Egy felfedezendő prózaíró ǀ Molnár Ferenc kisregényei

D. Magyari Imre |

„Élces, hangos, vidám fiú volt, akit mindenütt szerettek a társaságban, volt benne valami gamin-kedély [gamin ’utcagyerek, csibész’, DMI], amely sok barátot szerzett neki még az öregebb, a féltékenyebb zsurnaliszták között is. Új pesti szavakat talált ki, amelyek mihamar népszerűek lettek a New York kávéháztól az Andrássy útig – csak éppen felfelé, a József körút felé nem terjedtek. A pesti tréfa … nagyszerű Kolumbuszra lelt ebben a hosszú hajú fiatalemberben, akinek az volt a rossz szokása, hogy hosszú varrótűvel piszkálta a fogait.”

Hogy Molnárról – akit, mint szintén megtudjuk, Molinárinak vagy Mulinak becéznek – van szó, az világos, hisz az ő kisregényeiről akarok szólni. De ki írta ezt, 1925-ben egyébként, kissé tán pongyolán, hisz a szóismétlés súlyos vétkébe is beleesett? A magyar irodalom egyik legnagyobb stílusművésze: Krúdy Gyula, az Ady Endre éjszakáiban. Gondoltuk volna? Én biztos nem. Én azt gondoltam volna, hogy Krúdy és Molnár két külön bolygó, akiknek pályája még véletlenül sem érintkezett. És akkor tessék!

Egyébként Ady is írt Molnárról, Molnár Ferenc színpada címmel, a feltétlen elismerés hangján, 1910-ben, A testőr bemutatója után, „varázslatos, nagyszerű ember”-nek nevezve – ezt se gondoltuk volna. Ady, amint Molnárt néz a Vígben; kell idő, hogy ezt el tudjuk képzelni.

A fenti rövid Krúdy-részletből kiderül, hogy a legnagyobbak közé tartozók is felfigyeltek rá. (Babits lesz az, aki majd negatívumot is ír, 1933-ban, a Színpad és irodalomban: „Molnár Ferenc nem költő, mint Euripidész; ez hiányzik belőle. A költőiséget, ha valami okból szükségét érzi, édeskés vagy érzelmes tónussal pótolja…” Ám ezt rögtön ellensúlyozza is: „Nem költő, de igazi s igazán-modern író…” Mindebben van valami. Molnár nem tartozik a legnagyobbak közé. Csak épp elképesztően, lefegyverzően tud valamit.)

Már jogot tanuló genfi egyetemistaként is cikkeket küld budapesti lapoknak, amik közül az egyiknek hamarosan munkatársa lesz. Még a 19. században: 1897-ben. Az egy évvel korábban indult, Vészi József főszerkesztette Budapesti Napló a a századforduló egyik legjelentékenyebb fóruma. És a cikkek mellett sorjázni kezdenek a kisregények, regények: a Magdolna, Az éhes város, az Egy gazdátlan csónak története, A Pál utcai fiúk… Molnár Ferenc újságíróként és szépíróként indult. Csak aztán megírta, Beöthy László felkérésére, első színpadi művét, A doktor úr című bohózatot, amit 1902-ben mutatott be a Vígszínház, fényes, nagy sikerrel. És jött a többi darab, a többi fényes, nagy siker: Az ördög, a Liliom, A testőr, A hattyú, Az üvegcipő… Ezek fénye mindmáig elhomályosítja a prózai művekét, az újságcikkekét éppúgy, mint a kisregényekét és a regényekét. Már persze ha szabad volt ennek a fénynek felragyognia: a negyvenes és ötvenes éveknek, különböző okokból, mintha nem Molnár lett volna a favoritja.

Úgy tűnik számomra, hogy a szakirodalom is túlnyomórészt a drámáival foglalkozik, aminek persze elsősorban maga az életmű az oka. De prózai alkotásai is fontosak, nagy hiba lenne, ha hagynánk őket elsüllyedni. Rendkívül hasznosak tehát az olyasfajta ritka és fajsúlyos írások, mint például az egyik legkiválóbb kortárs irodalomtörténész, Veres András meglepő című tanulmánya, a Kísértés és katasztrófa. Molnár Ferenc korai regényei.*

Mindenképp öröm, ha így vagy másképp fény vetül a prózáira is. Akár úgy, hogy egy rendkívül tehetséges színész, Molnár elkötelezett híve, Fesztbaum Béla összeállít egy nagyszerű műsort Molnár rövidebb írásaiból, publicisztikáiból, humoreszkjeiből, karcolataiból, és Szülőfalum, Pest címmel bemutatja előbb a Rózsavölgyi Szalonban (2016), majd a Vígszínház Házi Színpadán (2022. január 15-én, aligha véletlenül épp százhúsz évvel A doktor úr premierje után)… E rövidebb írásokat nem elmondja, hanem eljátssza, megeleveníti, életre kelti, elénk varázsolja, időnként egy zongorához is leül, mert egyszemélyes operát írt a Disznótor a Lipótvárosban című „nagyszabású pesti cécó”-ból, ami így még nagyobb szabású. (Esetleg még cécóbb.)

És fény vetülhet attól is a prózai művekre, ha egy kiadó úgy dönt, megjelentet közülük néhányat, mondjuk néhány regényt, kisregényt. Így tett, igen-igen helyesen, a Móra.

Az Egy pesti leány történetében a címadón (1905) kívül az Egy gazdátlan csónak történetét (1901) és az Évát (1903), A zenélő angyalban pedig a „más történetek” Az aruvimi erdő titka című szatíra (1916) és A zöld huszár (1937). Nemkülönben, említsük meg legalább, kiadta a Móra Az éhes várost (1901) is, aminek a helyszíne természetesen Budapest, a Koronaherceg utcával, az Andrássy úttal, az Erzsébet térrel. Erősen remélem, hogy még legalább négy-öt kötet követi az eddigieket, bár persze tudom, a piac dönt. Ott az Andor, az Őszi utazás, az Útitárs a száműzetésben… És a cikkek. Utoljára 1993-ban jelent meg egy cikkgyűjtemény Molnár Gál Péter szerkesztésében Pesti napló címmel, a karcolatokét pedig – kimondani is szörnyű – 1962-ben adták ki.

• Olvass bele az Egy pesti leány történetébe!

Izgalmas, megható, elgondolkodtató és nem utolsósorban szórakoztató történeteket kapunk. Bármilyen sorrendben is olvassuk a kisregényeket, hamar fel fog tűnni, hogy Molnár milyen sok hangnemben, milyen sok árnyalatban képes megszólalni. Egy halk futam lágy mollban a margitszigeti alkonyról az Egy gazdátlan csónak… elejéről: „Most egyedül maradt a sziget, hogy az utolsó hajó is elhagyta. A kikötő vén őre végigbaktatott a hídon, s a vendéglő felé ment. A két fehéren ragyogó lámpa egyszerre aludt ki a hídfőnél, s a szigetlakók, akik ismerőseiket kísérték el vagy csak egyszerűen kijöttek az utolsó hajóhoz, kis csoportokban tünedeztek el a magas bokrok közt. Végleg nagy nyáréji csönd lett, amelybe kellemesen olvadt valami halk harmonikaszó, amely a vízen át jött Óbudáról.” És egy disszonáns, ráadásul posztmodern dúr akkord Az aruvimi… kezdetéről: „Nyájas olvasó, fogadj tőlem ezúttal egy igen rövid rémregényt. Mindössze néhány fejezet terjedelmű, s amikor mind a ketten megunjuk, egyszerűen befejezzük.” E könnyed hangnem persze remekül illik a filozofikus szatírához.

És feltűnik, hogy Molnár mi mindent észrevesz, meglát, leír. Nőkön, férfiakon egyaránt. Poénosan fogalmaz, ehhez szokott hozzá, olykor elengedetten is, de pontosan. Nyitott szemmel figyel, ám egyáltalán nem együttérzés nélkül. Egyetlen rövid részlet az Éva című regényből, ami ráadásul egy faluban játszódik, bányászfaluban, felületes Molnár-rajongók számára igencsak meglepő helyszínen. Erre a szinte csak férfiak lakta helyre érkezik „egy valódi asszony, pesti, elvált, bizonyára szecessziós is”.

Mintha a szecesszió valami betegség lenne… Igen, irónia is bujkál olykor a mondatokban.

Tehát a részlet, egy mellékszereplő jellemzése: „…csak éppen Wurmban maradt egy kis irodaízű félszegség, passzívan ő is részt vett mindenben; megmosolyogta a vicceket, ha mindenki azt mondta, »ohó!«, ő is mondta, talán ha mindenki ölt volna, ő se maradt volna külön. De aktívan nem csinált semmit. Egymagában ő csak könyvelő tudott lenni.”

Pár szó és teljes képet kapunk valakiről.

• Olvass bele A zenélő angyalba!

Feltűnhet az is, hogy Molnár mennyire szeret meghalasztani valakit. Ahogy A Pál utcai fiúkban Nemecsek Ernőt. Például az Évában a „szürke, sápadt, hallgatag, jelentéktelen” Jolánt, akinek az udvarlója szintén elbűvölődik a vendégtől, az Egy gazdátlan csónak történetében a kiskamasz Pirkót, aki egy nála idősebb „megrögzött lump” megjavításáról álmodozik, A zöld huszárban a reménytelenül szerelmes Annust… Miért vonzódott így a halálhoz? Miért kísérelt meg 1911-ben öngyilkosságot?

Nekem egyébként az utoljára említett kisregény tetszett a legjobban, A zöld huszár. 1937-ben írta, egyes szám első személyben, elmesélve egy fiatalkorában megtörtént, alkohollal átitatott, tragédiával végződő esetet. Vagy egy hasonlót. Úgy tűnik, kiírt magából valamit, ami rég nyugtalanította, nyomasztotta. Valami olyasmiről szól, hogy tudomásul kell vennünk, nem olyanok vagyunk, amilyenek szeretnénk lenni, hanem olyanok, amilyenek – és már nem leszünk mások. Unokája, Sárközi Mátyás szerint is ez „élete legjobb” kisprózája, „méltó lenne Maupassant tollára is”.**

Tudjuk, Molnár Ferenc 1939 végén a háború, a nácizmus elől Amerikába emigrált. Ott is halt meg, 1952-ben. Van egy fénykép, ami a szállodaszobájában készült, szmokingban ül az íróasztalánál. Lánya, unokái Budapesten, ahol ő 1937 szeptemberében sétált utoljára. Elvált Vészi Margittól, elvált Fedák Sáritól. Darvas Lilitől nem, kapcsolatban vannak, de a társa már rég nem ő, hanem Bartha Vanda, aki 1947-ben öngyilkos lesz vagy lett; nem tudjuk, mikor készült a fotó.

Akármikor is: a képen nem a világsikereket elért, gazdag írót látjuk. Egy magányos, szomorú, fáradt, kissé riadt embert.

Gondoljunk rá néha olvasás közben.

* Veres András: A felejtés ellen. Történetek és emlékezések. Balassi Kiadó, 2023.
** Sárközi Mátyás: Színház az egész világ. Osiris–Századvég, 1995

Molnár Ferenc: A zenélő angyal
Móra plusz-sorozat
Móra Kiadó, Budapest, 2019
304 oldal, teljes bolti ár 2499 Ft,
online ár a kiadónál 2049 Ft,
e-könyv változat 1799 Ft
ISBN 978 963 486 4295 (papír)
ISBN 978 963 486 6244 (e-könyv)

Molnár Ferenc: Egy pesti leány története
Móra plusz-sorozat
Móra Kiadó, Budapest, 2019
312 oldal, teljes bolti ár 2499 Ft,
online ár a kiadónál 2049 Ft,
e-könyv változat 1799 Ft
ISBN 978 963 486 4301 (papír)
ISBN 978 963 486 7593 (e-könyv)

******

A könyvek kiadói fülszövegei

A zenélő angyal Molnár Ferenc három legendás kisregényét tartalmazza. A zenélő angyal – Egy fiatal szerelem regénye (1933) egy velencei szerelmi háromszög története. A zöld huszár (1937) talán a legmegrázóbb Molnár Ferenc prózai életművében: egy vidékről Pestre érkező „romlott” lány története, aki személyes varázsával és kacérságával próbál hatni a férfiakra. A harmadik kisregény a szerző leghíresebb szatírája. Az 1916-ban megjelent Az aruvimi erdő titkának főszereplője Tisztességes Lajos kishivatalnok, az állami benzinbűz-megállapító hivatal másodszaglásza.
Az Egy pesti leány történetében a címadó kisregény (1905) pontos látleletet ad azokról a korabeli társadalmi elvárásokról, amelyek képesek megnyomorítani egy fővárosi polgárlány életét. Az Éva (1903) a Molnár-életműben páratlan módon egy világtól elzárt, hegyvidéki faluban játszódik. Az Egy gazdátlan csónak története (1901) szokatlanul lírai mű. A korai kisregény főhőse, a tizenöt éves Pirkó már nagylánynak gondolja magát, hiszen elérte a halálos szerelem – vagy legalábbis az, amit ő annak érez. Ám a választott férfiú – egy lump és csapodár költő – inkább az idősebb hölgyek kegyeire pályázik, lévén maga is kétszer annyi idős, mint a lány.