Mörk Leonóra: Asszonyom, édes úrnőm (részlet)

Rozmaring

Ha megégeted a rozmarint, dögös házat tisztít a füstje, mint a fenyőmag, de a Halált el nem űzi, hanem csak bűzt.

Miután Luther doktor tanai szélsebesen meghódították Augsburgot, a karmeliták kolostorából simán Anna-templom lett, ahol 1525 karácsonyán tartottak először evangélikus istentiszteletet, az egykori kerengőből pedig a patríciuscsaládok kedvelt temetkezőhelye. Még nem szólalt meg a déli harangszó, amikor Johanna belépett a csúcsboltozatos kerengőre, és végigsétált a barnásvörös kőkockákon, óvatosan kerülgetve a padlóba illesztett sírköveket. Nem volt babonás, mégis borsódzott a háta a gondolattól, hogy réges-rég jobblétre szenderült ismeretlenek földi maradványain taposson.

Hamarabb ért ide, mint szeretett volna, de űzte a türelmetlenség. A balul sikerült házi koncert után rosszul aludt, és kora reggel nem Hannah, hanem a szakácsnő halk kopogtatására ébredt.

Elsie kedves, mosolygós, huszonéves teremtés volt, alig idősebb Johannánál, kizárólag a Fugger-féle citromtortában is megmutatkozó tehetségének köszönhette, hogy ilyen fiatalon ilyen felelős állásba került. Óvatosan nyomta le a kilincset, majd látva, hogy a vendég kisasszony szeme nyitva van, beljebb lépett és egy kis, összehajtogatott meg lepecsételt papírlapot tartott felé.

– Elnézést, kisasszony, ezt most hozta egy küldönc. Gondoltam, azonnal feljövök vele, hátha sürgős.

Johanna nem akarta azon törni a fejét, vajon eljutott-e a tegnap este történtek híre a személyzethez. Valószínűleg igen, különben Elsie nem serénykedett volna ennyire a levél kézbesítésével. De hát ezen már nem lehet segíteni.

– Köszönöm, Elsie! – vette át a küldeményt, és rámosolygott a lányra. – Mindjárt felöltözöm és lemegyek!

Megvárta, amíg a szakácsnő mögött becsukódik az ajtó, csak utána nézte meg a címzést. Ismeretlen, dőlt betűs írás volt, de azért nem érte meglepetés, amikor feltörte a piros viaszpecsétet és széthajtogatta a levelet.

Kedves Johanna kiasszony!

Nagyon sajnálom, hogy tegnap este adósa maradtam, bocsánatkéréssel, magyarázattal, vagy inkább mindkettővel. Bármennyire is haragudjon rám, arra a barátságra kérem, amely az elmúlt hetekben kialakult közöttünk, adjon lehetőséget rá, hogy a mulasztásomat minél hamarabb jóvá tehessem. Kérem, jöjjön el a karmeliták egykori kolostorának kertjébe ma délben! Ott fogja várni hűséges barátja,

Niccolò Gasparini

Az első reakciója az volt, hogy széttépi és tűzbe dobja az irományt. Szerencsére így nyáron nem égett tűz a hálószobája kályhájában, a levél tehát megmenekült. Még kétszer elolvasva és némileg lecsillapodva végül úgy döntött, elmegy a találkozóra. Ha másért nem, legalább azért, hogy Niccolò fejéhez vághassa a szemrehányásait.

Aztán napközben megint történt valami, ami megingatta az elhatározásában. A kora reggeli ébresztő után valamivel hamarabb érkezett meg az ispotályba, mint szokott, és ahogy belépett a kapun, fejszecsattogás és beszélgetés moraja ütötte meg a fülét. Hátul a konyhában a két szolga, Hannes és Bernhardt aprította a gyógyszernek való guajakfát, a nyitott ajtón át kihallatszott a hangjuk a folyosóra, és Johanna hirtelen meghallotta a saját nevét.

– Hanem ez a Johanna, ez aztán szemrevaló lány, mi, testvér?

A megállapítást Hannes, az idősebbik tette. Johanna megtorpant, lábujjhegyen visszább settenkedett, odasimult a falhoz, nehogy észrevegyék, és hegyezni kezdte a fülét.

– Az biztos! – helyeselt a másik nagy kopácsolás közepette. – A fene ebbe a fába, olyan kemény, hogy teljesen kicsorbul tőle a fejszém!

Némi csend következett, a fejsze tulajdonosa nyilván szemügyre vette a szerszámot. Megelégedhetett a látvánnyal, mert hallatszott, ahogy újból aprítani kezdi a karnyi vastag hasábokra fűrészelt fát, miközben idősebb társa tovább fűzte a szót.

– Csak az a kár, hogy olyan fenn hordja az orrát, még beleesik az eső! Azt hallom, Dietert csúnyán lerázta, amikor az tenni akarta neki a szépet!

Johanna hátán végigfutott a hideg. Még hogy a szépet akarta tenni neki? Errefelé így hívják, ha egy férfi meg akar erőszakolni egy nőt, ahogyan őt próbálta maga alá gyűrni a fiú? És miközben ő mindent megtett, hogy eltitkolja az esetet, Dieter maga panaszolta el a cimboráinak, hogy járt? Dühösen szorította ökölbe a kezét, de mégsem ronthatott be a konyhába, hogy előadja a saját verzióját, mert akkor leleplezte volna magát. Különben sem hittek volna neki.

– Hát, ha lány lennék, én sem hagynám, hogy Dieter rám tegye a piszkos mancsát! – vetette ellen a másik hang, Bernhardté. – Ritka undorító egy féreg, lássuk be! De az biztos, hogy ez a Johanna nagyon gőgös, rá se néz senkire. Bezzeg azzal az égimeszelővel, azzal a taljánnal szívesen sétafikál! Az meg olyan peckesen járkál itt fel-alá, mint kakas a szemétdombon!

– Nem kakas az, te ostoba – röhögött fel csúnyán Hannes –, hanem kappan!

A hangjából olyan tömény gyűlölet áradt, hogy Johanna összerándult, mintha kést döftek volna a bordái közé.

– Kappan? – értetlenkedett a fiatalabbik. Hallatszott, ahogy feltápászkodik a földről, odahúz egy nagy vesszőkosarat és dobálni kezdi bele a felaprított fát. – Hogyhogy?

– Hát nem tudtad? Ezt is attól a Dieter gyerektől hallottam! Az aztán nyitva tartja a szemét meg a fülét, nem sok minden kerüli el a figyelmét! Meg hát amúgy is orvosnak készül, tisztában kell lennie az ilyesmivel. Szóval azt meséli Dieter, hogy ahonnan ez a fickó jött, ott a hozzá hasonlókat gyerekkorukban megműtik, és emiatt később nem tudnak…

Hogy mit nem tudnak, azt Johanna már nem várta meg. Mit sem törődve azzal, hogy felfedezhetik, végigszáguldott a folyosón, a cipőtalpa hangosan csattogott a kőkockákon. Kirohant a házból, el a sarokig, ott befordult az épületsor mögötti kertbe, és lerogyott az egyik magas hársfa alatt álló padra. Úgy látszik, gondolta keserűen, újabban másból sem áll az életem, mint hogy hallgatózom, és kellemetlen dolgokat tudok meg!

Nem tudta eldönteni, mi fáj neki jobban: az, hogy kigúnyolták a férfit, akit ő a történtek ellenére képtelen kivetni a szívéből, vagy az, hogy ezek szerint rajta kívül mindenki, beleértve a Fuggerei kevéssé élénk észjárású alkalmazottait is, de tényleg mindenki tisztában volt azzal, amivel ő csak előző este szembesült.

Megint fellángolt benne a harag. Vajon még hányan nevettek rajta a háta mögött? Hogy merészelte Niccolò tudatlanságban tartani őt, és tűrni, sőt bátorítani, hogy beleszeressen? Mert igenis bátorította, a kedvességével, a történeteivel, a sétáival, az érdeklődésével, a mosolyával, a tekintetével, még az énekével is! Hogy merte körbefonni a hangjával, megmutatni neki, mennyire szenved az, akinek csalódnia kell a szerelmében? Soha többé nem akarja látni!

Mörk Leonóra: Asszonyom, édes úrnőm
Jaffa Kiadó, Budapest, 2022
320 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft