Szabadságvágy | Don Carlos / Spirit Színház

Bedő J. István |

A Don Carlos színházi dzsóker – mindig elő lehet venni, mindig lehet a kor hangulatának megfelelő drámát szabni belőle. Ez most komolyan mondom és a mindenkori színre vivők dicséretére. Választható belőle szerelmi dráma, de persze a néző jobbára az áthallásos részletekre figyel.

A Spirit Színház is úgy döntött, színre viszi, természetesen kamaradráma formában, hiszen a fizikai korlátok (színpad, nézőtér) eléggé meghatározzák a lehetőségeket. Az ismert fordításokra (pl. Vas Istváné) alapozva Perczel Enikő készített új változatot, de úgy gondolom, ebbe alaposan belefolyt (vagy beleszólt) a dramaturg Enyedi Éva is. Nem véletlenül emelem ki őket első helyen. A hatalmas méretű Schiller-drámát alaposan megfaragták, csak a hét legfontosabb szereplő maradt meg, és kevesebb mint két órányi játékidő. Ily módon olyan lett, mint egy alacsony érzékenységű fotópapírra készült kemény kópia, fotógrafika. (Érthető ez még?)

Minden összeütközésből csak a legfontosabbak hangzottak el, ettől az előadás bizonyos értelemben filmszerűvé vált, gyors snittekkel – és ez sokat javított az élvezeten. S ami még ennél is sokkal fontosabb, most Schiller, a rendező Keszég László és minden szerep és színész a mához szólt. A nézőt nem zavarta a korabeli kosztümök helyett viselt öltöny – a férfiak mindannyian azt a fajta zakót viselték, amitől mind úgy néznek ki, mintha a kinőtt-kihízott érettségi öltöny óta nem találtak volna alkalmas ruhát. De ez jó: még közelebb hozza a 16. századi történéseket!

Don Carlos, vagyis Károly herceg szenved apja diktátori uralma alatt, gyűlöli és szeretni akarja, de ezt a királyt csak utálni lehet. Fülöp király elviselhetetlen apa, Perjés János előbb csak félelmet, később hányingert keltő figurának mutatja meg, nagyon átélten, lenyűgözően. Pálóczi Bence napjaink gyermekét teszi a színpadra, akinek minden mozdulata mai, szarik az etikettre, protokollra, süt és lobog az indulata. A húzások miatt a felkészületlen néző csak később tudja/érti meg, hogy az infáns (királyi gyermek) nem bűnös, vérfertőző szerelmet érez a királyné iránt. A király egyszerűen elhalászta előle a menyasszonyát. Eggyel több ok a gyűlöletre.

A jóképű trónörökösre ráhajtana az egyik igen csinos udvarhölgy, Eboli hercegnő is, és a szálak ettől kínosan összegubancolódnak, de róla később. A gubanc oka legfőképpen a Posa márki által hozott hír, hogy Flandriában lázonganak, és a protestánsok le akarják rúgni magukról a katolikus spanyol igát. Posa – ismervén barátja rebellis hevületét – azt javasolja, Carlos menjen Brüsszelbe, a fővárosba, és a felkelők élére állva vívja ki Flandria szabadságát. (Hm. Vajon az eredeti szöveg is olyan sűrűn emlegeti Brüsszelt, ahogy mi halljuk?)

A Don Carlos nagyszínpadi drámaként, operaként, kamaradrámaként: a szabadság vágyáról és kivívás felé vezető utakról szól. Nincs ez másként most sem. A felül gombolt zakós fiatal emberek közül kiválik valaki, mert megelégelte a diktatúrát.

Perjés és Pálóczi szócsatái komoly, éles pengeváltások. Fülöp, ereje és hatalma teljében érzi magát, és azt hiszi, a spanyol udvari etikett és a bebetonozott hatalom mindent megenged számára. Ki is mondja: Én csinálom a törvényt, én vagyok a törvény. Carlos herceg egyszerre áll két lábbal a földön, de a feje eközben naiv illúziókkal is teli – maradna is, menne is. Ebben a rövid változatban kissé nehéz elgondolni, vajon hogyan fogadták volna őt – a spanyol trónörököst és helytartót –, ha egyáltalán fogadják, és nem mészárolják le mint kémet…

Különleges szerephez jut a két női szereplő: Valois Erzsébet és Eboli. Erzsébet menyasszonyból lépett elő királynévá és korábbi vőlegénye (mostoha)anyjává. Attól a pillanattól ez a viszonylat le van törölve a tábláról… Ezt a helyzetet Carlos érzelmileg nem tudja elfogadni, pedig a brüsszeli kiküldetés még használhatna is neki. Erzsébetet Hermányi Mariann alakítja – ő is természetesen viselkedő, modern nőt hoz a színpadra, de olyat, aki beletörődött a szerepváltásba. Csak nagy titokban enged egy rövid ölelést egykori kedvesének, most (mostoha)fiának. Ez a királyné nem csak gyönyörű, de okos is. Tudja, ha csak egy hajszálnyit eltér a szigorú etikettől, a fejével játszik – hiszen ismeri a férje gyalázatos természetét. És akkor is okos, amikor valódi ártatlanságáról meggyőzi a féltékeny, keményfejű, ugyanakkor befolyásolható királyt.

Eboli sajátságos pióca. Randevúra hívja Carlost, aki azt hiszi: Erzsébet az üzenet küldője. Amikor kiderül, hogy mégsem, gyorsan elutasítja az udvarhölgyet. Gubík Ági itt dobja le a hámot, fúriává alakul át – egy nő sok mindenért tud megsértődni, de akkor a legsértettebb, ha visszautasítják – és intrikusként brillíroz. Ez a szépséges dáma a legaljasabb árulást kalapálja össze (ez Schiller érdeme), de ahogy kivitelezi, az már a színészé.

Amint előbb említettem, lehetne erre a szerelmi bonyodalmra is kihegyezni a Don Carlost, de minek. A herceg monológja a szabadságról Pálóczi előadásában már előrevetíti Fülöp király és minden diktátor végét. Már-már győzelmet várna a néző, de nem. Mert a király a főinkvizitort kéreti/hivatja. Ez a szál kissé kimódoltnak tűnhet, hiszen Fülöp az egyházra – kivált az inkvizícióra – támaszkodva vonja ki a forgalomból ellenfeleit. Csakhogy az egyházi bíróság feje: Borbáth Ottília. Alig néhány perces a jelenléte, de ahogy anyáskodva megveregeti a nála két fejjel magasabb király orcáját, megértjük, hogy ő – intézménye, pártja, mozgalma – a király fölött áll, s elintézi, amit a törvény (a Fülöp király által hozott törvény) nem engedne meg. Majd az inkvizitorok segítenek eltüntetni az akadékoskodó Don Carlost. Igaz, ebbe Fülöp is bele fog pusztulni. Perjés összeomlása a fal tövén: példaértékű.

Keszég László megenged némi romantikus gesztusrendszert is a csapatnak. Ellenpontként beállítja Posát (Kós Mátyás), aki tanulmányaiból spanyol földre visszatérve szinte nem tudja, mit kezdjen kezével-lábával. Eleven emberként viselkedővé akkor válik, amikor végre kiderül, hogy nem áruló volt, hanem életét adta Carlos védelmében.

Az igazi áruló, Alba herceg figuráját Mészáros Tamás adta. A simulékony besúgó kevés jelenlétét a külseje tette kellemetlenül emlékezetessé: hátranyalt frizurája mindenkitől megkülönböztette, talán szándékosan is egy náci tisztet idézett föl.

Veréb Dia jó koncepciójú jelmezeiből hármat emelnék ki: a királyné karcsú termetére simuló ruháját, amelyben a dekoltázst fekete tüll fedi, egyszerre zárt, ugyanakkor a herceget ingerlő a látványa. Eboli heregnő alaposan dekoltált, váll nélküli, de boleróval kiegészített világos kék öltözete is kétféle nyelvet beszél: meg kell követelnie a mértéktartást, de igenis hivalkodik a testével.

Végül a főinkvizitor férfiasnak tűnő összeállítása egyáltalán nem utal papra. Csak a drága brokátot sejtető felsőkabát aranyszegélye emlékezteti a nézőt, hogy valami magas rang viselője van itt. Borbáth ura a helyzetnek, az süt minden mozdulatából, hogy övé az igazi hatalom.

Fotók: Mudra László

Don Carlos, spanyol infáns
Schiller műve nyomán
Fordította: Perczel Enikő, dramaturg: Enyedi Éva
Rendező: Keszég László

Szereposztás

II. Fülöp, spanyol király: Perjés János
Valois Erzsébet, a felesége: Hermányi Mariann
Don Carlos, a trónörökös: Pálóczi Bence
Eboli hercegnő, a királyné udvarhölgye: Gubík Ági
Posa márki, máltai lovag, spanyol grand: Kós Mátyás
Alba herceg, spanyol grand: Mészáros Tamás
A Főinkvizítor: Borbáth Ottília

Jelmez: Veréb Dia