Aminek már napja is van | László Ferenc: Operettország

Tóth Zsuzsanna |

Mintha divatba jöttek volna mostanság az alkotók, művészek életéről kis színesekben hírt adó könyvek (bár lehet, hogy ez mindig is így volt), gondoljunk csak Nyáry Krisztián sorozatára. Említhetjük mindjárt jelen szerzőnket is, László Ferencet, aki előző könyvében (Honi bestiárium) igazi nagyok mellett afféle kurzus-írókat is nagyító alá tett. Bevallom, elgondolkodtam azon, hogy ezt az éhséget a mindent átszövő bulvár gerjesztette-e, vagy eleve ebből a kukucska-kíváncsiságból fakad a bulvár iránti vonzódás? Akár így, akár úgy – az ember egy bizonyos kor után tudja, hogy fontos a tyúk és fontos a tojás is, felesleges kutakodni, melyik volt előbb.

Az Operettország pályaképeket ígér a bécsi-budapesti operett történetéből. Ezt az ígéretet, állítom, teljesíti. Ráadásul ezt többnyire igen kellemesen, vonzó stílusban teszi.

László Ferenc, akiről – ha valaki nem találkozott volna még vele – a borító hátoldaláról megtudhatjuk, hogy „szenvedélyes ismeretterjesztő”, történész végzettségű újságíró, erősen vonzódik a színházhoz, elsősorban talán a zenés színházhoz, kritikusi, szerkesztői munkája is többnyire ilyen irányú. A színház pedig – szerencsére – sok embert lázba hoz. A színháztörténet, különösen, ha az száraz tudományossággal megírt műben kerül az olvasó elé, már kevésbé vonzó. Egy máig fénylő nimbusznak örvendő, ám épp a színházértők által kissé lenézett műfajról pedig végképp nem lehet csupán tényszerűen írni. Kellenek a jó sztorik, a pletykák, a „nagyok” életét övező kisebb-nagyobb botrányok, mindez persze az igazságok és féligazságok tükrében. (Mert hogy – amint László Ferenc is utal rá – a történeti kutatások is többnyire csak személyes emlékekből, memoárokból táplálkozhatnak, így igazságtartamuk időnként erősen szubjektív. De legalábbis egyoldalú.)

Amit most kapunk, egyszerre kíván tényszerű és szórakoztató lenni, mindamellett a válogatás maga is bevallottan szubjektív. De lássuk, mikkel, kikkel is ismerkedhetünk meg a könyv lapjain. Először is, az operett erősen esszenciális keresztmetszetével, morzsákban adagolt ismérveivel. (Megjegyzem, ha mindenki legalább annyit tudna az operett történetéről és kiemelkedő alakjairól, mint amennyi ebből a könyvből kiderül, nem is lenne rossz. (Talán még az operettre fanyalogva legyintők is kicsit visszavennének negatív ítéletükből.)

• Olvass bele!

Az operett mint zenés műfaj minálunk sokak szerint édes-bús nosztalgiával övezett, szirupba mártott, túl édes desszert. A sajátos dramaturgiájú színpadi műfaj állítólag Mozartnak köszönheti elnevezését, aki először nevezte „kis operácskának”. László Ferenc művéből – noha elsősorban egy-egy kiemelkedő alkotójáról kapunk képet – szépen kirajzolódnak a műfaj alapvető ismérvei. A szóba kerülő komponisták, színész egyéniségek, de a megnevezett librettisták, fordítók, sőt színházvezetők is – a Monarchia létéből adódóan valamennyien kötődnek a műfaj hazai sikeréhez.

S hogy kik ők? Mondhatni tényleg a legjelentősebbek – bár több név talán már nem mond túl sokat a mai olvasónak. Franz von Suppétől indulunk és eljutunk a 20. század ikonikus operettszínészéhez, Rátonyi Róberthez. Izgalmas szemelvényben ismerjük meg például Alexander Girardit, akiről most az is kiderül, hogy talán nem is hozzá kötődik igazán a nevét viselő kalap… De szerepel a könyvben a nemzet csalogányaként elhíresült Blaha Lujza, aztán Pálmai Ilka, akinek az élete operett-librettóért kiált. Lehár Ferenc, az akkori „jelen embere”, a Puccini által is elismert szerző, aki képes volt lemondani a hepiendről, mégis világot hódított. Épp így kihagyhatatlan a műfaj hazai történetéből Kálmán Imre – akinek dallamait máig dúdolják, és nem csak nagymamák.

Minden kétséget kizáróan az egyik legnagyobb hatású primadonnánk volt Honthy Hanna, aki nemzedékek számára jelentette ezt a szót. Különösen örültem a Gáspár Margitról szóló oldalaknak – ő egy nagyon is kusza korban, a háború után, az ideológiai diktatúra keskeny ösvényén egyensúlyozva sokat tudott tenni a műfajért magáért. Sőt: összefoglaló műve a zenés színpad történetéről (A múzsák neveletlen gyermeke) még ma, hat évtized után is elhagyhatatlan kiindulópont a műfajjal foglalkozók számára. Kicsit elfogult vagyok iránta, összetett, mégis rendkívül egyenes jellemű és kalandos életű embernek tartom, amióta olvashattam a Láthatatlan királyság című, önéletrajzi regényét.

László Ferenc klaviatúráján könnyedén születnek a szavak, stílusa igazán szórakoztató, bár időnként egy-egy mondatban olyan sok információ rejlett, hogy olykor vissza kellett lapoznom a pontos értelmezésért. De ez szóra is alig érdemes apróság. A humort sem nélkülöző mű dicséretesen teljesíti feladatát; szórakoztatva tanít, ismereteket terjeszt, ezúttal az operettről. És tudták? A magyar operettnek – Görgey Gábornak köszönhetően – már napja is van. Október 24-e.

László Ferenc: Operettország.
Pályaképek a bécsi-budapesti operett történetéből
Jaffa Kiadó, Budapest, 2023
280 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 3999 Ft
ISBN 978 963 475 8099

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Miként emelkedett a levegőbe az egyik legelső magyar operettprimadonna? Mit akart elénekelni Jókai Johann Straussnak? Hogyan készült a szocialista operett és a Honthy-kultusz? Mi köze volt a Leányvásárnak Molnár Ferenc szerelmi életéhez? No és miként vált a román sanzonettből magyar csárdáskirálynő? Vagy csárdáskirályné? S egyáltalán: melyik is a címszerep Kálmán Imre leghíresebb operettjében?