Bonnie Garmus: Minden kémia (részlet)

1 ~~ 1961. november

1961-ben a nők még szépen vasalt ingruhában jártak, a kertkedvelők klubjában múlatták az időt, biztonsági öv nélkül furikáztak a számtalan gyerekükkel, és ezen senki nem aggódott. A hatvanas évek mozgalmi életének még nyoma sem volt, annak meg végképp nem, hogy a mozgalmak ifjú tagjai a rá következő hatvan évet azzal töltik majd, hogy a hatvanas évekről írnak dicsőítő krónikákat. A nagy háborúknak már vége volt, a titkos háborúk még csak most kezdődtek, az emberek gondolkodása kezdett megújulni, és minden lehetséges volt. Madeline Zott harmincéves édesanyja pedig mindennap hajnalban kelt, és úgy érezte, az élete fabatkát sem ér.

Ennek ellenére lelkiismeretesen nekiállt a laboratóriumban uzsonnát csomagolni a lányának.

Üzemanyag, hogy jól tanulj, írta egy cetlire, amit becsúsztatott a kislány uzsonnásdobozába. Aztán egy kicsit elgondolkodott, és a ceruzáját forgatta. A szünetben menj ki sportolni, de ne engedd mindenképp győzni a fiúkat, írta egy másik cetlire. Aztán a ceruzával az asztalon kopogva tűnődött. Nem, nem csak te képzeled, írta a harmadikra. Az emberek általában tényleg rémesek. Elizabeth a második és a harmadik cetlit az első tetejére tette.

A legtöbb kisgyerek nem tud olvasni, vagy ha igen, akkor csak a legegyszerűbb szavakat betűzik ki, „mama”, „papa”, ilyesmik. Madeline viszont már hároméves korában megtanult olvasni, és mostanra, ötéves korára már túl is volt Dickens regényeinek nagy részén.

Igen, Madeline pont ilyen gyerek volt – az a fajta, aki egy Bach-kórusművet el tudott dúdolni, de a cipőjét nem tanulta meg bekötni. A Föld forgását el tudta magyarázni, bezzeg az amőbázás nem érdekelte. És ez elég nagy gondot okozott. Ugyanis a csodagyerekeket ünnepelni szokták, a korán olvasó gyerekeket viszont nem. Mégpedig azért, mert olvasni előbb vagy utóbb, de mindenki megtanul, így hát semmi különleges nincs abban, ha valaki már egészen kicsi korában olvas – egyszerűen csak bosszantó.

Ezt Madeline is tudta. Ezért minden reggel, miután az édesanyja már elment otthonról, és Harriet, a szomszédasszony, aki vigyázott rá, épp nem figyelt, kiszedte a cetliket az uzsonnásdobozból, elolvasta őket, aztán szépen betette mindegyiket a többi mellé a cipősdobozba, a szekrénye aljába. Az iskola-előkészítőben pedig úgy tett, mintha ő is analfabéta lenne, mint a többi gyerek. Madeline-nek nagyon fontos volt a beilleszkedés. Jó oka volt rá: az édesanyja sosem tudott beilleszkedni, és lám, mi történt vele.

Madeline az ágyában feküdt a dél-kaliforniai Commons nevű kisvárosban, ahol általában meleg van, de nem túl meleg, és az ég kék, de nem túl kék, a levegő pedig tiszta, mert akkoriban még tiszta volt a levegő. Madeline feküdt, és lehunyt szemmel várakozott. Tudta, hogy mindjárt bejön az anyja, puszit ad a homlokára, megigazítja a takarót, és belesuttogja a fülébe, hogy „élj a mának”. Aztán felberreg az autó motorja, és a Plymouth csikorogva, kattogó váltóval kitolat a kocsibeállóról. Madeline állandóan bánatos anyja elindul a tévéstúdióba, ahol felveszi a kötényét, és kezdődik a műsor.

A műsor, aminek a címe Finom falatok hatkor, és amiben Elizabeth Zott minden kétséget kizáróan remekel.

2 ~~ Amanda Pine

Elizabeth Zott régen kémikus volt, kutatóként dolgozott, emellett gyönyörű volt az arcbőre, és úgy viselkedett, mint aki tudja magáról, hogy nem átlagember, és soha nem is lesz az.

Ahogy a legtöbb igazi hírességet, őt is véletlenül fedezték fel. Bár ami Elizabethet illeti, a felfedezés nem egy tejivóban, egy park padján vagy egy véletlen találkozás során történt. Nem, itt bűncselekményről volt szó, mégpedig uzsonnalopásról.

Egyszerű a történet: volt egy kislány, egy bizonyos Amanda Pine, aki már-már megszállottan rajongott a finom falatokért, és folyton megette Madeline uzsonnáját. Ugyanis Madeline uzsonnája nem volt átlagos. Míg a többiek mind mogyoróvajas szendvicset vittek, Madeline uzsonnásdobozában szép vastag szelet lasagne lapult, párolt cukkinivel, negyedbe vágott kivivel, öt piros koktélparadicsommal, egy parányi sótartóval, két házi sütésű csokis keksszel, és mellé egy piros termoszban még hideg, friss tej is volt.

Ezért aztán mindenki Madeline uzsonnájára vágyott, persze maga Madeline is. Mégis felajánlotta Amandának, mert a barátság áldozatot kíván, és mert Amanda volt az egyetlen, aki nem csúfolta Madeline-t, aki már akkoriban is tudta magáról, hogy furcsa kislány.

Elizabeth egy idő után észrevette, hogy Madeline ruhái lógnak a sovány kis testén, és eltűnődött, mi lehet a gond. Számításai szerint a lánya napi tápanyagbevitele pontosan megfelelt az ideális fejlődéshez szükséges mennyiségeknek, tehát tudományos magyarázata nem volt a fogyásnak. Talán egy növekedési ugrás? Nem. Elizabeth számításai kitértek a hirtelen növekedési szakaszok igényeire is. Netán táplálkozási rendellenesség? Valószínűtlen, hiszen Madeline csak úgy falta a vacsorát. Leukémia? Ugyan már! Elizabeth nem volt aggódós, nem feküdt álmatlanul éjszakánként attól rettegve, nehogy valami gyógyíthatatlan betegség támadja meg a lányát. Tudós volt, tudományos magyarázatot keresett, és amint meglátta Amanda Pine-t, akinek paradicsomszósz-maszat piroslott a szája szélén, már meg is találta.

– Mr. Pine! – viharzott be Elizabeth a helyi tévéstúdióba az elképedt titkárnő mellett szerda délután. – Három napja hívom telefonon, de egyetlen alkalommal sem vette a fáradságot, hogy visszahívjon! Elizabeth Zott vagyok, Madeline Zott anyja. A gyerekeink egy csoportba járnak, és azért vagyok itt, mert jelezni akarom magának, hogy a lánya érdekből barátkozik a lányommal. – Mivel a férfi meglehetősen zavarodott képet vágott, Elizabeth hozzátette: – A maga lánya folyton megeszi a lányom uzsonnáját.

– A… az uzsonnáját? – hebegett Walter Pine, és végigmérte az előtte álló nőt, akinek hófehér laborköpenyéből mintha szent fény sugárzott volna, bár az illúzión kicsit rontott a köpeny zsebén a vörössel hímzett „E. Z.” monogram.

– A lánya. Amanda – folytatta Elizabeth. – Eleszi a lányom elől az uzsonnáját. Ráadásul már hónapok óta.

Walter csak bámult. Elizabeth pedig kihúzta magát, és csak állt, mint valami jelenés: mézszőke haját egy ceruza tartotta kontyban, a szája vörösre volt rúzsozva, a bőre ragyogott, még az orra is egyenes volt. És úgy nézett Walterre, mint egy felcser a sebesültre a harcmezőn, amikor dönteni próbál, hogy érdemes-e megmenteni, vagy sem.

– Az pedig végképp felháborító, hogy az uzsonnáért cserébe barátságot színlel! – tette még hozzá.
– Hogy… maga kicsoda, kérem? – dadogott Walter.
– Elizabeth Zott! – förmedt rá Elizabeth. – Madeline Zott anyja!

Walter bólogatott, és próbálta felfogni. Régóta volt délutáni tévésorozatok producere, úgyhogy a dráma nem volt tőle idegen. Na de ez? Csak ámult. Ez a nő lenyűgöző. De komolyan. Döbbenet. Csak nem meghallgatásra jött valami szerep miatt?

– Sajnálom – nyögte ki végül Walter. – Az összes nővérszerepre van már színésznőnk.
– Hogy micsoda? – csattant fel Elizabeth.
A férfi hallgatott.
– Amanda Pine! – ismételte a lényeget Elizabeth.
Walter pislogott.

– A lányom? Ó… – kezdett idegesnek tűnni. – Mi van vele? Maga orvos? Az iskolától jött? – A producer végre felpattant.

– Jó ég, dehogy! – felelt Elizabeth. – Vegyész vagyok. És a Hastingsből jöttem egészen idáig az ebédszünetemben, mert maga képtelen arra, hogy visszahívjon. – Walter még mindig zavartan pislogott, úgyhogy Elizabeth kénytelen volt tovább magyarázni. – Hastings Kutatóintézet? Ahol a vegyészeti kutatások úttörői utat törnek? – A klisét kimondva elfintorodott. – Mindenesetre a tényállás az, hogy nagy gondot fordítok Madeline táplálkozására. Nyilván ön is odafigyel a saját gyermeke tápanyagszükségletére. – Walter továbbra is ostobán meredt maga elé, úgyhogy Elizabeth hozzátette: – Mert nyilván fontos önnek Amanda kognitív és fizikai fejlődése. Ezek ugyanis a kiegyensúlyozott vitamin- és ásványianyag-bevitelen múlnak.

– Az az igazság, hogy Mrs. Pine tulajdonképpen…
– Igen, tudom, nem él önökkel. Próbáltam felhívni, tudom, hogy New Yorkban lakik.
– Elváltunk.
– Sajnálom, ám a válásnak az uzsonnához semmi köze.
– Talán úgy gondolja, de…
– Képzelje, Mr. Pine, egy férfi is képes uzsonnát készíteni, ha akar. Nincs ellene biológiailag kizáró ok.
– Úgy van – bólintott Mr. Pine, és elővarázsolt egy széket. – Üljön le, kérem, Mrs. Zott!
– Valamit a ciklotronban hagytam – pillantott az órájára idegesen Elizabeth. – Megértette, amit mondtam?
– Ciklo… izé…
– Szubatomi részecskegyorsító.

Elizabeth a falat bámulta. Tele volt mindenféle drámai szappanopera és okoskodó vetélkedő bekeretezett posztereivel.

– Ezzel foglalkozom – mondta Walter, hirtelen némileg szégyellve a képeken látható harsány jeleneteket. – Talán látta valamelyiket?

Elizabeth a producer felé fordult, és kissé békülékenyebben szólalt meg:

– Nézze, Mr. Pine, sajnálom, de nekem nincs sem időm, sem anyagi lehetőségem az ön lányának is uzsonnát csomagolni. Ugyanakkor mindketten tudjuk, hogy az étel fejleszti az elmét, összeköti a családot, és meghatározza a jövőt… – Elhallgatott, és összehúzott szemmel egy posztert méregetett, amin egy nővérke igencsak rendhagyó gyógymódban részesített egy pácienst. – Van bárkinek is ideje a táplálkozástudomány alapjaival megismertetni az egész társadalmat? Örülnék, ha mindenkit megtaníthatnék megfelelő ételeket készíteni, de nem érek rá. Maga igen?

Azzal sarkon fordult, de Mr. Pine fejében körvonalazódni kezdett egy ötlet, és nem akarta, hogy Elizabeth csak úgy faképnél hagyja.

– Várjon! Várjon, kérem! Mit is… mit is mondott? Mármint arról, hogy milyen fontos lenne a táplálkozástudomány alapjaival megismertetni az egész társadalmat… A megfelelő ételek…?

Négy héttel később debütált a Finom falatok hatkor. Elizabeth nem igazán rajongott az ötletért, elvégre kutató vegyész volt, de mégis elvállalta a munkát, hiszen jobban fizetett, mint a meglévő állása, és kellett a pénz, mert valahogy el kellett tartania a lányát.

Már az első napon, amikor Elizabeth felvette a kötényét, és kilépett a kamerák elé, egyértelmű volt, hogy igazi tehetség. Igazi, azaz nem kell megjátszania magát, mindenképp meg tudja szólítani a nézőket. Nyílt kártyákkal játszott, szókimondó volt, nehezen lehetett volna beskatulyázni. Más főzőműsorok joviális séfjei vidáman kortyolgatták a sherryt, de Elizabeth Zott komoly maradt. Sosem mosolygott. Nem mesélt vicceket. És egyszerű, tápláló fogásokat készített, sallang nélkül.

Fél év múlva sztár volt. Egy évvel később már tényleg mindenki ismerte. Két év múlva pedig nemcsak a szülők és a gyerekek között varázsolt harmóniát, hanem a polgárok és az állam között is. Nem túlzás: amikor Elizabeth Zott elkészítette a képernyőn a vacsorát, az egész ország leült falatozni.

Még Lyndon Johnson alelnök is nézte a műsort. „Tudja, mi a véleményem? – kérdezte egyszer egy túlságosan kitartó riportertől. – Az, hogy írogatás helyett jobban tenné, ha tévézne! Nézze meg a Finom falatok hatkor című műsort! Az az Elizabeth Zott tényleg tudja, mi kell az embereknek!”

És Elizabeth Zott valóban tudta. Eszébe sem jutott parányi uborkás szendvicsekről vagy habkönnyű szuflékról magyarázni; töltött, rakott ételeket és ragukat készített jókora tepsikben meg serpenyőkben. Nyomatékosan felhívta a figyelmet a négy fő tápanyagcsoport fontosságára, és hitt abban, hogy igenis szép nagy adagokat kell enni. Továbbá abban is, hogy amit egy óra alatt nem lehet megfőzni, azt nem is érdemes elkezdeni. Minden részt ezzel a mondattal zárt: „Gyerekek, terítsetek meg szépen! Édesanyátoknak most egy perc pihenésre van szüksége.”

Nem sokkal később egy híres újságíró megjelentetett egy cikket, aminek az volt a címe, hogy „Ennek a nőnek mindenki megeszi a főztjét”, és a cikkben „Csini Lizzie”-nek nevezte Elizabethet. A becenév azonnal rá is ragadt, mert találó volt, és még rímelt is. Attól kezdve a vadidegenek is Csini Lizzie-nek hívták, csak Madeline szólította továbbra is anyának. A kislány, annak ellenére, hogy még kicsi volt, pontosan értette, hogy a becenév megalázóan lebecsüli az anyja tehetségét. Elvégre vegyész volt, nem tévés szakács. Elizabeth Zott szégyellte is az egészet a lánya előtt.

Néha éjszaka álmatlanul forgolódott, és azon tűnődött, hogyan jutott ide az élete. De nem kellett sokat tűnődnie, mert pontosan tudta az okot.

Calvin Evans.

Fordította: Goitein Veronika

Bonnie Garmus: Minden kémia
Central Könyvek, Budapest, 2022
440 oldal, teljes bolti ár 5390 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 4312 Ft