Kavagucsi Tosikadzu: Történetek a kávézóból (részlet)

Jóbarátok

Csiba Gotaro már huszonkét éve hazudik a lányának.

„A legnehezebb az életben: élni és nem hazudni” – állította Dosztojevszkij az egyik regényében.

Az emberek különféle okokból hazudnak. Egyesek azért, hogy magukat jobb színben tüntessék fel, másokat a megtévesztés szándéka vezet. A hazugsággal fájdalmat okozunk, vagy épp az irhánkat mentjük, de bármi legyen is az ok: a hazugságainkat végül legtöbbször megbánjuk.

Gotaro is ilyesféle helyzetbe került. A hazugsága megmérgezte az életét.

– Soha nem akartam erről hazudni – motyogta maga elé, miközben fel-alá járkált a kávézó előtt, amely a betérő vendégeknek lehetőséget kínál visszalátogatni a múltba.

A kávéház a tokiói Dzsimbocso metróállomástól alig néhány percre, egy főként irodaházakkal beépített környék egyik szűk mellékutcácskájában található. Ajtaja fölött kicsiny tábla hirdeti a hely nevét: Funiculi Funicula. Ha nem lenne kint a cégér, az emberek észre sem vennék az alagsori kávémérést.

Gotaro lement a lépcsőn, amelynek az aljában egy vésetekkel díszített faajtóhoz ért. Még mindig maga elé motyogva hirtelen megrázta a fejét, és visszamászott, de a lépcső tetején töprengő arccal megállt. Azután még párszor megtette az utat a lépcsőn le és föl.

– Ráér rágódni ezen, miután bejön – szólt rá egy hang.

Gotaro meglepetten fordult sarkon. Mögötte egy apró nő állt. Fehér blúzt és fekete mellényt meg kötényt viselt. A férfi feltételezte, hogy a kávézó pincérnője lehet.

– Hát igen, akár… – nyökögte.

A pincérnő leszaladt a lépcsőn, és bement a kávézóba.

Giling-galang

Az ajtócsengettyű hangja egy ideig visszhangzott a levegőben.

A pincérnő ugyan nem ragadta karon, de Gotaro mégis megfordult, és újra lement a lépcsőn. Furcsa nyugalom áradt szét benne, mintha máris kiöntötte volna a szívét.

Azért tépelődött annyit, mert nem volt tökéletesen meggyőződve arról, hogy ez az a bizonyos kávézó.

„Ahol vissza lehet menni a múltba.” Azért jött ide, mert elhitte a mendemondát, ám ha a barátja felültette, igencsak zavarban lenne odabent.

Azt is hallotta, hogy az időutazás során pár szigorú szabályt be kell tartani. Az egyik szabály: nem tehető olyasmi a múltban, amely megváltoztatná a jelent.

Amikor meghallotta, Gotarónak elsőre az jutott eszébe: Ugyan minek akarna bárki visszautazni az időben, ha semmit sem változtathat meg?

Most mégis itt állt a kávézó ajtajában, és azt gondolta: Még így is vissza akarok menni.

Vajon az a nő olvasott a gondolataiban? Hiszen az imént sokkal helyénvalóbb lett volna, ha azt kérdezi: „Szeretne betérni hozzánk? Szívesen látjuk!” Ehelyett azt mondta: „Ráér rágódni ezen, miután bejön.”

Talán úgy értette, hogy igen, visszamehet a múltba, de mielőtt döntene, hogy valóban akarja-e, térjen be a kávézóba.

Az igazi rejtély persze az, honnan tudhatta a nő, hogy ő miért van itt. Most mégis valami kis remény pislákolt föl benne. A pincérnő odavetett kérdése kibillentette a holtpontról. A kilincsre tette a kezét, elfordította a gombot, és kinyitotta az ajtót.

Giling-galang

Benyitott a kávéházba, ahol állítólag vissza lehet utazni az időben.

*

Az ötvenegy éves Csiba Gotarónak széles a válla, ugyanis már a középiskolában, majd az egyetemen is rögbizett. Még ma is XXL-es öltönyt hord.

A lányával él, akit egyedülálló szülőként küszködve nevelt fel. Haruka, aki idén tölti be a huszonhármat, úgy nőtt fel, hogy azt mondta neki: „Édesanyád megbetegedett és meghalt, amikor te még kicsi voltál.” Gotaro a Nagy-Tokió Hacsiodzsi városrészében lévő szerény Kamija Étkezde tulajdonosa, ahol rizses egytálételeket, leveseket és köreteket lehet kapni. Haruka is besegít az üzletben.

A két méter magas faajtót kitárva Gotaro egy rövid folyosón találta magát, amelynek végén az illemhely ajtaja látszott, jobb kéz felől középtájon pedig a kávézóba vezető bolthajtás nyílt. Belépett a kávémérésbe. A pult melletti egyik bárszéken egy nő ült.

– Kadzu! Vendég jött! – kiáltott.

Mellette egy iskoláskorú fiúcska ült. A helyiség hátsó asztalánál Gotaro egy fehér ruhát viselő nőt látott, aki sápadt arccal, a körülötte levő világról tudomást sem véve olvasott.

– A pincérnő az imént tért vissza a bevásárlásból, de mindjárt jön. Addig nyugodtan ülj le!

A nőt nyilvánvalóan nem érdekelték a formaságok: olyan közvetlen hangon beszélt Gotaróhoz, mintha ismernék egymást. Nyilvánvalóan törzsvendég a kávéházban. Gotaro nem szólt semmit, csak biccentett köszönetképpen. A nő arckifejezéséből olyasmit olvasott ki, hogy tőlem bátran megkérdezhetsz bármit, amit erről a kávézóról tudni szeretnél. Gotaro azonban úgy tett, mint aki ezt nem vette észre, és a bejárathoz legközelebbi asztal mellé telepedett. Körülnézett. Magas antik faliórákat látott, amelyek a plafonig értek. A mennyezetről két fagerenda találkozásánál lustán forgó ventilátor lógott. A tapasztott falnak olyan halvány aranybarna színe volt, mint a pörkölt szójalisztnek, és minden felületet elmosódó patina vont be – az egész helynek ódon kinézetet adva. Az alagsori kávézóban félhomály uralkodott, mivel csupán szöveternyős mennyezeti lámpák világították meg, szépiaárnyalatú fénybe burkolva a helyiséget.

– Helló, üdv nálunk!

A nő, akivel a lépcsőn összefutott, a hátsó helyiségből előlépve egy pohár vizet tett Gotaro elé az asztalra. Tokita Kadzuként mutatkozott be. Középhosszú haját hátul összefogva viselte. Fehér blúz, fekete csokornyakkendő és mellény volt rajta, meg egy hosszú kötény. Kadzu volt a Funiculi Funicula pincérnője. Csinos arcában keskeny mandulavágású szempár ült, ám nem volt rajta semmi szembetűnő. Olyasfajta arca volt, amelyet behunyt szemmel képtelen felidézni az ember. Azok közé tartozott, akiknek nem esik nehezükre beleolvadni a tömegbe. Idén huszonkilenc éves lesz.

– Ööö… Khm… Ez az a hely, ahol…

Gotaro nem tudta, hogyan hozhatná szóba a múltba való visszatérés témáját. Kadzu teljes nyugalommal fogadta a férfi ideges zavarát, és a konyha felé pillantott.

– Mikorra szeretne visszamenni? – kérdezte.

A konyhából hallatszott a kávéfőzőből kifolyó kávé bugyogása.

Ez a pincérnő bizonyosan gondolatolvasó…

A helyiséget lassan elárasztó kávéillat felidézte annak a napnak az emlékét.

*

Éppen e kávézó előtt találkozott Gotaro – hét év után először – Kamija Suicsival. Az egyetemen egy rögbicsapatban játszottak.

Akkoriban Gotaro nincstelen hajléktalan volt; kezességet vállalt egy barátja céges kölcsönének felvételéhez, a cég tönkrement, neki pedig minden pénze ráment a szívességre.

Koszlott, büdös ruhában járt.

Suicsi azonban nem fintorította el az orrát, ehelyett őszintén örült, hogy ismét találkoztak. Meghívta Gotarót a kávézóba, és végighallgatta, mi történt vele.

– Gyere el dolgozni az étkezdémbe! – állt elő az ötlettel Suicsi.

Miután lediplomáztak, egy oszakai vállalati liga során az egyik cég felfigyelt Suicsi rögbitehetségére, de alig egy évvel később egy sérülés véget vetett sportolói pályafutásának. Ezután egy étteremláncot üzemeltető vállalkozás alkalmazottja lett. Az örök optimista Suicsi a helyzetét nem visszalépésként, hanem lehetőségként fogta fel, s miután minden munkatársánál kétszer-háromszor többet dolgozott, idővel területi igazgatóvá nevezték ki. Hét üzlet tartozott alá. Azután megnősült, és úgy döntött, saját vállalkozásba kezd. Nyitott egy hagyományos kis japán éttermet, amit a feleségével együtt vezetett. Most azt mondta Gotarónak, hogy nagy a forgalmuk, elkelne még két dolgos kéz.

– Ha elfogadnád az ajánlatomat, azzal nekem is segítenél – tette hozzá.

A nincstelen és reményvesztett Gotaro hálától eltelt szívvel, könnyek között biccentett.

– Rendben! Beállok hozzád.

A szék nagyot reccsent, amikor Suicsi felpattant.

– És legalább meglátod a lányomat is! – mondta vigyorogva.

– A lányodat? – kérdezte Gotaro elkerekedett szemmel.

– Bizony! Nemrég született. És annyira… aranyos!

Suicsi elégedetten nyugtázta, hogy Gotaro igent mondott neki, majd a rendelését tartalmazó cédulával a kasszához lépett.

– Legyen szíves! Fizetek.

A pultnál egy középiskolásforma fiatalember állt. Rendkívül magas volt, közel kétméteres. Keskeny mandulaszemei távol ültek egymástól.

– Összesen hétszázhatvan jen lesz – mondta.

– Tessék!

Rögbijátékosok lévén Gotaro és Suicsi a legtöbb embernél megtermettebb volt, de mindkettőjüknek föl kellett néznie a magas fiatalemberre. Összevillant a tekintetük, és fölnevettek, mert ugyanaz jutott eszükbe: Ennek a fiúnak rögbiznie kellene.

– Tessék, a visszajáró.

Suicsi eltette az aprót, és a kijárat felé indult.

Mielőtt hajléktalan lett, Gotaro meglehetős jómódban élt, mivel az apjától örökölt vállalkozása évi több mint egymillió jent fialt. Alapvetően becsületes volt, de a pénz mindenkit megváltoztat. Mivel tehetős lett, elkezdte herdálni a vagyonát. Egyidőben azt hitte, ha pénze van, bármit megtehet. Csakhogy a barátja cége, amelynél kezességet vállalt, bedőlt, a hatalmas adósságteher pedig a saját vállalkozását is csődbe vitte. Miután elfogyott a pénze, mindenki páriaként kezdte kezelni. Akiket addig a barátainak hitt, mind elhagyták. Az egyik még a képébe is mondta: „Mi hasznunk volna belőled, ha már nincs pénzed?”

Suicsi azonban más volt. Megbecsülte Gotarót, még ha az el is veszítette mindenét. Igazán ritka az az ember, aki úgy segít a küszködő társán, hogy nem vár cserébe semmit sem. Kamija Suicsi ezen ritka emberek egyike volt.

Gotaro a barátja mögött lépkedve el is határozta: Meghálálom neki ezt a szívességet!

Fordította: Béresi Csilla

Kavagucsi Tosikadzu: Történetek a kávézóból
Átdolgozott kiadás
Kossuth Kiadó, Budapest, 2023
254 oldal, teljes bolti ár 4500 Ft