»Szerencsésen megérkeztem. Jól vagyok, dolgozom…« | Karen Taieb: Auschwitzból írok nektek

Laczkó Ilona Adél |

Egészen biztosan nem csak nekem volt elképzelhetetlen, hogy Auschwitzból levelet írhattak a deportáltak. Hihetetlen, nem is illik a haláltáborokról kialakult képbe. Hacsak… És igen, pontosan tudjuk, hogy mennyi elképzelhetetlenre volt képes a nácik propagandagépezete. A Görögországból 1943-ban deportált zsidóknak például azt mondták, hogy Krakkó mellett egy új zsidó államot hoznak létre, ahol jó földet kapnak és letelepedhetnek. 1944-ben pedig a világ és főként a Vöröskereszt aggodalmainak elhárítására a cseh Terezín/Theresienstadt koncentrációs tábor életéről olyan filmet forgattak, amely szerint paradicsomi körülmények között, boldogan élnek és dolgoznak az ott „lakók”.

Ez tudva megérthető, hogy a foglyok levelez(tet)ése sem szolgálhatott más célokat. Az üdülőhelyre utaló Waldsee néven kellett megnevezniük a magyar foglyoknak is a poklot a rokonaiknak írt leveleikben. Karen Taieb történész kutatási eredményeit összefoglaló könyve elsősorban a Briefaktiont, vagyis a Levélakció nevű propaganda-hadművelet francia eseteit mutatja be. A náci cinizmus részleteiben még kevéssé ismert területét.

A francia Honvédelmi Minisztérium 2018-ban (!) közzétett egy iratgyűjteményt, mely dokumentálja az 1942 szeptembere és 1944 júliusa között, a francia deportáltak által a rokonaiknak címzett csaknem 5000 levél kézbesítését. A gyűjteményt digitalizálták, szabadon elérhető, kutatható a párizsi Holokauszt Múzeumban. Ám a kutatók eddig nem nagyon foglalkoztak a Briefaktionnal, így e gyűjtemény és Karen Taieb könyve óhatatlanul felveti a kérdést: vajon más nemzetek deportáltjai is alanyai lehettek ennek az akciónak? A válasz nagy valószínűséggel: igen, főként azok esetében, akik az említett időpontban Auschwitzban vagy a munkavégzésre szolgáló altáborokban tengődtek.

Miért hallhattunk eddig olyan keveset az ilyen levelekről? (A magyar túlélők történeteiről hellyel közzel már lehetett olvasni.) A válaszok a Taieb könyvében szereplő 22 levélíró történeteiben vannak. A pár soros, semmi lényegest nem tartalmazó, német nyelven és ceruzával írt, szigorúan cenzúrázott, sablonszöveges levelezőlapokat a foglyok többsége csaléteknek tartotta – nem alaptalanul. Hisz a címzések alapján eljuthattak a deportálásból addig kimaradt, bujkáló, munkára fogható vagy megsemmisítendő zsidókhoz. Franciaország német megszállása után nagyon sok zsidó család igyekezett elrejtőzni a szabad zónában. Éppen ezért a levélírók nagy többsége álnéven írt (hiszen ők a táborban csak számok voltak), és rendszerint árja ismerős, barát volt a címzett, akiről tudták, hogy (amennyiben lehetséges) eljuttatja a levelet a családtagoknak. Képzeljük el azt a helyzetet, amikor a férj óvatosságból nagynénjének szólítja a feleségét, és a gyermekeiket is teljesen más neveken említi meg. A szövegben azonban olyan kódszavakat rejtettek el, melyeket csak a család érthetett. Nem csoda, hogy sok levél nem jutott el a címzettekhez. A csak sokszor hónapok múltán célba ért levelezőlapokat pedig ezt követően gondosan elrejtették. De nemcsak azért írták semmitmondó soraikat a foglyok, mert a levélírást megtagadókat kivégzik, hanem mert a legfontosabb üzenetet vitte a családnak, a reményt: Még élek!

Akik átestek a szelekción és munkára foghatónak ítéltettek, sokáig valóban hittek abban, hogy csak dolgozniuk kell pár hónapig (talán egy évig vagy a háború végéig), s azután hazatérhetnek. Ezt erősítette bennük az is, hogy lapjaikra − német nyelven írt – választ is kaphattak. Ez sok foglyot megerősített, ám a valóságot nem tudták megszépíteni. Szívszorító olvasni, ahogy a kezdeti leveleiben még töretlen, erős hitű ember a hónapok múlásával miként veszti el teljes mértékben a hitét Istenben annyira, hogy amikor mégis túléli mindezt, élete hátralévő részében nemhogy e levelekről nem beszél, de még a deportálásáról sem. Mintha a hallgatás segítene semmissé tenni mindazt, amit átélt. A túlélők sebe nagyon mély volt, s igen kevesen voltak képesek később felszakítani. Nem véletlen, hogy a levelek nagy többségét a leszármazottak adták át a holokauszt gyűjteményeknek. Sokan közülük e levelek megtalálásáig nem is tudtak apjuk vagy anyjuk halálútjáról.

A levelek másik csoportjába a nem hivatalos levelek tartoztak, hanem azok, amiket titokban, postai úton adtak fel a francia munkaszolgálatosok segítségével. A munkaszolgálatosok szabadabb körülmények között éltek, és a deportált foglyokkal a táborok környékén működő gyárakban, üzemekben kerülhettek kapcsolatba. Ezek a levelek nem mentek át a cenzúrán, lényegesen hosszabbak voltak és francia nyelven íródtak. Még itt is jól megfigyelhető az óvatosság: általában a levél közvetítőjének nevén és kézírásával adták fel, tele kódolt üzenetekkel, csomagkéréssel – és persze ezekre választ is vártak. Csomagokat vártak? Igen. Benne meleg ruhaneműt, szemüveget, sapkát, cipőt és főleg élelmet: zsírt, cukrot, kétszersültet, tésztát – de minél hamarabb. A kapott csomagot nem is egy fogoly szétosztotta, hogy így segítse társai túlélésének esélyeit. Egy ilyen levélírót meg is ismerünk Karen Taieb könyvéből, és milyen igazságtalan a sors: e jótevő a közeledő orosz csapatok miatt megindított halálmenetben vesztette végül az életét.

A levelek harmadik csoportjában Taieb azokat mutatja meg, amelyeket a táborok felszabadítását követően írtak a túlélők, immár szabadon. A mondatok eufórikus hangvételűek, bár átszövi őket az aggodalom az otthon maradottakért. Ugyanakkor lényegesen több információt tartalmaznak a levélírók tényleges egészségi állapotákról, a szállodákban, kórházakban töltött mindennapokról. Főként arról, hogy az élelem már jó minőségű, bőséges, de a koplaláshoz szokott gyomrok még nem alkalmasak a befogadásukra. Aztán az idegőrlő hetekig, hónapokig tartó várakozásról a hazautazásra, és az áthidalhatatlan kommunikációs nehézségekről az oroszokkal. Néhol megemlítik, hogy az oroszok is dolgoztatják őket, meg hogy milyen borzasztó az élet pénz nélkül. Persze eközben a háború még tart, majd amikor Európa már csöndes, az életben maradottak a közlekedési, hírközlési káoszban próbálják folytatni életüket, amit a háború megszakított vagy éppen fenekestül felfordított.

• Olvass bele!

A túlélők egy része a bosszúra várt vagy arra, hogy a bűnösöket felelősségre vonják. A nagy többség mély azonban hallgatással, erőltetett felejtéssel gyászolta az elvesztett családtagokat, barátokat, ismerősöket, a megsemmisült jövőt, a megrendült hitet és az átéltek mérhetetlenül nehéz terhét.

Voltak és vannak – szerencsére –, akik emlékirataikkal, kutatásaikkal, ismeretterjesztő könyveikkel s e szörnyűségek feltárásával igyekeznek megakadályozni, hogy az emlékeket vastag porréteg takarja el – véglegesen. (Habár: a Briefaktion kitervelőjének, elrendelőjének és megszervezőjének személye máig ismeretlen.) A történelem szörnyűségeit nem szabad elfeledni. Mert a gonosznak csak a neve változik, de álságos kegyetlensége bármikor feltámadhat.

Karen Taieb: Auschwitzból írok nektek.
Levelek, sorsok és igaz történetek a haláltáborból 
Fordította: Till Katalin
HVG Kiadó, Budapest, 2022
200 oldal, teljes bolti ár 4200 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 3570 Ft,
e-könyv változat 3780 Ft
ISBN 978 963 565 1825 (papír)
ISBN 978 963 565 3126 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

„A birkenaui munkatáborból írok neked, ahol jelenleg tartózkodom. Egészséges vagyok, dolgozom, és várom a híreidet.”
A második világháború alatt a koncentrációs táborok foglyai a Briefaktion propagandaprogram szigorú előírásait követve leveleket küldhettek haza. Az 1942 és 1945 között született több ezer üzenetre a címzettek szintén szabályozott módon válaszolhattak.
Karen Taieb történész huszonkét fogoly történetét eleveníti fel, bemutatva a háború előtti életüket, családjukat, elfogásuk körülményeit. A cenzúrán átcsúszott levelek képet adnak arról, hogyan élték meg a deportáltak a mindennapos kínzásokat, a nélkülözést, és miként merítettek erőt abból, hogy a számukra fontos személyek minden valószínűség szerint biztonságban vannak. A felszabaduláskor született sorokból pedig testközelből értesülhetünk a túlélők feldolgozhatatlan fájdalmáról, a szeretteik elvesztése nyomán érzett mérhetetlen bűntudatáról és a nácik ellen fellángoló dühéről.