Mohamed Mbougar Sarr: Az emberek legtitkosabb emlékezete (részlet)

~~ ELSŐ RÉSZ ~~

Az Anyapók hálója

2018. augusztus 27.

Amit egy íróról és a művéről biztosan tudni lehet: együtt haladnak az elképzelhető legtökéletesebb labirintusban, egy körkörös hosszú úton, s a végzetük eggyé válik eredetükkel, a magánnyal.

Amszterdamból jövök. Megtudtam egyet s mást, de azt nem tudom, hogy most jobban ismerem-e Elimane-t, vagy még nagyobb lett-e a rejtély. Minden tudásszerzés paradoxona, hogy minél többet tudunk, annál többről tudjuk, hogy nem tudjuk, csak hát ez az összefüggés csak részben ad képet arról, hogy mit éreztem Elimane kapcsán. Az ő esete radikálisabb, azaz pesszimistább közelítést követel az emberi lélek megismerhetőségét illetően. Az ő lelke olyan, mint egy fekete lyuk: megdelejez és elnyel mindent, ami a közelébe kerül. Az ember tanulmányozza egy kicsit az életét, fölébe hajol, és amikor felegyenesedik, ezt suttogja maga elé komoran, rezignáltan, megöregedve, sőt talán reményvesztve: az emberi lélek kiismerhetetlen, és nincs is mit megtudni róla.

Elimane behatolt a fekete éjbe. Lenyűgöz, hogy milyen könnyen mondott búcsút a fénynek. Lenyűgöz, ahogy elfogadja a sötétet. Kísért útjának és végzetének rejtélye. Nem tudom, miért hallgatott el, holott még annyi mondanivalója volt. És ami a legfontosabb: fáj, hogy nem tudom követni a példáját. Ha hallgatag emberrel, egy igazi hallgataggal találkozunk, szükségképpen eszünkbe jut, hogy meg kell-e szólalnunk, és amit mondanánk, nem merő locsogás-e.

Befogom a pofám, abbahagylak, Napló. Anyapók történetei elcsigáztak. Amszterdam kiszívott belőlem minden erőt. A magány útja vár.

~~ 1 ~~

Korosztályom fiatalnak már alig nevezhető afrikai szerzői vérre menő hitvitákat folytattak T.C. Elimane-ról. A könyve egyszerre volt katedrális és aréna; úgy léptünk be, mint egy isten sírboltjába, és rendszerint az lett a vége, hogy térdre rogyva, önnön vérünkkel áldoztunk a remekmű oltárán. Már egyetlen oldal is maga a bizonyosság, hogy írót olvasunk, igazi írót; ilyen csillag egyetlenegyszer tündököl fel egy irodalom égboltján.

Eszembe jut az egyik vacsora, amelyet a könyve társaságában költöttünk el. Az érzéki és energikus Béatrice Nanga, akinek oly igen vágytam a melle közt megfulladni, harciasan kijelentette, hogy csak a nagy írók művei érdemlik meg, hogy miattuk, értük kést szegezzünk egymásnak a vita hevében, csak az ilyen művek forralják fel úgy az ember vérét, akár a jóféle szesz, és ha puhányságból megfutamodunk a csatatérről, szégyent hozunk az irodalomra. Az igazi író élet-halál vitára készteti az igazi olvasókat, mondta, s az igazi olvasók folytonos harcban állnak; ha nem törsz győzelemre az arénában, vagy buzkashiviadorként, lóháton nyargalászva, meg se próbálod elragadni a farkastetemet az ellenfelektől, akkor elmehetsz a picsába, abban a langyos húgyban fogsz felfordulni, amiről azt képzeled, hogy prémiumsör, és nem vagy olvasó, és még kevésbé vagy író.

Kiálltam a gyújtó szavú Béatrice Nanga mellett. T.C. Elimane nem klasszikus volt, hanem kultikus. A mítosz társasjáték az irodalomban. Elimane ott ült az asztalnál, és kiterítette három ütőlapját. Egy: rejtélyes-betűjeles nevet választott magának, kettő: egyetlen könyvet írt, három: nyomtalanul eltűnt. Úgyhogy, igen, nagyon is érdemes a bőrére pályázni.

Elképzelhető volt, hogy csakugyan élt egyszer egy T.C. Elimane nevű ember, amiképpen az is, hogy ez csak egy álnév, amelyet azért eszelt ki egy szerző, hogy kijátssza az irodalmi életet, vagy éppenséggel kimaradjon belőle, akárhogy is, a könyve hatalmas, belső igazságához nem fért kétség: olvastán az ember lelkében maga az élet zúgott, tisztán, ellenállhatatlan erővel.

Izgalmas kérdés, hogy valóban élt-e valaha egy Homérosz nevű ember. De ha élt, ha nem élt, az Iliász és az Odüsszeia elbűvöli az olvasót, és hálás Homérosznak; ki másnak lehetne hálás? Hasonlóképpen nem az számított, hogy T. C. Elimane legenda-e, misztifikáció, hanem hogy ez a név fémjelezte a művet, amely megváltoztatta az irodalomszemléletünket. Vagy az életszemléletünket. Az embertelenség labirintusa: ez volt a címe, és mi úgy ittuk a szavait, ahogy a lamantin a forrásvizet.

Kezdetben volt a prófécia, és volt egy Király, és a prófécia szerint a Királynak adatik minden hatalom, ha cserébe felajánlja a birodalom öreg embereinek hamvait, és a Király elfogadta az alkut; legott máglyára vettette agg alattvalóit, hamvaikat szétszóratta a palotája körül, és erdő sarjadt ott, halálerdő, úgy nevezték el: az embertelenség labirintusa.

~~ 2 ~~

Hogyan találkoztunk, a könyv meg én? Véletlenül, mint mindenki más. De nem felejtem el, amit Anyapók mondott: a véletlen, az csak a sorsunknak az a része, amelyről nem tudunk. Nemrég került a kezembe Az embertelenség labirintusa, bő egy hónapja olvastam el először. De Elimane nevét már korábbról is ismertem, még gimnazista koromban találkoztam vele. Szerepel A néger irodalmak kézikönyve című antológiában, amely, más, hasonló kiadványokkal együtt, a gyarmati idők óta ajánlott olvasmány a frankofón tanulóknak.

2008: elsős voltam egy bentlakásos katonai középiskolában, Észak-Szenegálban. Már vonzott az irodalom, és arról álmodoztam, hogy költő leszek, amiben persze nincs semmi meglepő, ha egy kamasz éppen ismerkedik a költészet nagyjaival, ráadásul egy olyan országban él, amelyben ott kísért Senghor nyomasztó szelleme, következésképp a vers a hódítás egyik legbiztosabb eszköze. Abban az időben bemagolt vagy saját költésű négysorosokkal szédítettük a lányokat.

Bújtam a versantológiákat, a szinonima- és rímszótárakat, a ritka szavak gyűjteményét. Irtózatos klapanciákat alkottam, zötyögős tizenegy szótagos strófákat, amelyekben hemzsegtek az afféle jelzős szerkezetek, mint „omló könnyeimmel”, „felfeslő fellegek”, „kristályló hajnalok”. Nekivadulva lapoztam A néger irodalmak kézikönyvét. Ott láttam meg – olyan fekete-afrikai klasszikusok társaságában, mint Tchichellé Tchivéla és Tchicaya U Tam’si – az ismeretlen nevet: T.C. Elimane. A neki szentelt szöveg annyira elütött az antológia stílusától, hogy elidőztem fölötte. Idézem (megvan a kézikönyv):

T.C. Elimane Szenegálban született. Elnyert egy Párizsba szóló pályázatot, és 1938-ban megjelentetett egy tragikus hangvételű regényt, Az embertelenség labirintusát.

Micsoda könyv! Egy fiatal afrikai néger remekműve! Amilyet még nem láttak Franciaországban! És amelyből olyan irodalmi vihar kerekedett, amire csak a mi hazánk képes. Egymásnak feszült Az embertelenség labirintusa tábora és ellentábora. És amikor már úgy tetszett, hogy az író és műve tekintélyes díjakkal ismertetik el, sötét irodalmi ügy vetett véget a szárnyalásnak. A mű pellengérre került, az ifjú író pedig eltűnt az irodalom színteréről.

Nem sokkal később kitört a háború. 1938 végén nyoma veszett ennek a bizonyos T.C. Elimane-nak. Rejtély, hogy miként alakult a sorsa, bár születtek figyelemre méltó hipotézisek e tárgyban (lásd például B. Bollème újságíró riportját: Ki volt valójában a néger Rimbaud? Egy szellemalak odisszeája; Sonde Könyvkiadó, 1948). A botrány hatására kirobbant vita annyira besározta a művet, hogy hatására a kiadó kivonta a forgalomból a példányokat, és zúzdába küldte az egész készletet. Az embertelenség labirintusának nincs újabb kiadása. A könyv fellelhetetlen.

Ismételjük: a korát megelőző szerző nagy tehetség volt. Sőt talán géniusz. Sajnálatos, hogy a reménytelenség hirdetésére használta: pesszimista könyve azt a kolonialista Afrika-képet jeleníti meg, amely sötétnek, vadnak, barbárnak ábrázolja a kontinenst. A földet, amely oly sokat szenvedett, szenved most, és szenvedni fog a jövőben is, és amely megérdemelné, hogy az írói pozitívabb képet fessenek róla.

A fenti sorok arra késztettek, hogy késlekedés nélkül Elimane nyomába eredjek, de olyan volt, mintha egy kísértetet üldöznék. A következő hetekben igyekeztem többet megtudni a sorsáról, de az internet se tudott többet, mint amennyit a kézikönyv közölt. Fotó nincs róla. Az a néhány webhely, amelyiken előfordul a neve, olyan ködösen fogalmaz, hogy hamar nyilvánvalóvá vált számomra: ők se tudnak többet, mint én. Majd mindegyik úgy emlegeti mint „szégyenletes afrikai szerző a két világháború közt”, de hogy voltaképpen mi a szégyene, arról egyetlen szó sem esik. A műről sem sikerült többet megtudnom. Nem találtam kortársat, aki bármi érdemlegeset írt volna, és szakdolgozat sem született róla.

Beszéltem apám egyik barátjával, aki afrikai irodalmat tanított az egyetemen. Azt mondta, hogy Elimane-nak olyan rövid volt a pályája a francia (megnyomta a szót: francia) irodalomban, hogy Szenegálba jószerivel el sem jutott a munkássága híre. „Az embertelenség labirintusa egy kasztrált isten műve. Egyesek úgy beszéltek róla, mint valami szent könyvről. Az az igazság, hogy nem lett szakrális alapmű. Már senki nem hisz benne. Talán soha senki nem is hitt benne.”

Az isten háta mögötti internátusban korlátozva voltak a kutatás lehetőségei. Abba is hagytam a nyomozást, és beletörődtem az egyszerű, kegyetlen igazságba: Elimane nyomtalanul eltűnt az irodalmi emlékezetből, sőt az emberek, köztük a honfitársai emlékezetéből is (jó, tudjuk, senki sem próféta a saját hazájában). Meglehet, Az embertelenség labirintusa a másik irodalomtörténetbe (talán az igazi irodalomtörténetbe) tartozik, abba, amelyet azok a felejtésre ítélt – nem elátkozott, csak elfelejtett – könyvek töltenek meg, amelyek elhullottak az idő valamelyik folyosójában; tetemük, csontvázuk, magányuk – megannyi fagyott lábnyom – ott hever az őrizetlen, néma börtönök padozatán.

Elszakadtam hát a szomorú történettől, és visszatértem kezdetleges szerelmi költészetem gyakorlásához.

Mindent összevetve lett azért egy fontos felfedezésem: egy zűrös internetes fórumon ott volt Az embertelenség labirintusa hosszú első mondata, akárha egy hetven évvel ezelőtt bekövetkezett katasztrófa egyetlen túlélője volna: Kezdetben volt a prófécia, és volt egy Király, és a prófécia szerint a Királynak adatik minden hatalom, ha cserébe felajánlja a birodalom öreg embereinek hamvait… stb.

Fordította: Bognár Róbert

Mohamed Mbougar Sarr:
Az emberek legtitkosabb emlékezete
Park Kiadó, Budapest, 2022
464 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft
online ár a bookline.hu-n 3400 Ft