Plasztikus, plasztikázott szépségek | Elisa Shua Dusapin: Tél Szokcsóban

Fazekas Erzsébet |

Hideg. Zord idő. Szálloda. Új vendég érkezik – próbálom másolni a szerző, Elisa Shua Dusapin stílusát. A férfi jellemzését mégis átengedem a francia-(dél)koreai szerzőnek: „Nyugat-európai arc. Sötét szem. Oldalra fésült haj”, elárulja a férfi főszereplő nevét, életkorát, születési helyét, meg azt is, hogy francia és grafikus. Képregényeket ír. Pontosabban, dehogy ír. Sehol egy betű a papíron. Rajzol. A vonalakat pedig olykor tintával önti nyakon – meséli el a művészt munka közben előszeretettel megleső francia-koreai lány. (Talán maga a szerző álruhában.)

Ő, a női főszereplő, egyes szám első személyben beszél, s mivel se anyja, se koreai barátja nem szólítja meg, az olvasó előtt mindvégig névtelen marad. De nem arctalan: anyja szépnek mondja. Csak a szemüvegével nincs kibékülve. Javasolja, műttesse meg a szemét. A lány inkább kontaktlencsét vásárol, hátha pápaszemmel a franciának se tetszene. A lencse viszont kifog rajta, nem tudja a szemére illeszteni. A nyelvekben tehetségesebb. A Maupassant-t eredetiben olvasó lánnyal nem apa-nyelvén, hanem angolul társalog a grafikus Yan Kerrand. De nyelvtől függetlenül aligha tudnak közel kerülni egymáshoz. Pedig nagyon várom a folyamat kibomlását, a fülszöveg sejtetése szerint ugyanis különös érzelmi kapcsolat van kialakulóban köztük.

A bölcsész lány koreai anyja felügyeletét vállalva jött ide Szöulból. Ezért dolgozik most itt, a panziónak is csak nagy jóindulattal nevezhető helyen. Recepciós, de takarít, mos, főz is. „Ha világosabb napokon a tűzhely mellett álltam, elláttam a lefelé gombolyodó tengerpartig, ahol az ég felé pöffeszkedő Dongdeszán hegy tornyosult, akár egy érett nő melle.” (Mi gombolyodik és hogyan?…)

A lány kedveli a francia impresszionisták képeit, francia irodalmat olvas. Képregényeket eddig még nem lapozgatott. Most azonban annyira megragadja fantáziáját a műfaj (vagy annak a most megismert képviselője?), hogy enged a szívességet kérőnek. Elviszi egy papírboltba. Ott figyeli meg, Yan hogyan szagolgatja, ízlelgeti a papírokat. A tekercsből letép egy sarkot, galacsint gyúr belőle. Megrágja, lenyeli. A szobájában is gyakran eszi a papírt. A lány látja a résre nyitott ajtóból. De elárulják a nyomok is, amikre a grafikus távollétében bukkan. Irigyen, féltékenyen és kíváncsian kutatja, kit/mit láthat viszont a rajzokon.

Pár nap után egyre készségesebben segít a grafikusnak, hogy megismerhesse a legújabb könyvének hátteret adó környezetet, vidéket. „Szokcso tengerparti üdülőhely, télen itt az idegennek nincs mit csinálnia” – tehát – „Szokcso várt a sorára. Várta a turistákat, a hajókat, az embereket, a tavasz visszatértét” – kedvetlenítené el a lány, de a férfi nem hagyja magát. Vonzza a Szorákszán nemzeti park is.

• Olvass bele!

A szállodában kevés a vendég: a főépületben egy japán hegymászó, „meg egy velem nagyjából egyidős fővárosi lány, arcplasztikai műtét után lábadozik.” Itt kezd megjelenni valamiféle jelenidejűség: a lábadozó lányt a szokcsói tengerpart vonzotta ide, pedig itt „elektromos kerítés sérti fel a tájat”. (Észak-Korea innen 60 km-re van.)

A plasztikai műtét említésével tehát már mai problémához érkezünk. A koreai társadalomban nagy jelentőségű, a közérdeklődés középpontjában álló kérdéshez. A téma súlyát az képes igazán felmérni, aki rákapott arra, hogy „romantikus” dél-koreai filmeket (K-dráma) nézzen. Ezekben (a gyakran 16 részes) sorozatokban gyönyörű arcú fiú-lány szereplők nyűgözik le a nézőt. És néző legyen a talpán, aki azonnal rájön, hogy nem a megkedvelt színész(nő)t látja viszont újra meg újra. Mert ez itt egy újabb szépséges figura, a bámulatos szépészeti eredményt produkálni képes plasztikai sebészet másik terméke. Itt sorozatban gyártják a filmsorozatok számára a (helyi) korszellemnek megfelelő arcokat. Ezek ugyanis egyen-arcok! A koreai esztétikai sebészek tökélyre fejlesztett módon képesek szinte egyformára átszabni a különböző állkapcsokat, orrokat, a szájakba pedig minden esetben hófehéren villogó – egyformán parádés rendben álló – egyen-fogsort tolnak. Csak a nagyon szakavatott nézői szem tudja kapásból megkülönböztetni egymástól a tökéletesen szépséges arcokat. És ez engem nagyon elszomorít.

A kozmetikai műtétek ügye kerül tehát terítékre a francia-koreai lány és a látogatóba érkező koreai fiúja között. Ő hozza szóba, hogy két nap múlva egy modellügynökségnél lesz állásinterjús megbeszélése Szöulban, annak is a híres-neves (és igen gazdag) Gangnam kerületében, ahol egymást érik az esztétikai műtéteket hirdető/kínáló magánklinikák. „Figyelmesen végignézett magán a tükörben, s azt mondta, valószínűleg nem fogják kérni, hogy műttesse meg magát, de ha kell, megcsináltatja az orrát, az állát és a szemét… Épp akciók vannak a szépészeti klinikákon. Utánanézhetnék én is, majd hoz nekem arc-katalógusokat. Megfogdosta a jobb füle hátsó részét. Szerinte mindig van az emberen javítanivaló. Főleg rajtam, ha később Szöulban akarok dolgozni. Habár a bölcsészettudományban nem annyira számít a külső. De minden attól függ, hol dolgozol.”

A francia Kerrand, a legújabb vendég, a hagyományoknak megfelelően felújított, cölöpökön álló panzió egyik szobájában kapott helyet. Ezt a „panziót egyetlen útikalauz se említette. Ide csak akkor téved valaki, ha túl sokat ivott, vagy ha lekéste az utolsó buszt.” A lány a másik szobába költözött, hogy kéznél legyen, amikor megkezdi az ígért idegenvezetést. Elsőként a két Koreát elválasztó határt akarja megnézni a grafikus. „Betonsíkságon át vezetett az út. A közepén álló panoráma toronyból egy K-pop énekes nyávogása szivárgott.” Nekem meg a könnyem kezdett azonnal szivárogni. Nem a hangtól… (!), habár van némi fogalmam arról, egyes slágerénekesek mire képesek.

Vigaszt jelent viszont ez a mondat: „A szél az aszfaltba döngölte a felhőket.” Kedvtelve olvasom tovább: „Éjjel mínusz 27 fok telepedett a városra. A hidegbe dermedt panzió nem sok munkát adott.” A kirándulásuk leírására szolgáló lecsupaszított, rövid mondatokat is élvezem: „Napnyugta. Az út mindkét oldalán csupasz falvak. Kartonpapír, műanyag, kék házak.”

A határzónába érnek. „Az ellenőrző ponton egy nálam fiatalabb katona papírokat töltetett ki velünk. Hangosbemondóból vég nélküli utasítások. Tilos fényképezni. Tilos videózni. Tilos letérni a kijelölt útvonalról. Tilos hangosan beszélni. Tilos nevetni.” „...a sorompó felemelkedett a senki földje előtt. Barna és szürke, ameddig a szem ellát. Nádas. Mocsár. Néhol egy-egy fa. Az elágazásig katonai konvoj kísért bennünket. Rajtunk kívül senki.”

A lány még sosem járt itt. „Nem nevezném szolidaritásnak, ha az ember egy távcső mögött sírdogál” – mondja a franciának, megemlítve, hogy nyáron egy északi katona lelőtt egy úszni vágyó szöuli turistát, mert nem vette észre, hogy a vízben áthaladt a határvonalon. A múzeumban látott tábla szövege a fegyverletételt (1953. július 27.) ismerteti: „Ezt a határt is akkor hozták létre, a 38. szélességi fokon, ami egyébként a világ legmilitarizáltabb szélességi foka, a 238 km hosszú és 4 km széles senki földje kellős közepén. Három év alatt 2-4 millió ember halt meg, civilek és katonák vegyesen. Soha semmilyen békeszerződést nem írtak alá.”

Úgy tűnik, mintha Kerrand végre közeledni próbálna. Első vacsorájukon megkérdezi, segít-e a lány, hogy jobban megismerje Szokcsót, könyve cselekményének helyszínét. Eddig csak leskelődött a lány, most megkérdi, nézheti-e munka közben, ahogyan rajzol. „Ha gondolja…” – „Egyes hanglejtések azt jelentik ’inkább ne’, mások azt, ’ha tényleg szeretné, persze’. Az övét nem értettem. Utálom ezt a fajta hanglejtést.”

A lány a közfürdőben találkozik anyjával, aki felajánlja a félretett pénzét, ha ő is meg akarná műttetni magát. „Szóval ennyire csúnyának látsz” … „arcműtéttel talán jobb állást találsz. Azt hiszem, Szöulban ez már csak így megy.” Az arcműtétre nem vágyó lány elkíséri Kerrandot a Szorákszán nemzeti parkba is. Ott egy templom Buddha-szobrai előtt elmeséli az iskolában hallott legendát: az egek ura felküldte fiát Korea legmagasabb hegyére, hogy ott egy medvével párosodva, megalapítsa (?) a koreai népet. Azóta ez a hegy az eget a földdel összekötő híd szimbóluma.

A lány udvarlója ismét felbukkan, ekkor Yan véletlenül meglátja őt. A lány azt szeretné, ha a francia szabadnak és függetlennek hinné őt, ezért kiadja a fiú útját. De hiába közli ezt a helyzetet a grafikussal, ettől sem kerülnek közelebb egymáshoz. Kerrand gyötrődik, de még a beszélgetést is elhárítja. A rajzait sem akarja megmutatni. Kitessékeli a szobájából. A lány előveszi végső ütőkártyáját: „A hőse. Nem fogja megtalálni a lányt, ha olyan, mint maga. Itt nem. Számára itt nincs semmi.” Yan talán belátja, mert pár nappal később bejelenti, hogy hazautazik. A lány nem reagál erre, csak magában összegez: „…nincs joga elutazni. Csak így elmenni a történetével. És a világ másik végén mutogatni. Nincs joga itt hagyni a saját történetemmel, ami itt fog elsorvadni a sziklákon. Nem vágy volt ez. … Nem szerelemről van itt szó, se nem vágyról. de éreztem, hogy már máshogyan néz rám… Általa fedeztem fel egy addig ismeretlen dolgot magamban, azt a részemet, ami onnan való… Létezni akartam a tollhegye alatt, a tintájában, fürdeni akartam benne, és azt, hogy felejtse el az összes többi nőt.”

Ha most az olvasó e Dusapin-stílusú történetismertető után némi csalódottságot érez, nem lepődöm meg. Ez a szerelmi történet még a japán tusrajzok legvilágosabb pasztell árnyalatainál is haloványabb. Mintha a K-drámák (lásd előbb) rezzenéstelenre plasztikázott arcú hősei lettek volna a szereplők. Talán koreai viselkedési sajátosság ez a rejtőzés az érzelmek megmutatása elől – s akkor hiteles. Habár azokban a filmekben érzékelhető volt az érintések éterien puha finomsága, a mindent elöntő szerelem alig sejthetően ábrázolt élménye. Viszont rendben megjelenik a fülszövegben ígért többi elem: a titokzatosság, a koreai sajátosságok: ételek, ünnepek, a fürdő, a határvidék, a szépségkultusz.

Kiss Kornélia fordításán nagyon érződött az igyekezet, hogy minél hívebben adja vissza a szerző száraz, szikár (vagy rejtőző) stílusát, szóhasználatának, fordulatainak eredetiségét – ez olykor sajátos, idegenszerű megfogalmazásokhoz vezetett, amiket egy szigorúbb szerkesztő talán elsimíthatott volna.

Bizonytalankodva teszem le Dusapin könyvét. Mert vagy nagyon hiteles, nagyon koreai szemléletű ez a misztikusnak mondott, de nem eléggé meggyőzően kidolgozott kapcsolatkeresési kudarc, vagy én vagyok ehhez a nagyon koreai történetmeséléshez túlságosan európai.

Elisa Shua Dusapin: Tél Szokcsóban
Fordította: Kiss Kornélia
Magvető Kiadó, Budapest, 2023
112 oldal, teljes bolti ár 3299 Ft,
online ár a lira.hu-n 2936 Ft,
e-könyv változat 2299 Ft
ISBN 978 963 144 2700 (papír)
ISBN 978 963 144 3042 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Szokcso tengerparti kisváros Dél-Koreában, az észak-koreai határhoz közel. Az üdülési szezonon kívül néptelen, álmos panzióba egy francia képregényrajzoló érkezik, aki titokzatos személyiségével és szokatlan viselkedésével felkelti a panzióban dolgozó fiatal lány érdeklődését. Különös kapcsolat alakul ki a két idegen között, akik a beszélgetéseik során épp annyit mutatnak meg magukból, hogy elkerüljék a további intimitást.
Miközben számos részletet tudunk meg a szokcsói halpiac ízeiről és a koreai ételek elkészítésének technikáiról, a regény csupán félszavakkal, mégis hatásosan érzékelteti a szereplők érzelmeit, a határvidék fenyegetését vagy a dél-koreai szépségkultusz visszásságait.
Elisa Shua Dusapin regénye feszült, minden érzékre ható mestermű elhallgatásról, szenvedélyről, kultúrák közötti különbségekről.