volt rajta kívül.

– Mit számít ez? – kérdezte. – Én ezt a munkát szeretném. Kérem…

A nő újból megcsóválta a fejét, a szemüveg is csúszkált az orrán, de mielőtt bármit felelhetett volna, egy kéz hátba vágta Williamet, és egy mély hang a nevén szólította. Megfordult, és megpillantott egy másik gólyát, aki szintén a kosárcsapatban játszott, a négyes poszton, és Kentnek hívták. Kent Williamhez képest szinte minden területen ellenkező képességekkel rendelkezett a kosárlabdában: kiváló sportoló volt, teátrálisan zsákolt, könnyedén bevágta a lepattanókat, és minden percben, amit pályán töltött, teljes erőbedobással futott, viszont rosszul értelmezte a játékot, sokszor elvesztették miatta a labdát, és soha nem tudta, hol kell lennie a védekezéshez. Az edző a fejét fogta, amikor figyelte, ahogy Kent szaladgál a pályán. Feltehetően szédítőnek találta, hogy milyen lehetőségek rejlenek a fiatalember fizikai adottságaiban, mégis milyen száguldozva, kiszámíthatatlanul játszik.

– Hé, haver! Te is itt dolgozol? – szólította meg a fiú Williamet. – Ha akarja, asszonyom, megmutatom neki, mi a teendő – fordult a szigorú nőhöz széles, elbűvölő mosollyal.

A nő megenyhülve azt felelte:

– Hát jól van, legyen. Vigye a szemem elől, és majd úgy teszek, mintha itt se lenne.

Ettől kezdve William és Kent úgy időzítették a beosztásukat, hogy együtt dolgozhassanak a mosodában. Több száz törülközőt és mezt mostak ki a sportcsapatoknak. A futballmezek voltak a legrosszabbak, a szaguk és a fűfoltok miatt, amiknek az eltávolításához speciális tisztítószert kellett az anyagba dörzsölni. William és Kent kialakítottak egy ritmust a mosási folyamat lépéseihez. Így, hogy odafigyeltek az időzítésre és a hatékonyságra, olyan volt a munka, mintha csak a kosáredzés meghosszabbítása lenne. Arra használták az időt, hogy kielemezzék a meccseiket, és megtárgyalják, hogyan javulhatna a csapatuk.

Egy délután, amikor épp egy hatalmas kupac törülközőt hajtogattak, William magyarázott:

– Ez a stratégia: az irányító és a dobóhátvéd passzol egymásnak a kezdésnél, a bedobó lelép az alapvonalas blokkról, az irányító blokkol a nagycsatárnak. – William elhallgatott, hogy lássa, Kent tudja-e követni. – Ha a passz a nagycsatárhoz megy, az alacsonyfeldobó kilép a sarokra, és a másik csatár kijön a blokkból, a másik hátvéd pedig lezár a gyengébb oldalon.

– Blokkolja a blokkolót.

– Igen, és ha a nagycsatár passzol a bedobónak, akkor a mozdulatsor megismétlődik.

– Ez így túl kiszámítható! Az edző azt akarja, hogy mindig újra meg újra ugyanazt csináljuk…

– De ha jól csináljuk, akkor a védők nem sokat tehetnek, hogy megakadályozzák, még ha tudják is, hogy ez következik, főleg ha…

– Hé, srácok – szólt oda a szomszédos szárítógéptől valaki –, tudjátok, hogy se füle, se farka annak, amit összehordotok? Úgy értem, szoktam kosárlabdát nézni, de fogalmam sincs, miről szövegeltek.

Kent és William rávigyorogtak. A műszak végén felmentek az edzőterembe, ahol jó pár fokkal hűvösebb volt, és kosárra dobáltak.

Ann Napolitano: Helló, gyönyörűm
General Press Kiadó, Budapest, 2024
Fordította: Gieler Gyöngyi
432 oldal, teljes bolti ár 6490 Ft