Véronique Mougin: Ahol a tű átfér (részlet)

Beregszász, Magyarország
1944. április–május

A csodálatos selyem nagyon messziről, talán egyenesen Kínából érkezett, holmi különös kitérők, a háború logikai bukfencei nyomán – hiszen Kiss Herman csak férfiruhákat varr – valahogy mégis átcsusszant a lánc valamelyik háború szűkítette szemén. Hosszú vándorútja végén megérdemelt volna legalább egy simogatást, de miután megérkezett, apám különösebb hűhó nélkül csomagolta ki. Egyméternyit kiterített belőle a szabóasztalon, rásimítva a tenyerét, ahogy mindig is szokta, mintha már kapná is elő a szabókrétáját, hogy egyszerű zakóbéléssé alakítsa ezt a nemes vadat. Hosszan fürkészte, nyilván megszokásból, le-fel siklott rajta a tekintete, megfordította, majd felsóhajtott, határozott mozdulattal feltekerte, és visszazárta a szürke csomagolópapírba. Úgyhogy már nem is látszik a hullámzó, ragyogó selyem, csak a tekercs két végénél tűnik fel egy gyöngyházfényű, összepréselt villanás. Igazán kár.

De most, hogy az anyag kiszabadult, gyűrött, hajlékony hullámokat vet a szobában. Minden egyes legördülő oldala egy hullám, amely felcsap, szikrát vet, majd lehull. A padló szép lassan eltűnik a fodrozódó, hullámzó anyag alatt – nagyszerű időtöltés, és olyan szép! Tiszta szerencse, hogy apám szekrénye, amiben a ruhaanyagokat tartja, még nem ürült ki teljesen. Egy ollócsattintás, és most a pamutvászon árasztja el a szobát, majd a len, a nyersvászon, emelkedik a tenger, elő a csáklyákkal! Az én hajóm a csomagolópapíros doboz. Gabi felmászik az asztalra, és megragadja a mérőrudat. Ez a kis csipszar merészel kikezdeni velem? Felkapom a leghosszabb ollót. És megindul a gyilkos testvérharc a hullámok között. Ellenségem aprócska, de merész, kemény csapást mér rám – orsókartácstüzet zúdít a pofámra. A válaszom nem sokáig várat magára: az öcsém homlokához vágom a gombostűs dobozt. A kis színes fejek tucatjai szétszóródnak a hullámokban.

– A kiborult gombostű balszerencsét jelent – trombitálja az öcsém.

– Ne hajtogasd itt apa ostobaságait, inkább védd magad, vakarék!

– Majd meglátod, mit kapsz ezért, te nagy marha!

De az undorító kis törpe nem mer közelebb jönni a gombostűk miatt, így jár, aki mezítláb támad a bátyjára. Elbújik a próbababa mögé, de én egy sarokrúgással a földre döntöm a hajóorrt díszítő szobrot. Teljes a győzelem, örökös ellenségem jajgat, mint egy kisbaba, hiszen az is. Győzött a tapasztalat, az erő és a ravaszság! Az előszoba felől rohanó léptek hallatszanak: itt az idő, hogy odafönt, a magasban keressek menedéket.

Néhány pillanat, és már ki is vetem magam az ablakon, és a saját fám tetejéről hallgatom a hosszú üvöltést, ami félúton van a dühös sirály rikoltása és a megsebzett bálna sípoló hörgése között. Egyébként az egész szomszédság hallani fogja – Kiss Hermanból jó hangosan szokott kitörni a harag. Hamarosan felbukkan az anyám is, nesztelenül, mint mindig, hogy lecsillapítsa apám indulatát, és eltüntesse a tengeri csata nyomait. Zokszó nélkül szedegeti fel a földről a spulnikat, a gombostűket, a vásznakat. Legfeljebb annyit mond majd csendesen:

– Ezekben az időkben igazán nem kellene ilyesmiket művelnetek…

Egyébként „ezekben az időkben” mindent hanyagolnunk kellene: a verekedést, a játékot, sőt még a fülünket sem lenne szabad megmozdítanunk – ugyanis tegnapelőtt lerohantak minket a németek. Mostantól fogva Magyarország is hozzájuk tartozik. Senki nem tudja, mihez akarnak kezdeni velünk: hogy mindenünket elveszik, vagy átköltöztetnek valahová – csak találgatni tudunk. Én nem olyan vagyok, mint ez a vég selyem: még soha nem voltam nagyon távol otthonról. Ha tényleg útnak indulunk, az lesz életemben az első utazás. Már mindenünket összecsomagoltuk, Oszkár bácsikám tegnap magával vitte apám óráját meg a bársonyokat. Ma este visszajön a pamut- és lenvászonvégekért, a váratlanul érkezett selyemért, mindent el akar dugni, még a méterrudat és az ollókat is. Ugyanis tart a kisajátítástól és a fosztogatástól. De apám még ellenáll: rendben, helyezze Oszkár bácsi biztonságba az anyagokat, de arról szó sem lehet, hogy az imádott varrógépe, a vadonatúj Pfaff, a mechanika és a fejlődés frigyéből született technológiai gyöngyszem nélküle hagyja el a házat.

– De még mindig megmaradnak a tűid – győzködi az anyám.

Igen ám, de a tűknek nincs rotációs horgolótűje, és nem hatolnak át úgy a bőrön, mint a vajon. A Pfaff 103 viszont igen. Ez a baj a modern holmikkal: ha sietve kell távoznod valahonnan, nem tudod zsebre vágni őket.

*

Ó, hogy én milyen sokszor hallom: Tomi, ne csináld. És mintha valami orkán kényszerítene, mégis csinálom. Valószínűleg ilyennek születtem. Ne másszam fel a fára, parancsolja az anyám, mert vigyáznom kell a ruhámra, mert leesem, és eltörik a lábam, mert késő van, vár az iskola. (Igazából az anyám soha nem parancsolgat. Komolyan, könyörögve néz rám, és csendesen várja, hogy a jóság, mint valami növényi nedv, elárassza a bensőmet. És ha mégsem buzog fel bennem a jóság, az égre emeli a tekintetét, mintha az a Valaki odafönt tehetne érte valamit. Szélsőséges esetben megpróbál beszélni velem, nagyon kedvesen, de mégiscsak a jó magaviselettel, az udvariassággal, a tisztelettudással hozakodik elő. És bennem van is tisztelet: nagy tisztelettel kapaszkodom fel a fára.)

Ugyanis a fa direkt arra való. Olyan a törzse, amilyennek egy fatörzsnek lennie kell: széles, érdes, rovátkolt, majdhogynem lépcső, alacsonyan kinyúló, vastag ágai szinte hívogatnak, hogy másszam fel rájuk, majd rögtön szétágaznak, finoman, göcsörtösen, mint egy vénember ujjai. Félmagasságban van egy rejtett kanyarulat a lombok között; két-három indiánregénnyel felszerelkezve, a macskával a térdemen iszonyatosan boldog tudok itt lenni, nincs tanulnivaló, sem felmondani való ima, sem tű, sem gyűszű, és senki, aki megmérgezné az életemet. Odafent teljes a nyugalom. Ráadásul, ha egy kicsit előrehajlok, akkor éppen rálátok a széplányok házára. Látom, igaz, nem túl közelről, a kék ajtót, ahogy meglebben egy ruha a küszöbön, néha egy arcot, egy sietős kezet látok, amint kinyúlik a félig behajtott ablaktáblán, karcsú kis kéz, egészen könnyű, egészen fehér, majdnem olyan, mint egy galamb, vagy valami ahhoz hasonló madár, de olyan galamb, ami bagózik, merthogy a kéz most felkap egy cigarettát, és meggyújtja. Aztán a csupasz kar megpihen az ablakpárkányon a füstfelhőben, mozdulatlanul, csak a csillogó körmök kopognak le egy képzeletbeli ütemet, öt kedves körmöcske karcolgatja az ablakpárkány sötét fáját. Éjfélig is el tudnám nézni a leesni készülő hamut és az idegesen doboló ujjakat, de nem tart örökké az egész. Egy férfi áll meg az ajtó előtt. A cigaretta eltűnik, kinyílik az ajtó. A férfi besuhan, mint a léghuzat, és húsz perc múlva kerül elő, olyan lazán, mintha a pékség ajtaján lépne ki. És végre újra felbukkannak a kecses ujjak az ablakban. Néha másmilyen az előtűnő kéz: vaskosabb, rózsaszín, és sonkaként süpped bele egy blúz bő, fodros ujjába, és én szomorúan fordítom el a tekintetemet – itt már nincs több látnivaló. A macska felugrik a vállamra, mintha azt mondaná: rengeteg hal van még a tengerben… A nyakamba dugja a fejét, vigasztalón dorombol, de a következő pillanatban már eliramodik a konyha felé, ahonnan sajtos palacsinta illata száll. Két lehetőség van: a macskám súlyos hangulatingadozásban szenved, vagy a macskák szíve közvetlen összeköttetésben áll a gyomrukkal.

Amikor kicsi voltam – az öcsém épp csak megszületett, azok voltak ám a szép idők! –, Hugóval, Jánossal meg a nagytesóikkal másztunk fel a fára, akkor még valamivel alacsonyabb volt, könnyű volt beugrani a széplányok házának a kertjébe. Tilos volt, de könnyű. Amikor a kék ajtó kinyílt az első látogató előtt, előugrottunk, és azt üvöltöttük: „A kurvákhoz, a kurvákhoz jááár!”, míg végül az egész környék odagyűlt, és a nők is előjöttek, elég kócosan. Ilyenkor sokkal közelebbről láttam őket, a kecses kezüket, a fodrokat a ruhájukon, a tejfehér bőrüket. És a vendéget is jó közelről láttam, a tyúkkereskedő volt, az üvöltözésünk közben egészen úgy nézett ki, mint a tyúk, amikor meglátja a konyhakést. Nagyon jót nevettem rajta. Egyébként mindenki jót nevetett, kivéve az apámat, tiszta szerencse, hogy már egészen kicsi koromban is nagyon gyorsan tudtam futni.

Idén már aztán tényleg én is elmegyek a lányokhoz. Legalábbis remélem. „Ezekben az időkben” már semmiben nem lehet biztos az ember. Már majdnem összegyűjtöttem hozzá az alapokat. De addig is a fa lombjában megbújva kémlelem a célpontomat. Én vagyok a fürkésző apacs, a komancs a fa lombjában, Lopakodó Vipera, aki a kék ajtót lesi. Már tizennégy éves vagyok, és megfontolt, mint egy sziú indián: az életkor kiváltsága.

– Gyere le!

A rohadt életbe, felfedeztek! Nem szabad megmoccannom.

– Na, mi van, Kiss úr, lustálkodunk, lustálkodunk? Azonnal lejössz arról a fáról, vagy a fülednél fogva rángatlak le onnan!

Nem ismerős a hang. Rekedtes és fura, ha ez Oszkár bácsikám, már megint el kell bújnom az ágy alatt, hogy megússzam a verést. A múltkor három ember tudott csak kirángatni alóla.

– Majomfajzat, vár az anyád, gyerünk, asztalhoz!

Vörös hajfürt, két elszállni készülő fül alá szorítva, két gólyaláb és a paszulykaróra felfutó paszuly: a girnyó Matyi az, aki nagyon büszke a tréfájára.

– Jól átvertelek, mi, kavicsfej, azt hitted, hogy a kövér Oszkár vagyok, ugye?

Mátyás az apám inasa. Elvileg azért tanul nála, hogy belőle is szabómester legyen, de ahogy mostanság alakulnak a dolgok, erre semmi esély. A gond még a vártnál is nagyobbnak bizonyult: úgy tűnik, nem elég, hogy Mátyást az Isten két bal kézzel áldotta meg, de még a kéz használatának tudományától is megfosztotta. Ráadásul Mátyásnak van egy furcsa betegsége is a fejében: néha csak úgy elájul, a földre zuhan, megmerevednek a tagjai, habzik a szája, a szeme sebesen forog a gödrében, úgy néz ki, mintha egy óriási játék baba kizuhant volna a játékbolt kirakatából. Gyorsan magához szokott térni, de azért elég fura látvány.

– De uram – panaszkodott a minap Mátyás apja az én apámnak –, két roham között az én fiam tökéletesen normális! Hogy lehet az, hogy maga egy mákszemnyi tudást sem tudott átadni neki? Már hónapok óta inaskodik magánál, és egy tűt is alig tud befűzni!

Ha van olyan terület, amelyen az apám sem a lazaságot, sem a pongyola fogalmazást nem tűri, hát éppen a mestersége az. Mielőtt beszélni kezd róla – és ez kivétel nélkül mindig így történik –, sokáig köszörüli a torkát, mintha egyetlen nagy ívben készülne vázolni az életet, a maga teljességében, és amint kinyitja a száját, az embernek nem sok esélye marad a szavába vágni. Apámnak minimum háromnegyed órára van szüksége, hogy bevezesse a hallgatóságát a férfiruha-szabóság rejtelmeibe, amely mesterséget ő már húsz év óta űzi, és ami a szemében a művészettel ér fel. Az apám tehát felkészült rá, hogy leadja a védőbeszéde mind a nyolc fejezetét – úgymint a szabás elengedhetetlen pontossága, anyagismeret, arányérzék, szigorúság, kitartás, szorgos munka, kézügyesség és szépérzék –, amikor beszélgetőtársa határozottan a szavába vágott.

– Amióta a fiam magánál dolgozik, egy jottányit sem fejlődött! Pedig igazán nem nagy ördöngösség megtanulni varrni!

Mátyás apja hálátlan hallgatóságnak bizonyult, mire apám, aki most már arra is készült, hogy megmentse a mesterség becsületét, újabb harcias torokköszörülésbe fogott, de Mátyás apja újra leállította:

– Hiszen még egy ökör is fel tudna hajtani egy nadrágot!

Ekkor az apám idegesen remegő orrcimpával kurtán véget vetett a beszélgetésnek:

– Egy ökör bizonyára, de a maga fia nem!

Az úr távozott, az ajtót is bevágva maga után, Mátyás viszont maradt. Továbbra is varr, amennyire a képességei engedik, megrakja a kályhát, és nagyokat rúg a macskába, mindezt lassított tempóban.

– Kedves fiú – mondja anyám –, Mátyás igazán kedves, de lassú… És ahogy beszél! A szavajárása, hát az…

Mert igaz, ami igaz, Mátyás nagyon lassú. Általában nehéz léptekkel, bávatagon jár, mintha láthatatlan zsákok lógnának a nyakából, azok húznák előre. Amikor egy egészen egyszerű parancsot kap, pánikba esik, és még jobban lelassul. Mire a kályhában szálanként elrendez minden ágacskát, majd lázas buzgalommal piramist rak a fahasábokból, előveszi a gyufásdobozt, eltör három szál gyufát, és végül meggyújtja a sovány tüzecskét, az anyám már réges-rég elfelejtette, hogy tűzrakással bízta meg, és hogy mindjárt megfagyunk. Ugyanez a helyzet a varrással is, amiben Mátyás az ügyetlenségével brillírozik.

– Igazán igyekszik, ez az elképesztő – állapítja meg az apám. – De minél inkább igyekszik, annál csálébb lesz a ruha. Ez a Mátyás olyan, mint a folyondár: kusza, ragaszkodó, együgyű.

Az apám teljes tévedésben van: Mátyás egyáltalán nem folyondár, látnia kellene a nyilakat, amiket nekem farag. Az elsőt az uzsonnámért cserébe csinálta. Volt egy íjam, de semmi munícióm, neki meg egy bicskája és az állandóan korgó gyomra, tehát üzletet kötöttünk. De azóta, mintha kinyitottam volna egy csapot, le sem tud állni vele. A nyilai hihetetlenül egyenesen hasítják az eget, és hogy milyen szépségesek… Mátyás kis szárnyakat farag a végükre, aztán nézd, még ideragasztok egy madártollat is, még vászonszalagokat is varrok a végükre… Ez csak úgy jön neki, ki tudja, honnan… Sok órát eltölt a nyílfaragással, a fa két legvastagabb gyökere között üldögélve, akár a villám is becsaphatna, meg sem rezdülne. Minden egyes nyesés után fúj egyet a nyílra, a fűrészpor a hajára tapad, mintha aranyporrá változtatta volna a nap. Ha sietős a dolgod, meg ne állj mellette, de az eredmény elképesztő. Oszkár nagybátyám gyakran mondogatja, hogy a siker nyitja, hogy az ember jókor legyen jó helyen, de szegény Mátyással éppen az ellenkezője történt: háromszáz évvel korábban az apacsok között tarolt volna, de balszerencséjére 1944-ben vagyunk, Magyarországon, a nyílkészítő mesterség már nem létezik, és az apám azt vette a fejébe, hogy Mátyásból szabót farag. Amikor elnézem, ahogy a barátom vért izzad egy zakó bélése fölé hajolva, és látom, hogy halálra rémül, mert nem tudja, melyik oldalról bökje be a tűt, iszonyatosan rossz kedvem támad: milyen gazfickó merészelné arra kérni Geronimót, hogy húzzon gyűszűt? De az az igazság, nagyon erős képzelőerő kell hozzá, hogy a csóró és vaksi paszulykaróban valaki meglássa a benne szunnyadó törzsfőnököt. Az a legrosszabb az egészben, hogy az apám szilárdan meg van róla győződve, hogy mindenki képes a fejlődésre, nagy általánosságban az életben, és jelesül a szabómesterségben, a cimborámnak tehát jó adag különórában van része. Valamelyik este is, miután hosszasan kellett tanulmányoznia a taft, a pamutserzs és a nyers lenvászon közötti különbségeket, az öngyilkosság határára sodródott.

– Tomi, az apád mindenféle kelmedarabokat dug az orrom alá, de én nem látok közöttük különbséget. Semmit, de semmit. Azt hiszem, fütyülök a textíliákra.

Majdnem azt mondtam neki, hogy akkor már ketten vagyunk, de ettől szegény Mátyás még nem vigasztalódott volna meg, úgyhogy kimentem a konyhába, és csórtam néhány mákos süteményt, amit Mátyás az utolsó morzsáig megevett, még a tálat is kinyalogatta. Utána megtanított fúvócsövet készíteni. Néha jobban szeretném, ha egy olyan bátyám lenne, mint ő, és nem egy olyan öcsém, aki mindent jól csinál.

Fordította: Tótfalusi Ágnes

Véronique Mougin: Ahol a tű átfér
21. Század Kiadó, Budapest, 2023
488 oldal, teljes bolti ár 4990 Ft