Mindenki félrement… | Jérôme Tonnerre: Intim vallomások / Rózsavölgyi

Bedő J. István |

Ez a magyarországi bemutató alaposan föladja a leckét – no, nem a nézőnek, legfeljebb annak, aki utána gondolkodni kezd. Jérôme Tonnerre kamarajátéka egyszerre lövi levegőbe a hagyományos bohózatok klasszikus félreértéses paneljeit, s ugyanarról a tőről az „ajtón ki, ajtón be” találkozásokat, ütközéseket – miközben ezek egyáltalán nem panelként és nem kavargásként működnek. Vagyis profi színpadi mesterember a szerző, érdemes kicsit utánaolvasgatni.

Tonnerre először filmre írta ezt a kacskaringós történetet (2004), majd annak a rendezője, Patrice Leconte bemutatta nagyszínházi változatban is (2007). Alighanem ennek a kamaraváltozatát láthatjuk a Szalon nagytermében. (Tonnerre amúgy szériában ontja a vígjátékokat.)

A felütés egyszerű: Anna egy pszichiáternek akarja elpanaszolni élete kudarcgyűjteményét, és várna segítséget tőle, de a szemközti szomszéd adótanácsadó ajtaján nyit be, kezd kerepelni, majd elrohan.

Mit tennék én, ha hasonló (barna) ciklonnő törne rám munka közben… Biztos ugyanazt, amit Faber úr: meghallgatnám, semmitmondó válaszokkal terelgetném (hiszen úgyis csak panaszkodni akar), és nem leplezném le magam.

Ám ennek a Fabernek van egy ex-barátnője, aki vissza-visszatérően a nyakán lóg, részt is benne az életében, meg nem is… Faber pedig mint egy lavór cementbe be van horgonyzódva a lakásba, a házba, ebbe a véget ért, de véget mégsem érő kapcsolatba. Szóval semmi sem jó. Ám azt, hogy talán ő is lélekkurkász segítségére szorulna, csak apránként, Anna látogatásai, hangulatváltozásos jelenlétei, elszáguldásai közben értjük meg. Mindenesetre ebben a sajátos ötösben mindenki díványra szorul, mármint hogy mindenkinek szükséges egy kis faggatás, egy kis (nagy) intim kitárulkozás, és mégis az egész fergetegesen mulatságos pillanatokat váltogat szívszorítókkal.

Nem lenne ildomos, ha többet árulnék el a darabból, ti. vagy semmit vagy mindent – de minek elmondani mindent, amikor azt szeretném, hogy más is nézze meg.

Sipos Vera első rendezése az Intim vallomások, és nagyon úgy tűnik, hogy ez a sokszínű színésznő – aki egyben Faber ex-barátnőjét is alakítja – mintha egész eddigi pályáján arra készült volna, hogy rendező legyen.

Pál András adja Fabert, ezt a sótlan és besavanyodott uborkát, aki adóbevallások közt töltött legalább két évtizedet (bár ha az apai befolyást is vesszük, egész eddigi életét). Anna betoppanásával és a félreértések be- majd kigubancolódásával végre megkapja az igazi kalandot, és kirágja magát a báb-életből. Pillangó ugyan nem lesz, de lesznek emberi érzelmei, harag az arcán, harag és megbocsátás a hangjában. Valódi emberré válik. Nem tudom, gyanakvó tekintetét és némajátékát (Madame Mulonnal) a szerző beleírta-e a szövegbe, de ezekkel is csúcs-pillanatokat szerzett.

Bánfalvi Eszter volt a pánikrohamaitól szenvedő Anna, aki a Faberrel folytatott többszöri beszélgetés során apránként megszabadul minden családi, házassági baj(á)tól. Bánfalvi szélsőségek között száguldozik, a legmélyebb kétségbeeséstől a legfelszabadultabb derűig (mert azért ez még nem boldogság…) – és csudálatos módon minden leolvasható az arcáról. Ez a Szalon viszonylag kis terében óriási előny, hogy szinte a kamera ráközelítésével láthatjuk, amint az arcjátéka – de néha csak a szeme – mondja el, amit szavakkal Anna nem is merne.

Viszonylag keveset tudunk meg a Sipos Vera formálta Jeanne-ról a szövegekből, de a néző élvezettel rakosgatja össze, vajon ki is ez a nő, kije Fabernek. Mitől derűs és talpraesett, ha egyszer ő is valahol frusztrált és nem is igazán boldog? Miért része az életének, ha a kapcsolatuknak már vége, miért jelenti be, hogy randizik más pasikkal, miért merészel féltékenykedni Annára. Sipos/Jeanne természetesnek veszi, hogy mint régi haver, beleszólhat mindenbe (naná, hogy Faber életébe is), és bájos természetességgel ad akár egymásnak ellentmondó tanácsokat – amikor rájön, hogy ez a pasi mégis kellene neki. Minden kiállhatatlan szokásával együtt. Persze ha a fiú az övé lenne vagy maradna (próbálom továbbgondolni), tuti ugyanúgy nem működne a kapcsolatuk…

Mertz Tibor kicsit karikírozva mutatja meg a pszichiátert – mondjuk, ezzel a rendező alájátszik a néző által ismert sztereotípiáknak, de hát szórakoztatás céljából ülünk a Szalonban, nem? A nagy dobás a másik szerepe, mert ő a szűkszavú Madame Mulon is. Ez a szintén randizgató, papától örökölt házvezetőnő-féle alig néhány gesztussal, visszafogott hangon adott tanácsokkal – csupán az idős, tapasztalt ember jogán sokkal gyakorlatiasabban látja és pátyolgatja Faber teszetoszaságát.

Nem hagyhatom ki, hogy Varsányi Anna fordította nagyon jól mondhatóra Tonnerre szövegét, Enyvvári Péter ismét úgy alakította több helyszínessé a Szalon terét, hogy kevés apró részlet támogassa meg a színváltásokat. Simon Ferenc István jelmezei közül kiemelkedik Faber elrémisztő „apámtól-örököltem”-kardigánja, Mulonné (kinőtt!) otthonkája, meg a pszichiáter Pink Freud pólója. Bánfalvi minden egyes beviharzásakor mást hord: szorongó asszonyként csupa szoros cuccot, a végére felszabadult, kötöttségeket lerázó nőként könnyű anyagú, laza nyári ruhát – egy jellemfejlődés ruhatára. (Vagy inkább egy ruhatár jellemfejlődése?)

A színlapról kiderül, hogy a jogtulajdonos párizsi székhelye a rue Feydeau 24. alatt található. Kedves véletlen játék a bohózat mesterének és a csöppnyi kesernyésséggel megírt »nem-de-majdnem-bohóságnak« a találkozása ezen a magyarországi bemutatón.

Ui. És mennyire sütött a színészekből a boldogság, hogy ismét közönség előtt játszhatnak!

Fotók: Molnár Miklós

Részletek itt