Hármas, hetes, ász ǀ Csajkovszkij: Pikk dáma / Operaház

D. Magyari Imre ǀ

Mélyen megértem Csajkovszkijt, hogy tetszett neki Puskin 1834-ben megjelent, visszafogottan misztikus novellája. Nemcsak neki tetszett egyébként, hanem sokaknak, sőt divat lett a kártyaszobákban a címben említett lapokra tenni. Remekmű a maga nemében, bár ha csak ezt olvastuk a szerzőtől, nem feltétlenül jut eszünkbe, hogy világirodalmi rangú alkotó. De mi itt Magyarországon (szinte) mindannyian átverekedtünk magunkat az Anyeginen, ami, mint tudjuk, „az orosz élet enciklopédiája”, miként ezt az irodalomkritikus Belinszkij oly találóan megállapította róla, tehát elvileg egyértelmű számunkra, hogy az.

Kérdés, hogy tényleg tudjuk-e. Vagyis olvassuk-e. Ebben egyáltalán nem vagyok biztos. 2008-ban az Európa Kiadónál elindult egy négykötetesre tervezett Puskin-sorozat – és a második után abbamaradt… Gondolom, annyira kevesen érdeklődtek iránta, hogy nem tűnt rentábilisnak a folytatása.

Épp ezért most sokkal szívesebben beszélnék Puskinról (nem mintha én oly sokat tudnék róla), mint Csajkovszkij 1890 elején komponált, és még abban az évben, a szentpétervári Mariinszkij Színházban bemutatott, kilencedik operájáról – viszont arról illene.

Azért egy kicsit még tébláboljunk a novellánál, ami egyébként magyarul igen korán, már 1855-ben megjelent a Divatcsarnok című szépirodalmi folyóiratban! (Az első Puskin-fordítás 1844-es, Kazinczy Gábor – Ferenc unokaöccse – ültette át nyelvünkre A lövés című prózáját, amit Puskin először egy kitalált szerző neve alatt jelentetett meg – az említett Belinszkij persze gyanakodott!)

Nem túl hosszú írás A pikk dáma*, negyven oldal sincs (a magyar címben van névelő, az operáéban nincs). Szentpéterváron játszódik, indításként egy testőrkapitány meséli el benne cimboráinak egy átkártyázott éjszaka után nagyanyja, a ma is nagy társasági életet élő grófnő híres történetét. Ő a valamikori „moszkvai Vénusz”, akit hatvan évvel korábban, tehát a távoli múltban, messze, Párizsban becéztek így. „Richelieu is rajongott érte…” Amitől még egy alkalommal „valami igen nagy összeget” veszít a fáraó nevű hazárdjátékon. De szerencsére közeli ismerőse Saint-Germain gróf, a tizennyolcadik század híres okkultista kalandora, aki  Szerb Antal Cagliostro című pompás kis verbális medalionja szerint „elhíresztelte magáról, hogy ő a bolygó zsidó, hogy föltalálta az életelixírt, a bölcsek kövét és más egyebeket.”

A nemes gróf elárulja a nemes grófnőnek a három nyerő lapot, és a hölgy „még aznap este” visszaszerez mindent. Most már öreg, nyolcvanhét éves, de makacsul őrzi a titkot, amit csak egyszer fedett fel valakinek. A cimborák egyike, Hermann – atyja eloroszosodott német – elhatározza, hogy valamiképp kiszedi belőle és meggazdagszik. Lesben áll a palotájánál, szemezni kezd az ablakban megpillantott ifjú szűzzel – ő Liza, a grófnő (jól) nevelt lánya –, neki még szerelmes levelet is ír, hisz nyilván közeli rokon, meg kell hódítani. Végül bejut a palotába, sőt egészen a grófnő hálószobájába… Aki, szegény, szörnyethal. A temetése után azért még feljön a síri világból (!) az éj közepén Hermannhoz, és elvei ellenére elárulja neki a nyerő lapokat. Meg a feltételeket, melyek egyike – a szavait így is érthetjük –, hogy feleségül kell vennie Lizát. A férfi játszani kezd, kétszer nyer, a harmadik este azonban veszít. Mindent. És az ász helyett a pikk dáma fekszik előtte… A minimum, hogy megőrül.

Na most, ez egy kamaranovella. Szereplői a grófnő, Hermann és Liza. Negyedikként, szerényen meghúzódva oldalt, a titok, a rejtély, a misztikum. („A költőt… egész életén át komolyan foglalkoztatták a szerencse és a véletlen kérdései, illetve maga a sors, a sorsszerűség” – olvassuk az elbeszélés jegyzeteiben; hát: legyen.) A háttérben feltűnnek mások, a helyszín lehet egy fényűzően berendezett palota, de akkor is kamaranovella. Aminek fő témája, úgy vélem, nem a kártyaszenvedély. Hermann  kizárólag nyerni akar. Sokat, monomániásan, megfeledkezve a lánykérésről. Azt is mondhatjuk: ez lesz a veszte. De ha harmadjára is nyer, szerintem negyedszer aligha megy el játszani.

Ismétlem: mélyen megértem, hogy ez Csajkovszkijnak nagyon tetszett. De hogy miért akart belőle (ha egy színigazgatói ötletre is) operát komponálni… Firenzében annyi mást lehet csinálni, még télen is! Nem volt a legjobb ötlet, ahogy a három felvonásnyi terjedelem sem. A két szünettel együtt négy hosszú óra! A mű mindenesetre, ahogy írtam, 1890-ben megszületett, s decemberben meg is tartották a premiert a szentpétervári Mariinszkij Színházban. (Budapesten 1945-ben Oláh Gusztáv, 1977-ben Békés András és 2003-ban Vagyim Milkov mutatták be, ez utóbbit láthatjuk most.)

A szövegkönyvet nagyrészt Csajkovszkij öccse, Mogyeszt fogalmazta, de például „Liza nagyjelenete és öngyilkossága a téli éjszakában a zeneszerző leleménye”, a textussal együtt. (Az idézet a Jávorszky György szerkesztette tartalmas műsorfüzetből való.) Átírták, kiforgatták, felfújták a kamaranovellát, megszüntették az intimitását, tettek bele parkot, napsütést, vihart, katonásdit játszó gyerekeket, dajkákat, nevelőnőket, barátnőket, igazi herceget, álarcosbált pásztorjátékkal.

S mindennek a tetejébe az urakodót is – az álarcosbálon II. Katalin cárnő is megjelenik a lépcső tetején, ezt már nem is lehet fokozni, neki énekelnie sem kell, elég, hogy néma primadonnaként bejön és lejön, ezzel zárul a második felvonás első képe, annyira gyönyörű, annyira csodás, hogy a függöny még egyszer felmegy rá. A harmadik felvonásban Liza a Névába ugrik, Hermann lelövi magát, mindez igencsak a melodráma felé löki a művet. Puskinnál olykor megcsillan a humor, sőt az önirónia („Hát vannak orosz regények?” – kérdi például az új olvasmányra vágyó grófnő az unokáját, s az nem átall neki hazai műveket ajánlani), az operában ez véletlenül sem fordul elő.

Nagyon nem mindegy, hogy a fordítás, amit a kivetítőn olvashatunk,  mennyire gördülékeny, mennyire ép, sőt mennyire élvezetes. A magyar szöveg Romhányi Ágnes nagyszerű munkája, ő mestere a szakmájának (szakmáinak). Persze, a kezét azért megköti az eredeti.

Nagyon más ízléssel írták ezt a művet, mint amivel én néztem. Nem érzékelek, tán a Névát kivéve, mélységeket, egy kétségtelenül gazdagon illusztrált, de mégiscsak szimplifikáló képeskönyvet látok – a rendező a korántsem fantáziátlan, de fegyelmezett Vagyim Milkov, a díszleteket Viktor Volszkij, a jelmezeket Rafael Volszkij tervezte.

Ám a nézőtéren ülők többsége, úgy vettem észre, szereti az ilyesfajta régimódi látványosságokat, lelkesen tapsolt a felvonások végén, sőt közben is. Én, fájdalom, kívül maradtam, nem tudván rájönni, miről is szól ez az alkotás, ez a rendezés. Attól tartok, semmiről. Ugyanakkor fejet hajtok és elfogadom, hogy műsorra tűzték. Fodor Géza teljes joggal, igen bölcsen és toleránsan írta 2003-ban a Muzsikában Milkov rendezésének bemutatója alkalmából: „Az Opera nem kötelezheti el magát egyértelműen az operajátszás egy bizonyos irányvonala mellett – s bármily fontos a radikális operaszínház folyamatos jelenléte, sőt perspektívája, amellett sem –, hanem stíluspluralizmus kell hogy jellemezze, beleértve a hagyományos, sőt konzervatív operajátszást is, a konzervatív közönségréteg szükségleteit akceptálva.”

Ráadásul a zene olykor megejtően szép, élvezzük – például a rokokó pásztorjátékban – a zeneszerző stílusimitációit, stílusjátékait is (vezényel Dohnányi Olivér), nagy énekeseket hallunk egy érzékenyen muzsikáló zenekar kíséretével (Hermann: Eduard Martinjuk, Tomszkij gróf: Fokanov Anatolij, Jeleckij herceg: Haja Zsolt, Liza: Szvetlana Akszenova, Paulina: Mester Viktória, a grófnő pedig Lukács Gyöngyi, a mai magyar operajátszás egyik legnagyobb alakja. Ennél többet nem tudok róla mondani.

Az én hibám, hogy nem a konzervatív közönségréteghez tartozom.

Fotók: Berecz Valter (a tömegjelenetek felvételei korábbi előadások alkalmával készültek)

Csajkovszkij: Pikk dáma
Magyar Állami Operaház
1061 Budapest, Andrássy út 22.

Szereposztás, további részletek és jegyvásárlás

További előadások:
március 3., vasárnap 18.00 óra,
március 10., vasárnap, 11.00

*Puskin: Regények, elbeszélések.
Trócsányi Zoltán fordítása.
Európa Könyvkiadó 1977; 2008.