Egy kis romantika | Aranykor — Korcsolán Orsolya és Bonnyai Apolka koncertje / Zsimü

Posted on 2021. december 10. péntek Szerző:

0


Korcsolán Orsolya

Bedő J. István |

Korcsolán Orsolya hegedűművész az egyik nagy főnyereménye (mert több van, ti. mindenki…) a Zsidó Művészeti Napoknak, a ZsiMünek. Ezek a napok idén alaposan széjjelhúzódtak, hiszen az elhalasztott eseményeket, koncerteket a megmaradt naptári lyukakba kellett beszuszakolni – de még ez sem igazán baj: több hétre jut mindig valami ínyencség. (Ha maszkban, hát maszkban.)

A klasszikus zene idei kínálatát Korcsolán Orsolya két új gesztussal frissítette, kamarazenekar helyett zongora-partnert választott, a sokszorosan díjazott művészt, Bonnyai Apolkát, és könnyed szójátékkal címkézte meg műsorukat: Aranykor.

A játékos cím mögül az bukkan elő, hogy több arany, vagyis Gold is volt a zenetörténetben Goldmark Károlyunk mellett, unokatestvéri fokon Rubin Goldmark, és az éppen Korcsolán Orsolya népszerűsítő munkája révén nálunk is egyre ismertebb Erich Korngold.

Másfelől pedig kihagyhatatlan a zongoraművészet aranykorának megteremtője és tündöklő csillaga, Liszt Ferenc. E szerzők műveiből állott össze az egyórás koncert a Zeneakadémia kistermének (Solti terem) pódiumán.

A New York-i születésű, és szintén zsidó gyökerű Rubin Goldmark melankolikus hegedűdarabjával nyitotta Korcsolán Orsolya az estet, némi posztromantikus ízzel és panaszos hangulattal, és – bevallom – számomra azzal az ígérettel, hogy a fájdalmas hangot derűsebb, sokszínűbb zene követi. Úgy is történt.

Bonnyai Apolka Lisztet játszik

Bonnyai Apolka három Liszt-zongoradarabban csillogtatta meg a romantikus játék klasszikus szépségeit. Az Erdőzsongás hangversenyetűd a drámaiságot kínálta, a Zarándokévekből az ismerős, sűrűn játszott és hallott Genfi harangok a puha, távoli csengettyűhangokat és a nagy komoly zengéseket. A zongoraszólók koronája a megunhatatlan (pedig sokat koptatott) Szerelmi álmok volt – újrahallgatva is megéreztük azt a hatást, amiért a hölgyek körülrajongták a maestrót…

Valamiképpen hasonló hatású volt a magyar Goldmark, mármint Károly műve, az A-dúr románc. A szerzőről szinte mindenkinek csak operasikere, a Sába királynője jut eszébe, miközben számos nagy- és kamarazenekari művet írt, kórusokat, a 19. század végének szokása szerint dalokat zongorakísérettel és még számos mást. Ezeket egyike az említett románc, Korcsolán szólójával és Bonnyai kíséretével – még mai füllel hallgatva is oly édesen udvarló zene, hogy annak idején a talentumos hegedűművész ifjak alighanem számos „szép rozmaringszálat” tudhattak vele elcsábítani az erény útjáról…

Erich Korngold az amerikai zenében különleges helyt foglal el: ugyanis egyike volt a legelső filmzeneszerzőknek. Nem szabad összetéveszteni a zenés hangosfilm zenéjét a célzottan film számára írt zenével, ami a cselekményt támasztja alá vagy határozza meg. Korngold többé-kevésbé csodagyerek volt: kiskamasz fejjel már balettzenét írt, 19 évesen mutatták be első operáját, és egyre több műfajban alkotott, majd a bécsi Zeneakadémia tanára lett. A hangosfilm felfutása idején, a harmincas évektől aknázták ki különleges zenedramaturgiai tehetségét a hollywoodi filmek számára.

Az estét Korngold színpadi kísérőzenének írt, szvitté összefogott hegedű-zongoradarabja zárta, amely a Sok hűhó semmiérthez készült. Az előadás pikantériáját az adta, hogy a zongorához most a 15 éves Sugár Nátán ült. Lenyűgöző zongorajátékos a művésznő fia! A darab ismeretében egyszerre élvezhettük és ismerhettük fel a shakespeare-i mű nőutáló Benedekjét, a felvágott nyelvű (és férfifóbiás) Beatricét – meg az őket összeboronáló szereplőket, a verbális pengeváltásokat, a csalafinta ármánykodást és a két ellenfél egymásra találását. (Megjegyzés: ismét meg kellene néznem Kenneth Branagh 1993-as filmjét, és ezt ajánlom másoknak is…) Ezzel a programmal pódiumra léptek a bécsi Musikvereinsaalban, és az ottani koncertkritikus ki is emelte, hogy ilyen fiatalon Korngoldot ilyen szinten játszani egészen egyedülálló teljesítmény.

A zongoránál Sugár Nátán

És mivel a csemege mindig a végére marad: Goldmark Károly E-dúr szvitjét ismét a műsor két szólistája adta elő – a hegedű hangjai valamiképpen Kisfaludy Sándort idézték fel számomra: a reménykedő szerelem melódiái szólaltak meg a húrokon.

És ugyanezek a muzsikusok, ugyanez a zenemű a bécsi Musikvereinsaalban

Fotók: Vajda Tamás