Sands: Patkányút (részlet)

Előszó | | Róma, 1949. július 13.

A 9-es ágyon fekvő beteg állapota súlyosnak tűnt. Magas láza és akut májbetegsége következtében egyáltalán nem tudott enni, és az egész életét meghatározó törekvéseit és vágyait is félre kellett tennie.
Az ágya végében található kórlap hiányos információkat tartalmazott a személyére vonatkozóan, és még ezen adatok többsége is pontatlan volt. „A Reinhardt nevű beteget 1949. július 9-én hozták be a kórházba”, állt a feljegyzésben.¹ A dátum stimmelt, a név nem. A férfi valódi neve Wächter volt, azonban ezt ekkoriban nem használta, mivel nem akarta felhívni magára a hatóságok figyelmét. Wächter ugyanis magas rangú náci volt, aki tömeggyilkosság vádja miatt körözés alatt állt. Egykor a németek által megszállt Lengyelország főkormányzójának, Hans Franknak a helyetteseként dolgozott. Főnökét három évvel korábban, Nürnbergben négymillió ember meggyilkolásáért felakasztották. Ugyanakkor Wächtert is vád alá helyezték „tömeggyilkosság”, vagyis több mint százezer ember agyonlövése és lemészárlása miatt. A becslés alatta maradt a valóságnak.

„Reinhardt” szökésben volt Rómában. Úgy tudta, hogy emberiesség elleni bűntettek és népirtás miatt egyformán vadásznak rá az amerikaiak, a lengyelek, a szovjetek és a zsidók is. Az egyetlen reménye az volt, hogy valahogyan eljuthat Dél-Amerikába.

A férfi apját Josefként azonosították a kórházi adatlapon, ami megfelelt a valóságnak. Saját keresztneve helyét azonban üresen hagyták. „Reinhardt” az Alfredo álnevet használta, de valódi keresztneve Otto volt.
A beteg foglalkozásánál az szerepelt: „író”, ami annyiban nem járt messze a valóságtól, hogy Otto Wächter csakugyan rengeteget írt: sűrűn levelezett a feleségével, és naplót is vezetett – igaz, utóbbiba kevés bejegyzést tett, és mint később kiderült számomra, azt is valami nehezen megfejthető gyorsírással vagy kódolt nyelven. A költészettel is próbálkozott, az utóbbi időben pedig, hogy üres óráit kitöltse és a figyelmét lekösse, papírra vetett egy filmforgatókönyvet, valamint egy Quo Vadis Germania? című kiáltványt Németország jövőjéről.

Amikor még hatalma teljében, szabad emberként élt, leginkább „aláíróként” tevékenykedett: olyan fontos dokumentumok, levelek és határozatok alatt szerepelt a neve, melyek nyomán embereket üldöztek, tettek tönkre és öltek meg. Bécsben két egykori egyetemi tanárának karrierjét törte kerékbe. Krakkóban szignálta a gettó megépítéséről szóló rendeletet. Lembergben egy tollvonással eltiltotta a zsidókat a munkavállalástól. Így hát pontosabb volna úgy fogalmazni, hogy foglalkozását tekintve jogász, kormányzó vagy SS-vezető volt. Az utóbbi négy évben azonban minden idegszálával a saját túlélésére koncentrált. Állandó bujkálásban és szökésben élt, és remélte, hogy sikerülhet megúsznia a felelősségre vonást.
Adatlapja szerint negyvenöt éves – valójában három évvel idősebb, nemrég ünnepelte a születésnapját. A feljegyzés szerint egyedülálló – igazából nős. Feleségét, Charlotte Bleckmannt leveleiben Lotte vagy Lo néven szólította; az asszony pedig őt Hümmchennek vagy Hümminek becézte. Hat közös gyermekük volt, de lehetett volna még több is…

Az adatlap nem jelölt meg római illetőségű lakcímet. Wächter rejtőzködve élt a város peremén, a Tevere folyó kanyarulatában megbúvó Vigna Pia-monostorban, a legfelső szinten, egy szerzetesi cellában. Állapotáról a következőt jegyezték fel a kórházban:

A beteg elmondása szerint július 1-je óta nem tud enni. Július 2-a óta magas láza van. Július 7-én a sárgaság tünetei jelentkeztek. Cukorbeteg. A klinikai vizsgálat során akut májzsugorodást (icterus gravis) igazoltunk.²

Más forrásokból tudjuk, hogy „Reinhardtnak” ez időben három látogatója volt a Szentlélek Kórházban. Egyikük egy püspök, aki valamikor közel állt XII. Piusz pápához. A másik egy orvos, aki a háború alatt Németország római nagykövetségén dolgozott. A harmadik pedig egy porosz asszony. A nő egy olasz kutató felesége volt, két gyereket neveltek. A nő mindennap meglátogatta a beteget, először vasárnap, a kórházi felvétele másnapján, aztán hétfőn kétszer, kedden pedig egyszer.

Aznap, július 13-án, szerdán ötödször kereste fel a férfit. Minden alkalommal hozott neki valami apró ajándékot, egy kis gyümölcsöt, kevés cukrot, ahogy az orvos tanácsolta.

A porosz nő nem egykönnyen jutott be a kórház Sala Baglivi kórtermébe, ahol a férfi feküdt. Első látogatásakor hosszan faggatta a biztonsági őr.
– Ennél pontosabb információk kellenek – közölte az őr.

Az asszonyt jó előre figyelmeztették, hogy legyen óvatos, és mondja azt, hogy az egyház barátja. Szó szerint elismételte, amit kellett, és az őr végül megenyhült. Mire ötödször járt a kórházban, már megismerték. A nőt lenyűgözték a Sala Baglivi méretei. „Akkora, mint egy templom”, mesélte utóbb Wächter (az adatlap szerint nem létező) feleségének.³ A nő otthonról gyalogosan ment meglátogatni a férfit: átvágott a piazza dei Quiritin, amelynek szökőkútjáról Mussolini kijelentette: a négy meztelen nőnek nincs helye a parkban, és végül jólesett megérkeznie a kinti forróságból a hatalmas, hűvös kórházépületbe.

A Sala Bagliviba lépve elhaladt a kis kápolna mellett, jobbra fordult, majd lassan odalépett a beteg ágyához. Üdvözölte a férfit, váltott vele pár szót, nedves ruhával a homlokát borogatta, kicserélte az ingét. Előhúzott egy kis széket az ágy alól, és leült beszélgetni, vigasztalni a férfit. A szomszéd ágyra új beteg érkezett, hallótávolságon belül, ezért a nő még inkább megválogatta a szavait.

A férfi alig beszélt. Májgyulladását intravénás penicillinkúrával kezelték. A gyógyszer levitte a lázat, de nagyon kimerítette a szervezetét. Az orvosok azt mondták, csak kevés folyadékot fogyaszthat, leginkább tejeskávét, illetve pár csepp narancslevet egy kiskanál szőlőcukorral. Figyelmeztették, hogy nagyon vigyázzon a gyomrára.

A nő minden látogatás alkalmával észrevett valami kis változást a beteg állapotában. Hétfőn még gyenge volt, és alig szólalt meg. Kedden frissebbnek és beszédesebbnek tűnt. A leveleiről kérdezősködött, amelyeket nagyon várt, és kifejezte reményét, hogy legidősebb fia, az ifjabb Otto még a nyár folyamán meglátogatja.

Aznap, szerdán a hangja bizakodóan csengett, habár továbbra is kimerültnek érezte magát.
– Sokkal jobban vagyok – állapította meg.
A nő egy kiskanál narancslevet adagolt a szájába.
A férfi tiszta tudattal, csillogó szemmel feküdt, erejéből már hosszabb gondolatmenetre is futotta.
– Nem baj, ha Lo nem tud most bejönni.⁴ Az elmúlt napokban, különösen ezeken a hosszú kórházi éjjeleken, annyira közel éreztem őt magamhoz! Boldog vagyok, hogy a távolság ellenére is ennyire szoros köztünk a kötelék. Lo tökéletesen megért engem. Minden úgy történt, ahogy történnie kellett.
A férfi teste belül égett, de nem érzett fájdalmat. Nyugodtnak látszott; az asszony kezét fogva, mozdulatlanul feküdt. A nő elmesélte, hogyan telt a napja, mi újság Rómában, mi hír a gyerekekről. Mielőtt elment, gyöngéden megsimogatta a beteg homlokát.

A férfi így búcsúzott:
– Jó kezekben vagyok, holnap találkozunk.⁵

Fél hatkor a porosz nő elköszönt a „Reinhardt” nevű betegtől. Tudta, hogy közel a vég.
Aznap éjjel meglátogatta a püspök. Az utolsó percekben a karjában tartotta. A püspök visszaemlékezése szerint a férfi elmondta neki a végakaratát. Arra gyanakodott, hogy szándékos mérgezés okozhatta a halálát, és vélt gyilkosát is megnevezte. Sok év telt el, mire utolsó szavait, melyeknek kizárólagos fültanúja a püspök volt, mások is megismerhették.

A beteg nem érte meg a másnapot.

Néhány nappal később a porosz nő, aki korábban látogatta, levelet írt Wächter özvegyének, Charlotténak. Tíz, kézzel írt oldalon számolt be arról, hogyan ismerkedett meg Wächterrel pár héttel korábban, nem sokkal a férfi Rómába érkezése után. „Tőle tudok magáról, a gyerekekről, és mindarról, ami kedves volt számára az életben.”⁶ „Reinhardt” mesélt neki a háború előtti és alatti munkájáról, és az azt követő évekről, amelyeket a hegyekben vészelt át. Az asszony megemlítette a levélben a férfi fáradhatatlanságát, és utalt egy Rómán kívüli hétvégi utazására, azonban nem nevezte meg a helyet és a személyt, akit felkeresett.

A levél végül néhány szóban ismertette a diagnózist. Az orvosok szerint a férfi halálát akut májzsugorodás okozta, egyfajta „belső mérgezés”, amit vélhetően szennyezett ennivaló vagy víz váltott ki. A levélíró néhány szót ejtett még a jövőről, arról, hogy bizonyára nagyon fog hiányozni Charlotténak az ő „optimista, derűs bajtársa”. De gondoljon a gyerekekre, teszi hozzá, nekik most egy bátor, boldog édesanyára lesz szükségük.

„A férje leginkább a töretlen derűjét szerette Önben, és hogy szilárdan, két lábbal állt a földön.”⁷ Ezekkel a szavakkal zárta levelét, amely mindvégig hallgatott a beteg valódi nevéről.

A levél 1949. július 25-én kelt. Rómából Salzburgba küldték, egyenesen Charlotte Wächter és hat gyermeke otthonába.

Charlotte harminchat éven át őrizte a levelet. Miután 1985-ben meghalt, a levél egyéb személyes iratokkal együtt legidősebb fiához, az ifjabb Ottóhoz került. Később, Otto 1997-es halála után a negyedik gyerek, Horst örökölte meg a hagyatékot. Horst egy hatalmas, üres, egykor pompás, de immár rogyadozó kastélyban élt Hagenbergben. Ez az osztrák falu a Bécsből Brno (Brünn) felé vezető út mentén áll. A levél évekig hevert magántulajdonban, teljes ismeretlenségben.

Azután, két évtizeddel később, egy különösen hideg napon felkerestem Horstot a hagenbergi kastélyában. Néhány évvel korábban mutattak be bennünket egymásnak, és én ekkor már tudtam az anyai örökségében található több ezer oldalnyi dokumentumról. Horst egyszer csak megkérdezte, szeretném-e megnézni a porosz nő eredeti levelét. Igennel válaszoltam. Vendéglátóm kiment a konyhába, fel a meredek kőlépcsőn, majd a szobájában odalépett az ágyával szemközti, régi, üvegajtós faszekrényhez, amely mellett ott függött az apja SS-egyenruhás fényképe. Elővette a levelet, lehozta a konyhába, maga elé tette a faasztalra, és elkezdte felolvasni.

Aztán a hangja egyszer csak elcsuklott, és könnybe lábadt a szeme.

– Nem igaz – szólalt meg.
– Mi nem igaz? – kérdeztem.
– Hogy apám betegségben hunyt el.

A kályhában pattogott a tűz, Horst halkan, gyengéden beszélt, én pedig párás leheletét néztem a hűvös szobában.

Ekkor már öt éve ismertem Horstot, ő pedig éppen ezt a pillanatot választotta, hogy megossza velem a titkát, hogy szerinte az apját megölték.
– Vajon mi az igazság?

Philippe Sands: Patkányút.
Egy szökevény náci szenvedélyes élete
és titokzatos halála
Fordította: Orosz Ildikó
Park Könyvkiadó, Budapest, 2022
522 oldal, teljes bolti ár 5999 Ft