Pándi Pál: Teherpróba (részlet)

Posted on 2022. június 17. péntek Szerző:

3


„Helyzet van”
(Előszó helyett)

Ennek a könyvnek az ötlete akkor született meg bennem, amikor 2010-ben kikértem a Történeti Hivatalból apám és a magam anyagát, majd hazatértem, megsértődve azon, hogy az ő dossziéja pont háromszor olyan vastag, mint az enyém, holott meg voltam győződve arról, hogy apám mint a létezett szocializmus elkötelezett híve – és, ahogyan e könyv több dokumentumában is olvasható, „őrszolgálatot” teljesítő kultúrpolitikusa – értelemszerűen sokkal „kisebb” belügyi aktával kell hogy rendelkezzen, mint én, a fia, aki ha nem is az első vonalban, de a demokratikus ellenzék szerény tagjaként, legalábbis mint a rendszer kritikusa, tán inkább kellett hogy kivívjam a belügyi szervek érdeklődését, mint a nálam kétségkívül sokkal fontosabb szerepet játszó apám, aki mégiscsak a kádárizmus egyik oszlopa volt.

Hát nagyot tévedtem. Otthon rögvest nekiestem apám dossziéjának, és mire a végére értem, csak néztem magam elé, mint egy hülye, és nem hittem a szememnek, pontosabban: éppen hogy hittem, ezért fordult meg a világ.

A belügyi aktákból ugyanis kiderült, hogy Pándi Pál, az én apám, Aczél tanácsadója, vezető kultúrpolitikus, Kádár fenntartás nélküli híve, marxista irodalomtörténész 1956-ban, a forradalom alatt a Szabad Nép munkatársaként több vezércikket közölt abban a bizonyos tíz napban a forradalom híveként, Nagy Imre kormányának támogatójaként. A forradalom leverése után, a megtorlás és a perek időszakában számos tanúvallomás szólt arról, hogy Pándi Pál, egyezően Gimes Miklós, Lőcsei Pál és mások forradalmat támogató magatartásával, mint a megújulás és a nemzeti felkelés híve és propagálója írta cikkeit a Szabad Népbe.

Az igazság az, hogy én erről semmit nem tudtam. Apám, aki 1987-ben meghalt, soha nem beszélt ’56-ról, vagy ha mégis, akkor ellenforradalomról beszélt, illetve annak négy okáról, amelyeket a forradalmat eltipró Kádár vezette új MSZMP vezetősége már ’56 decemberében meghatározott, s amelyben első okként a Rákosi-korszak személyi kultusza volt megnevezve. Ezt apám többször elmondta. Még tán annyit tudtam, hogy az „ellenforradalom” alatt (mert hát a ’60-as években így hívták nálunk otthon a forradalmat) nem volt otthon, mert „védte” a Szabad Nép székházát az „ellenforradalmároktól”. Egyébként ’56-ról nemigen esett szó.

A belügyi akták átolvasása után, még a megdöbbenés hatása alatt, éreztem: ebből egyszer könyvnek kell lennie, hiszen… Hiszen akkor az én apámnak létezik egy „másik világa”, amiről akkor még alig tudtam valamit, és amit évtizedeken át hallgatás vett körül.

Az igazsághoz hozzátartozik: azt tudtam, hogy az akkor már több mint egy évtizede halott apám hagyatékában létezik egy 1944-ből származó napló, amely bécsi deportálásukról szól. Az irkafüzetekbe ceruzával írt napló (amelyet Pándi halála után Takács Márta, a Kritika munkatársa áldozatos munkával kiolvasott és legépelt) bekerült az Országos Széchényi Könyvtárba, ahol anyám a hagyatékot elhelyezte.

A naplóról apám soha nem beszélt, ahogy a deportálásról sem. Pontosabban: gimnazistaként egy vasárnapi ebéd utáni sétán egyetlenegyszer feltettem valami kérdést, ami ’44-re vonatkozott, ő belekezdett a válaszba, és az első mondata közepén elsírta magát. Jöttünk a Tabánban, és annyi világos volt, hogy erről soha többet nem fogunk beszélni. Így is történt.

Önmagában a napló, amelyet titokban az íróasztalfiókjában őrzött, azt hiszem, még nem lett volna elegendő indoka ennek a kötetnek. Talán a naplóval kapcsolatban még elfogadtam a hallgatását: ha nem akart erről nyilvánosan beszélni, ha nem akarta, hogy a nagyközönség olvassa a naplót, ám legyen, gondoltam, bár az a tény, hogy noha soha nem beszélt ’44-ről, mégis megőrizte a tizennyolc éves korában írt füzeteket, azért mégiscsak minimum kettős jelentésű gesztus volt. Ám az ’56-os anyag megismerése után azonnal tudtam: életének homályban maradt, eltitkolt oldalait, a „másik Pándit” egyszer a világ elé kell tárnom.

Rettenetes mondat következik: ezt a könyvet Pándi Pál soha nem adta volna ki. A következőkben ezért tartozom neki azzal, hogy elmagyarázzam: ennek ellenére mégis miért jelenik meg.

„Soha ne írj az apádról semmit!” – ezt a mondatot ugyan nem én mondtam magamnak, de mondhattam volna akár én is. Az emberfia ne akarjon az apjáról írni, kivéve persze ha regényt, verset, balladát, eposzt képes alkotni. A magamfajta nem-író sok okból ne írjon az apjáról, itt csak egyet idézek fel: a világon senkire nem tartozik, hogy apa és fia viszonya miként alakult, hiszen, lévén a fiú túlélte apját, így csak egyoldalú, igazságtalan, akaratlanul is a túlélő fölényének tudatával írt szöveg születhet. Igen, tisztában vagyok vele: azzal, hogy ez a könyv megjelenik, visszaélek a helyzettel, hogy túléltem apámat. Hiszen ahogy írtam: ő ezt a könyvet nem adta volna ki soha. Éppen ezért kell mégis valamennyit írnom apámról, pontosabban hozzá fűződő viszonyomról, mert neki tartozom azzal, hogy megindokoljam ennek a könyvnek a mégis-létét.

Alapmondatok következnek. Én imádtam az apámat, és ez mind a mai napig tart, harmincnégy évvel a halála után is. Második alapmondat: Azzal áltatom magam, hogy ő ugyanígy érzett, és érez a mai napig. Harmadik alapmondat: Apámmal egyetemista koromtól kezdve a haláláig reménytelen küzdelmet folytattunk a feltétlen elfogadásért, méghozzá kölcsönösen. Gyerekkoromban számomra az apámmal együtt töltött, amúgy nem túl gyakori alkalmak teljességgel felhőtlenek voltak. Apám kicsit távoli volt, de ha elmentünk néha kettesben sétálni, az számomra egészen fantasztikus élményt jelentett. Ugyanis Pándi képes volt arra, hogy egy sétának a tízéves fiával jelentősége legyen. Ez nyilván összefüggött a ritkaságértékkel is, de azzal is, hogy apám fura módon a jelentőség mellett derűt és magabiztosságot is sugallt, és ez így együtt nagyon is megfelelt nekem. Meg a fejelések otthon, a hallban. Meg az a kirándulás, amikor egy vasárnap reggel kitalálta, hogy menjünk le ketten a Velencei-tóra. Voltam nyolc-kilenc éves, máig emlékszem az egész napra. És a katonaság rettenetes, bár élet- és világnézet-meghatározó egy éve alatt apám kéthetente lejött Hódmezővásárhelyre, levonatozott, holott anyámnak akkor már volt kocsija. Sőt, nehéz helyzetben apám ekkor segített is néhányszor. A katonaságom után, tizenkilenc éves koromtól aztán már szinte semmiben nem értettünk egyet, ami az akkori világ (a kádárizmus) mibenlétét illette, a politikai és világlátásbeli ellentét permanens, soha nem szűnő ordibálássá alakult az évtizedek folyamán, miközben imádtam apámat, jártam az egyetemi szemináriumára (fantasztikusan jó tanár volt, szuggesztív és majdnem karizmatikus, s bár nem szabadna ítélkeznem, akkor is ezt kell mondanom – igazolja ezt egyébként a tanítványai által a halála után készített interjúkötet, a Rejtőzködő legendárium).1 A szemináriumon engem pontosan ugyanúgy kezelt, mint bárki mást, sőt ha véletlenül üvöltöttem, akkor is csak annyit mondott: „Kolléga úr, kéretik talán csendesebben.” Ám ez a felfokozott viszony, ami persze rányomta a bélyegét a családi életünkre is (akár együtt laktunk, akár nem), szóval ez a feszültség hétről hétre szenvedelmes vitákhoz vezetett, hiába is volt minden kísérlet, hogy szétválasszuk a „köz-” és a „magán-” kapcsolatunkat. Igen, mindenki hitt a maga igazában, apám minden volt, csak cinikus nem: szenvedélyes „őre” volt a kádárizmusnak, a szocializmusnak, és ez a szenvedély határozta meg a saját igazához való viszonyát. Többször használta vita közben a tükör metaforáját, vagyis azt, hogy ő másnap reggel is tükörbe tud nézni. Ennek a metaforának is kettős értelme volt: egyfelől apám hitét fejezte ki saját álláspontjának moralitásában, másfelől viszont a tükörrel azt is sugallta, hogy a másik (jelen esetben én) nem morális állásponton van. Nagyon nem szerettem ezt a metaforát, nem azért, mert apám álláspontjának a morális mivoltát vontam volna kétségbe (bár volt erre is példa), hanem azért, mert apám tükre az én moralitásomat kérdőjelezte meg ilyenkor, igaz, akaratlanul. Közös tulajdonságunk (vagyis megörököltem tőle), hogy nem vagyunk képesek distanciáltan viszonyulni a dolgainkhoz, legyenek azok kicsinyek vagy alapvető fontosságúak. Igazság szerint mind a ketten megszenvedtük ezt a kapcsolatot, miközben vágytunk a másik feltétlen elfogadására. Annyi azért még idetartozik, hogy én láttam Pándi életében egy feltétlen kapcsolatot, amelyet igazán ritkán lát az ember: ez az ő viszonya volt a nagyapámmal. Apa és fia ilyen feltétlen szeretete és elfogadása egymás iránt, azt hiszem, nagyon ritka jelenség. Igazán nem vagyok irigy természet, én az ő kapcsolatukat mint egy természeti csodát éltem meg. A szeretetből nem, a feltétlenségből viszont ki voltam zárva.

Ez a könyv tehát a kettőnk viszonyának könyve is. Nem lenyomat, nem a kapcsolatunk dokumentuma, hanem apám „másik”, elrejtett élete, azt mondanám: élete valóságának „másik fele”: a „Pándi-tragédia” könyve, a morális autonómiáért folytatott szenvedélyes küzdelem nagyszabású, de tragikus kudarca.

~~ 1. ~~

Pándi Pál (ez írói álneve, a valódi pedig Kardos Pál) 1926-ban született Debrecenben. Apja, az én nagyapám, Kardos László, a debreceni zsidó gimnázium tanára, műfordító, kritikus, a Nyugat állandó szerzője, a debreceni Ady Társaság főtitkára. Apám már fiatalon „irodalmi körökben” mozog, sok nyugatos író, költő látogat Debrecenbe, sőt a szülői házhoz is. Nagyapám éveken át volt a fia osztályfőnöke. ’44-ig Debrecenben élnek, majd jön a gettó, nagyapámnak munkaszolgálat; apámat és a húgát a nagyanyámmal együtt Bécsbe deportálják kényszermunkára (az úgynevezett strasshofi deportálásról van szó). A könyv első fejezete az erről szóló napló, mely, ha töredékes is, vagy talán éppen azért, megrázó dokumentuma egy tizennyolc éves, érettségi helyett gettóba hurcolt, majd deportált fiú történetének. Magáról a naplóról itt kevesebbet szólnék, annál inkább a Pándi egész életét meghatározó döntő, „kritikus pontról”: a totális emberi kiszolgáltatottság megéléséről, a magyarságából kitaszított zsidó határélményének egész életére kiható borzalmáról.

Részlet a naplóból:

Június 15-én leláztalanodtam. A deportáció már egész közelről fenyegetett. Leszerelték a zsidó tanács telefonját, nem kézbesítettek többé táviratot. (A villanyt és gázt még június elsején kikapcsolták.) A rendőrség lerendelte a másnapi romtakarító kivonulást. Maga Weisz Pál ajánlatosnak tartotta a csomagolást. Rémes este volt. Aputól jött egy lap. Jól van. Vigyázat, a lap titkos utasítást is tartalmazott. Visszafele olvasva a szókezdő betűket ez jött ki: „Vagonba ne!”. Drága jó Apám, hogy aggódhattál és hogy aggódhatsz értünk! Szegény Anyut, aki belenyugodni látszott a vagonírozásba, Apu két szava egész felzaklatta. Én szökni próbáltam. Egyelőre más mód nem látszott, mint az elbúvás. Megszereztem a kistemplom kulcsait, és végigkutattam a padlást. Nagyszerű búvóhely. De meggondoltam azt, hogy Anyu, Évi, Kató néni, három nő, egyedül marad. Maradtam. Mindez 1944. június 15-én játszódott le, egy hónappal a gettó kapuinak lezárása után.

A titkos utasítás-könyörgés ellenére jött a vagon.

A pap némán meredt maga elé. Aztán hirtelen elhatározással dacosan felütötte a fejét, keményen szembenézett híveivel, s fennhangon megszólalt: Testvéreim, térjen mindenki otthonába! [Áthúzva: Tanácsos felkészülni] Készüljetek az útra, csomagoljatok. – És megindult lefelé a lépcsőn.

Hét óra felé járt az idő. [Áthúzva: A városból] Langyos szél hullámzott végig a gettón. A nap lassan-lassan nyugovóra indult. A tömeg csak állott, némán, konokul. Hallgattunk. S mintha a halál angyala suhant volna el felettünk, megborzongva az elhangzott szavak súlyától, mellünkre csuklott a fejünk.

A napló nélkül érthetetlen apám élete és halála. A gettó, a deportálás nem csupán a halál lehetőségét jelenti; a túlélő számára is egy egész életen keresztüli rettegést és gyűlöletet hordoz az a tény, hogy lehetővé vált emberi létezésének megszüntetése. ’44 után már soha többé nem lehetett az a felszabadult, tehetséges és jóképű fiatalember, aki ’44-ig élte a maga polgári életét. Ettől kezdve mindent meghatároz a rettegés és a gázkamrák világának újra eljövetele elleni harc: az „őrjárat”. És persze innen a „némaság”, a „titok”, a zsidóság mint tabu, és a végletes érzékenység mindenre és mindenkire, ami és aki „veszélyt jelenthet”. Egyszerre épül ki benne a gyanakvás egyfelől, és az azonosulás distanciálatlan szükséglete másfelől. A szorongás és a klausztrofóbia egy egész életen át elkísérte. Minden tudományoskodás nélkül én ezt magamban „Auschwitz-szindrómának” neveztem.

Ha egyetlen jelenetben foglalnám össze e szindróma kialakulásának feltételezhető ősforrását, akkor fel kell idéznem egy történetet, amelyet a naplóban apám nem rögzített, csak később mondott el, akkor is nagyon kevés embernek (nekem persze nem), de így is több verzióban maradt fenn.2 A vonat Bécs–Strasshof felé menet valahol Győr körül megállt. Valaki engedélyt kapott, hogy elmenjen vízért a kútra; az egyik verzióban ez apám lett volna, a másikban egy öregember. (Az elbeszélő személyének hitele okán én az utóbbit tartom valóságosnak.) A csendőr felsorakoztatta a többieket, és a fegyverét rájuk szegezve közölte, hogy ha az illető nem ér vissza öt percen belül, lőni fog. Magyarán lemészárolja őket. Erre ugyan nem került sor, az illető nyilván visszaért, de a deportáltakra irányított, csőre töltött fegyver látványa egy életre beleégett apám lelkébe. Az, hogy erről nekem sohasem beszélt, és egyáltalán, nagyon keveseknek említette, több mint érthető. Az azonban döbbenetes, hogy a naplóban sem szól erről: abban a naplóban, amelyet a bécsi deportálás idején mindvégig hiányolt, féltett apjának ír (aki közben munkaszolgálaton van), hogy legalább utólag tudósítsa a családdal történtekről. Az egész vonatút homályban marad: sem az út során, sem a strasshofi elosztótáborban töltött időszakban nem ír le egy szót sem, és utólag sem idézi fel a Debrecen és Bécs között történteket. Tehát már rögvest e jelenet után működni kezdett az elfojtás, amely persze alapvetően határozta meg apám „Auschwitz-szindrómáját”. Úgy gondolom, a ráfogott géppisztoly élménye annyira mély volt, a halál lehetősége olyan közeli, hogy egyszerűen utólag nem tudta már leírni sem.

A háború utáni évek megértéséhez még egy idézet a naplóból. Még a bevagonírozás előtt vagyunk, épp a szentgyörgypusztai internálótábor felé indulnak a gettó lakói Debrecenből:

A csendőr, aki mellettünk jött, viccelődött, s bár nem látszott rosszindulatúnak, csak egy pimasz disznó volt, az anyja istenit, hogy fáradt, kiszolgáltatott emberek mellett még pofája van viccelődni. Józsán is keresztülvonult a csapat. Akkorra már csak sonderségünk táplálta reményünk vitte szinte gépiesen lábainkat előre. [Áthúzva: Vasárnap] Péntek délután volt, a büdös parasztok [áthúzva: kikenve-kifenve] járkáltak, vagy csoportba verődve néztek bennünket. Nem egy gonosz megjegyzést is lehetett hallani. Az egyik „magyar” odaszólt a csendőrnek, hogy csak gázoljon közéjük, csendőr úr! És közben biciklin állandóan ott száguldozott a csoportok mellett az a bizonyos gaz kis német, aki a téglagyárban elvert. Nyakában a szíjon egy élesre töltött géppisztoly.

Az „Auschwitz-szindróma” apámnál bizony a „magyar-szindrómát” is magába foglalta. A gyűlölködő magyarok odavetett megjegyzései nyomán a naplóban több helyen kifejezésre juttatja saját „magyargyűlöletét”, ami voltaképp a magyar identitású deportált újabb „egzisztenciális” mélysebe. Tolnai Gábor ezzel kapcsolatban így beszél a Rejtőzködő legendáriumban a háború utáni helyzetről:

Kardos László […] azt mondta: mint pedagógus arra vagyok a legbüszkébb, hogy a fiamat eszére térítettem. Kérdően néztem rá. Kiderült, mint ismeretes, Palit még gimnazista korában deportálták, s mikor hazakerült […] teljesen megzavarodott a magyarságában […]. Szóval Pali tizenhat-tizenhét éves volt, s egyáltalában nem csodálható, de hát ő is teljesen elbizonytalanodott a magyarságát illetően. Az édesapja azonban megfelelően helyre tudta tenni a nácizmust, a fajelméletet, és a legnagyobb pedagógiai teljesítményének tartotta, hogy a fia […] beiratkozott az egyetemre magyar szakosnak, és kommunista lett. Ez a komplexus, sajnos, Pali egész életére rányomta a bélyegét.3

Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy nem apám zavarodott meg a magyarságában, hanem a magyarság „zavarodott meg”, amikor voltak, és nem kevesen, olyan „mélymagyarok”, akik a zsidókat nem tekintették sem magyarnak, sem embernek […]

1974-ben élete főhőse, Petőfi Sándor kapcsán ezt írta a halálról:

Ne a halálra emlékezzünk most, hanem a halál ürügyén az életre, a műre. A halál soha nem egyszerű, mindig szomorú, megborzongató, fagyos. De halál és halál között sokféle különbséget tehet az élet; az életet és a halált nem csak biológiai kapcsolat köti össze. Van halál, mely a választott életküzdelem része-folytatása, és ha e küzdelem minősége közhasznú és nemes, akkor a halál egy nagyszerű élet megszakítója, végpontja.

A „Pándi-tragédia” éppen abban áll, hogy apám Petőfi kapcsán önnön létezéséről beszélt, ám a saját halála egy tragikus élet „része-folytatása”, és egy tragikus küzdelem „végpontja”.

Ugyanakkor az is igaz e végponton, amit Derrida a „halál adományának” nevez. Apám a rendszerváltást nem tudta volna átélni. Saját élete szempontjából – a „Pándi-tragédia” felől – ez már értelmezhetetlen fordulat lett volna. Igen, Pándi Pál tragikus halála másfelől a halál adománya volt. A halál formát adott életének, egy tragikus életnek, melyben a vágyott morálnak csak pillanatai voltak, de amikor már erre sem érzett esélyt, megírta utolsó levelét, amelyet persze értékelhet az utókor a tragédia iránti nagy érzék gesztusaként, ám e vég mögött a morál „pillanatainak” végső ellehetetlenülése áll. „A döntés pillanata az őrület”, írja Kierkegaard. Apám átélte és a formaadás, a halál gesztusával megelőzte az őrület pillanatát.

Helyzet van.” Apám fordulata volt ez, amikor úgy érezte, hogy valami lényeges történik. Igen, Öregúr, lényeges valami történik: megjelenik a lényed könyve. Igen, helyzet van.

* * * *

Az idős Pándi Pál

Mindenkinek több mint köszönöm, hogy elviselt engem a könyv készülése idején. Több mint köszönöm azoknak, akik a kéziratot elolvasták, javították, szerették. És kiemelten név szerint több mint köszönöm Takács Mártának, aki először olvasta ki évtizedekkel ezelőtt a naplót, több mint köszönöm Schmal Alexandrának, aki a megértő szerkesztők extraklasszisa, és több mint köszönöm Agárdi Péternek, akinek a hozzáértése nélkül nincs kötet.

Kardos András

Pándi Pál: Teherpróba. Egy irodalompolitikus pályájának kritikus pontjai
Tények és Tanúk sorozat
Szerkesztette: Kardos András
Magvető Kiadó, Budapest, 2022
664 oldal, teljes bolti ár 6999 Ft