A nőtudós | Aki kimondja, amit ki kell mondani – Pető Andrea

BJI |

Pető Andrea a legtöbbet idézett és legtöbb nemzetközi díjjal kitüntetett magyar történész. Publikációinak száma magas (és a végtelen felé tart…). Többről írtunk itt, ezen az oldalon is. Most kivételesen mégis olyan mű látott napvilágot, amelynek ő nem szerzője, hanem a főszereplője, de ez sem egészen pontos. Munkássága előtt tisztelgő kiadvány jelent meg Aki kimondja, amit ki kell mondani címmel, visszautalva egy korábbi kötetének címére (Elmondani az elmondhatatlant).

Aki ismeri könyveit, szakmai írásait, tananyagait, az tudja, hogy évtizedek óta foglalkoztatja a nők szerepe a társadalomban. Ez a tudományág rettentően sérti a mai politikacsinálók érzékenységét – leginkább azért, mert hazánk a jelenlegi kormányzat szándékainak megfelelően ma döngő léptekkel halad feudalizmus teljes felépítése és a vezetői szerepre méltatlan úri osztály megteremtése felé. Ennek a törekvésnek pedig teljesen ellentmond, hogy a nők igazi szerepet kapjanak. Viszont a nők társadalmi helyzetét és szerepét semmiképpen nem lehet elmismásolni.

Pető Andrea először a közel- és a félmúlt nőinek helyzetét vizsgálta, és saját munkái mellett ez inspirált több tanulmánygyűjteményt is, amelyekben tanítványai – és nem-tanítványai – tárták fel foglalkoztak a női lét különböző aspektusaival Ezek közül a legmegrázóbb a Női sorsok és szerepek… alcímű kötet volt, a Nők a hátországban, amelyben előkerültek a katonák által meggyalázott nőktől kezdve a háború alatt a katonáskodó férfiak munkáját átvevő asszonyok éppúgy, mint az egyházi-vallási vagy a politikai szervezetekben tevékenykedők.

Az évfordulós tisztelgő kötetek általában úgy állnak össze, hogy szerzőik az éppen készülő vagy még nem publikált műveiket (vagy annak részleteit) ajánlják közlésre – de nincs ebben semmi kivetnivaló. Ezek a művek is viselik a példaadó tanár, professzor szellemiségét, ihlető erejét.

Artner Sisso készített vele – a kötetben is megjelent – nagyinterjút (Egy nőtudós arcképe), ebből idézek néhány részletet.

A jelenlegi hatalom tagadja, hogy tudomány volna a társadalmi nemek vizsgálata. Szerinted valóban tudomány?
A kritikus társadalomtudományi iskolán belül van jogosultsága kérdéseket feltenni arról, hogyan lehetne egy élhetőbb, egyenlőbb társadalomban élni. Van módszertana, vannak nemzetközi szervezetei, folyóiratai, tehát egy működő diszciplína. Az a félrevezető, hogy amikor egy politikus „genderezik”, akkor nem a tudományra, hanem egy „proxyra” gondol, amit ők kitaláltak, amit történetesen éppen „gender”-nek neveznek. Ez tulajdonképpen jót tesz a szakmának, mert az elmúlt időszakban úgy halad előre a tudomány, mint a rakéta: új szervezetek jönnek létre, konferenciákat rendeznek, folyóiratok, külön számok jelennek meg, soha ilyen mennyiségű kutatás nem volt a témában.
Másrészt ez egy politikai lehetőség, többen olvassák és hallgatják, amit csinálunk. Magyarországon belül is jobban fejlődik a szakma, mint a tiltás előtt. Ezt nehéz elhinni, de tényleg így van. „Cool” téma lett a gender, és azok a kollégák, (…) akik továbbra is maradtak az illiberális rendszerben, azok is foglalkoznak a témával, mint az orosz, a török, vagy a lengyel gender tudósok, csak átprofilírozták magukat. Leszedik a gender studies táblát a tanszéken, és kiteszik, hogy „családtudomány” vagy „nőtudomány” esetleg „gondoskodás tudomány”. (…) A kormány betiltotta a gendert, mint tudományt, behozta a család vagy a gondoskodás témát helyette, amire a kiváló kollégák „rárepültek”, hiszen nagyon izgalmas terület, és rengeteg kutatási téma van benne. Legutóbb például kutatók kormánypénzen kimutatták, hogy a CSOK nagyon sokba került, és növelte a regionális egyenlőtlenséget, de nem növelte a gyerekszámot.
Nagyon komoly politikai és tudományos oka van, hogy ezeket a jelenségeket [a jobboldali nőmozgalmakat] kutattam. Többek között az, hogy senki nem foglalkozott velük, mert azt gondolták, hogy ezek félrevezetett, tévelygő háziasszonyok, akik egyébként kisebb börtönbüntetéseket kaptak a népbíróságokon ugyanazokért a bűnökért, mint a férfiak a háború után. A háborús bűnös nőnek speciel jobb volt a helyzete, mint a férfinak, mert a jogalkotás nem tudott mit kezdeni velük. Hiszen elmorzsoltak néhány könnycseppet a bíróságon, és kisebb büntetést kaptak. A feminizmusban létezik egy ortodoxia, mely szerint ha nők vannak a tudományban, meg nő lesz a köztársasági elnök, akkor minden jobb lesz. Ezért van az, hogy amikor női köztársasági elnöke lett Magyarországnak, akkor az ország a társadalmi nemek egyenlősége indexében kb. 15 helyet ugrott előre. Így derül ki, hogy nagy baj van az indexszel, ugyanis egy nő automatikusan nem képviseli az esélyegyenlőséget. (…)

Feministának tartod magad?
Ez nem kérdéses, hiszen változást akarok, és szerintem a feminizmusnak ez a lényege. Persze a változás lassú, és tele van nehézségekkel. Ha össze lehetne foglalni azt, hogy ezen belül mivel foglalkozom, azt mondanám, hogy a korábban érvényesnek hitt tudományos vélekedéseket próbálom munkáimban megkérdőjelezni.

Természetesen a teljes beszélgetés sokkal mélyebb összefüggéseket is felmutat.

A kötetből csak szemelgetve említenék néhány tanulmányt, melyek különösen megragadták érdeklődésemet.

Az utóbbi időben megnövekedett a történészek érdeklődése a 20. század legismertebb szociáldemokrata női politikusa, Kéthly Anna élete és tevékenysége iránt. Ide tartozik B. Kádár Zsuzsanna tanulmánya, a Kéthly Anna és a nőtörténet egyes aspektusai. A szociáldemokrata politikus pályafutását csak részben határozta meg az a tény, hogy 1922 és 1948 között (sokáig egyetlen nőként) parlamenti képviselő volt. Követelte az anya- és csecsemővédelmet, a női munka fokozott védelmét, valamint a népoktatásügy reformját is. Tiltakozott a nácibarát törekvések és a háborús uszítás ellen. Büszke volt arra, hogy azok közé a politikusok közé tartozott, akik a zsidótörvények ellen szavaztak. Kéthly Anna a nemzetgyűlésben is képviselte azt a véleményét, hogy nőuralomtól nem kell tartani, hiszen a törvények cenzusai biztosítják, hogy ez ne következhessen be.

A kötet társszerkesztőjének, Klacsmann Borbálának a tanulmánya, a Vitatható segítség nagyon kényes kérdéssel foglalkozik, ami viszonylag ismeretlen fejezete a holokauszt-túlélők és hozzátartozóik kárpótlásának. Az Országos Zsidó Helyreállítási Alapot a zsidóüldözés elítéléséről és következményeinek enyhítéséről szóló törvény hozta létre (1946. évi XXV. tv.). Ez volt a háború utáni Magyarország jogi rehabilitációjának legfontosabb aktusa. A jogszabály előírta, hogy a holokauszt áldozatainak hagyatékát önálló jogi személyként megjelölt alapnak adják át, amely a túlélők és intézményeik megsegítésére és támogatására szolgált. Ezt az alapot a kárpótlási-jóvátételi elvet követve hozták létre, és a rászoruló túlélőknek kellett volna segítséget nyújtania. A történelmi-jogi-politikai kontextusban vizsgált esetekből az tűnik ki, hogy az alap esetenként ingatlanokat igyekezett megszerezni, hogy az eladásukból befolyt összegből a túlélőket támogassa (ami helyes elgondolás), csakhogy ennek során több esetben más túlélőket vagy az áldozatok hozzátartozóit károsították meg (ami viszont elítélendő).

Az európai holokauszt végső fázisának személyes beszámolóit elemzi Huhák Heléna munkája (Egy házaspár naplói). Tanulmányának forrásmunkája Trebits Pál és felesége Weintraub Gabriella 1944 végétől 1945 nyaráig, illetve őszéig párhuzamosan vezetett naplója. Ezek nemcsak leírják a budapesti és a bergen-belseni eseményeket, hanem azt is megmutatják, ezek az események hogyan befolyásolták az elbeszélések mikéntjét és az elbeszélők személyiségét. Ezen belül különösen érdekes és drámai, hogyan szűkül be a feleség figyelme, és a külvilág (a németek) megfigyeléséről hogyan került át a fókusz a testében és elméjében zajló folyamatokra.

Stark Tamás érdekes témát dolgoz fel Nemzeti forradalmak kora című tanulmányában. Túl a történeti áttekintésen az adja a tanulmány időszerűségét, hogy a napi politikában egyre többször hallatszik a nemzetállam kifejezés. A szerző felidézi – és statisztikai adatokkal támasztja alá a kiutasítások és lakosságcserék korát és gyakorlatát. A háború után, kommunista hatalomátvétel idejére az ország lakossága és etnikai összetétele alaposan megváltozott. A népesség hatalmas veszteséget szenvedett a háború, a szovjet fogság, de mindenekelőtt a holokauszt miatt. 1946 és 1948 között lakosság számát tovább csökkentette a magyarországi németség mintegy felének kitelepítése, és 70 ezer szlovák távozása a magyar–csehszlovák lakosságcsere miatt. A jelenkori területű Magyarország népessége 1941 és 1949 között (ekkor volt népszámlálás) nemcsak 100 ezer fővel csökkent, hanem részben ki is cserélődött.
Bár a hivatalos ideológia a proletár internacionalizmusról szólt, a németség és a zsidóság fokozatos kivándorlásával a hagyományosan soknemzetiségű Románia, Csehszlovákia és Lengyelország is egyre közelebb került a nemzetállam megvalósításához. A legyilkoltak, kényszerűen távozók, menekülők helyére nagy számban érkeztek magyarok pl. Erdélyből a Felvidékről és Kárpátaljáról. Ez a folyamat az országot etnikailag homogénebbé tette – és ugyanakkor el is szegényítette.

Kevesen emlékeznek egy ötven évvel ezelőtti „szellemi lázadásra”, aminek mellékhatásaként megjelentek Magyarországon az ellenzéki gondolkodású szervezetek csírái. 1973 nyarán az akkori egypárt szűkebb körű döntéshozó szervezete, az MSZMP Politikai Bizottsága határozatot hozott arról, hogy kormányrendeletet kell kiadni az abortusz szigorítására. A politikai szándék a népességnövekedés ösztönzése volt. A tervezett rendelet ellen – többek között Kőrösi Zsuzsa kezdeményezésére – egyetemisták bevonásával aláírásgyűjtés indult az értelmiségiek körében. (A petíciót 1553-an írták alá, köztük Rajk Júlia és Károlyi Mihályné.) Ez az első ilyen jellegű nyilvános akció volt a Kádár-korszakban, amelyet éppen a nők önrendelkezési jogáért folytattak. Ennek a hullámai eljutottak a párt központi bizottságának illetékes osztályára – amely az előbb említett törvényjavasló szerv (PolBiz) elé tárta a történteket, azzal a megállapítással, hogy „a beadvány szerkesztői tudatos politikai ellenfeleink közül kerültek ki. (…) Szándékuk nyilván az volt, hogy ezt a módot is felhasználják politikai különvéleményük meghirdetésére és csatlakozók toborzására”.

Svégel Fanni tanulmányában (Szövetség a hóhérral – államszocialista kiadás) vizsgálja a formálódó demokratikus ellenzék csoportszerveződési mechanizmusait, önálló cselekvési körét, valamint a hatalommal szembeni ellenállás lehetőségeit. A kollektív cselekvésen alapuló civil fellépés történeti tapasztalatai különösen fontosak a jelenben, amikor a reproduktív jogokért folytatott küzdelem ismét a politikai csatározások homlokterébe került.

Végül a kötet szerkesztőjének, Virányi Péternek a tanulmánya olvasható, melyben A propaganda útjai címmel foglalja össze – és ettől különösen időszerű –, hogy a tájékoztatás helyébe lépő, irányított, tematizáló propaganda milyen módon torzítja el az általa befolyásolt tömegek döntésképességét, sőt ennek hatására még saját érdekeikkel ellentétes döntést is hozhatnak.

A kötet az MTA II. világháború története albizottság és a Balassi Kiadó együttműködésével és segítségével jött létre.

Köszönetet mondok Artner Sissónak és Virányi Péternek a forrásanyagok rendelkezésre bocsátásáért. BJI

Klacsmann Borbála, Virányi Péter (szerk.):
Aki kimondja, amit ki kell mondani.
Pető Andrea tiszteletére
Balassi Kiadó, Budapest, 2024
306 oldal, teljes bolti ár 5000 Ft,
online ár a kiadónál 3500 Ft,
ISBN 978 963 456 1460

* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege

„Azt mondják, a kor csak egy szám, és Andrea esetében ez a szám bölcsesség, kitartás és kaland csodás keveréke – kiemelkedő teljesítmények és új kezdetek keveréke. Ragyogó tudós, karizmatikus professzor, igazi kozmopolita és különleges nő – Andrea tiszteletreméltó vonások megtestesítője. A társadalmi nemek kutatói körében páratlan történészi teljesítményt nyújt, és érzékenysége a társadalmi nemekkel kapcsolatos politikai irányvonalak iránt kiemeli a történészek köréből.”
A kötetben pályatársak, kollégák, tanítványok, tanárok köszöntik Pető Andreát születésnapja alkalmából.