Lara Parker: Vaginabajok (részlet)

BEVEZETŐ
Legyetek üdvözölve
a vaginabajok világában!

Vaginák. A világ népességének több mint a fele rendelkezik eggyel, mégsem beszélünk róluk sokat. Persze, időnként megemlítik őket a magazinokban vagy a tévében, de nem úgy kommunikálunk róluk, ahogyan kellene. Nem ejtünk szót arról a tényről, hogy becslések szerint szerte a világon 176 millió embert érint az endometriózis, és nagyjából minden tizedik ember, akinek női nemi szerve van, élete során megtapasztal valamilyen hüvelyi vagy medencetáji fájdalmat. Nem beszélünk a fájdalmas szexről, a fájdalmas orgazmusokról, sem az olyan menstruációról, amely annyira kimerítő, hogy nem tudunk miatta munkába vagy iskolába menni. Pedig ezekről a dolgokról nem kellene hallgatnunk.

Nekem vaginabajaim vannak. Azért fogalmazok így, mert ha elkezdenék felsorolni minden egyes betegséget, amelyet diagnosztizáltak nálam, valószínűleg megpróbálnátok kikapcsolni a képernyőt, még úgy is, hogy ez egy könyv. Merthogy ez a szarság meglehetősen unalmas. Szavak hosszú listája, amelyek semmit nem jelentenek az átlagembernek, és az egész csak egy komplikált módja annak, hogy közöljem: fáj a hüvelyem (többek között). Nagyon sokáig, amikor egy új orvosnál papírokat kellett kitöltenem, vagy a barátaimnak igyekeztem megindokolni a fájdalmaimat, egyszerűen csak annyit mondtam: „Ó, gyomorproblémáim vannak.” Ez még mindig könnyebb volt, mint kísérletet tenni arra, hogy elmagyarázzam, mi a fene is az az endometriózis vagy a vaginizmus.

Az évek azonban csak teltek, a diagnózisok pedig egyre szaporodtak, és én már nem voltam biztos abban, hogy mit mondjak, vagy miként mondjam. Nem pusztán a vaginám fáj. A lábam, a hátam, a hasam, a hüvelyem, a húgyhólyagom is. És már nemcsak az endometriózisról van szó – hanem endometriózisról, vaginizmusról, vulvodyniáról, vulvaris vestibulitis szindrómáról, medencefenék-diszfunkcióról, hólyagfalgyulladásról, PMDD-ről (premenstruációs diszfóriás zavar), fibrocisztás emlőkről és feltételezhetően adenomiózisról. És ezek csupán azok a dolgok, amelyeket már ténylegesen megállapítottak nálam, vagy amelyeket nevesítettek az orvosok. Hogy mi a frászt jelentenek azok a szavak, amiket az előbb leírtam? Őszintén, sokszor magam sem tudom. Egyébként is, ki akarja hallani ezt a listát egy hétköznapi beszélgetés során? Senki, erre megesküszöm. Senki.

* * *

Évekkel ezelőtt, amikor először állapították meg nálam az endometriózist, még alig hallottam valamit erről az átkozott betegségről. Ezzel nem voltam egyedül. Amikor másoknak beszéltem az új diagnózisomról, amely magyarázatot adott a több éve tartó fájdalmaimra, csak bambán meredtek rám. Később pedig megkérdezték, hogy jobban vagyok-e már. Nem, Carol, még nem érzem jobban magam. Szeretnéd tudni miért, Carol? Azért, mert az endometriózisra, hiába érint világszerte majdnem kétszázmillió embert, nincs gyógymód. És tudod, még mi a helyzet, CAROL? A legtöbb orvos nem is azonosítja be rendesen, vagy sejtelmük sincs arról, hogyan fogjanak hozzá a tünetek kezeléséhez. Ó, és még egy dolog, Carol: egy krónikus betegség attól krónikus, hogy hosszan tartó, elhúzódó állapot. Nem influenzás vagyok!!! Nem szűnt meg a problémám a múlt hét óta, amikor a legutóbb találkoztunk, Carol!

Így aztán azért, hogy ne akarjak hetente öt-tíz embert megütni, ahogy legszívesebben tettem volna, évekig inkább csak annyit mondtam, hogy gyomorbántalmaim vannak. Azonban ahogy múltak az évek, a fájdalmaim pedig egyre erősebbek lettek, ki kellett találnom egy új megnevezést.

Az én fájdalmam nem ugyanolyan volt, mint amikor valaki felpuffad amiatt, hogy túl sok csirkét evett a Popeye’s gyorsétteremben. Ezt a fizikális szenvedést úgy kellett elmagyaráznom, hogy az emberek megértsék, miért mondok le gyakran programokat, vagy hogy miért nem tudok bemenni dolgozni havi két-három alkalommal.

Így hát elkezdtem „vaginabajokként” címkézni a gondjaimat. A vaginabajaim azt jelentették, hogy a hasam az idő 93,7 százalékában fel van fújódva. Azt jelentették, hogy a hosszabb ideig tartó üléstől úgy ég a hüvelyem, mintha valaki forró savat öntött volna rá. Azt jelentették, hogy a tangaviselés felér egy halálos ítélettel, és hogy minden szénsavas ital úgy hat, mintha mérget ittam volna. Ezek a problémák azt is jelentették, hogy szinte állandóan görcseim vannak. És nem, nem azokra a görcsökre gondolok, amikor bedobsz egy-két ibuproféntartalmú fájdalomcsillapítót, és folytatod a napodat. Életed legrosszabb menstruációs görcseiről van szó, csak éppen majdnem napi rendszerességgel. Ó, és ha még mindig nem érzed magad elég kellemetlenül, Carol: ezek a problémák azt is jelentették, hogy semmiféle behatolást nem bírok ki, és amikor képes vagyok az orgazmusra, az nyilalló fájdalommal jár. MOST MÁR ÉRTED, CAROL?

Amikor végre elkezdtem nyíltabban beszélni a vaginabajaimról, gyorsan megfeledkeztem a szégyenről. Akkor már olyan régóta éltem égő hüvellyel és alhassal, hogy el is felejtettem, a UPS-futárom vagy a hetedikes angoltanárom esetleg egyáltalán nincs hozzászokva ahhoz, hogy azt hallja vagy olvassa, amint valaki a vaginájáról értekezik, pláne a fájós vaginájáról. De az egész valahogy ömlött belőlem. Olyan sokáig hallgattam a problémáimról, hogy többé már nem tudtam magamban tartani a tapasztalataimat. Beszélni kezdtem. Elmeséltem mindenkinek. Eljutottam arra a pontra, amikor már épp úgy mondtam ki, hogy „ma fáj a hüvelyem”, mint más azt, hogy: „fáj a fejem”. És nem álltam meg itt.

Nem csak a barátaimnak és az ismerőseimnek beszéltem róla. Tweeteltem is. Posztoltam az Instagramon. Hangosan kimondtam öltözőkben és közértekben. Akkoriban kurvára nem kussoltam a vaginámról, és mostanság sem tervezem.

Még csak tizennégy éves voltam, amikor először tapasztaltam meg a vaginabajaimat. Nem sokkal előtte kezdtem menstruálni, vele együtt jött a fájdalom. Mindenem sajgott, de főleg a hasam és a hüvelyem. A fájdalom állandó volt, ám a menstruáció alatt súlyosbodott. Azonban azt már akkor megtanultam a menzeszről, amikor még nem is menstruáltam, hogy erről a szarságról nem beszélünk. Főleg férfiak előtt nem. Amikor a menstruációm nagyon kemény volt, próbáltam nem tudomást venni róla. Nem értettem, miért hányok vagy ájulok el miatta, hogyhogy nem tudok iskolába menni, és miért tesz tönkre egy egész hetet az életemből minden hónapban, míg a barátaim szinte alig beszélnek görcsökről. Meggyőztem magam arról, hogy biztos mindenki azt érzi, amit én, csak ők talán jobban leplezik. Tudtam, hogy az alhasam szinte állandóan fáj, de fogalmam sem volt róla, hogy miként hozzam ezt szóba bárki előtt is. És amikor végre összeszedtem a bátorságomat, és megemlítettem az orvosomnak a dolgot, nem vett komolyan, én pedig hülyének éreztem magam. „A menstruáció rendszerint fájdalmas” – mondta. Kezdtem azt feltételezni, hogy a kín, amit a testemben érzek, normális, mert soha nem hallottam mást.

Aztán, pár évvel később, amikor úgy döntöttem, hogy életemben először szexelni fogok, pokolian fájt. Mármint annyira, mintha egy savba mártott kést döftek volna a vaginámba – és én erről is azt hittem, hogy teljesen természetes. Amikor a gimiben a barátaim a szexről beszéltek, mindig megemlítették, hogy fájdalmas. Olyan ez, mint valami kimondatlan, univerzális szabály: ha egy nő felhozza az első közösülés témáját, el kell neki mesélned, hogy milyen fájdalmas is az. Néhány év múlva, amikor összeszedtem a bátorságomat ahhoz, hogy újból próbálkozzam, már úgy vettem, hogy az őrjítő fájdalom, ami akkor is belém hasított, normális dolog.

Bár próbáltam magam meggyőzni, hogy amit érzek, nem nagy ügy, egy kis hang hátul a fejemben azt súgta, hogy talán még sincs minden rendben, és valami történik a testemmel. Ezért aztán visszamentem az orvoshoz, aki ez alkalommal 1. megszégyenített, amiért szexuálisan aktív vagyok; és 2. azt mondta, hogy a fájdalom teljesen normális dolog az első pár alkalommal, és használjak síkosítót. Na ja.

Nem sejtettem, hogy ez egy hétéves utazás kezdete volt, amelyet annak a kiderítésére kellett végigjárnom, hogy megtudjam, mi folyik a testemben. Ahhoz, hogy végre nagyjából megértsem, mi okoz ekkora fájdalmat, kellett számos orvos, több ezer dollár, és az, hogy ne fogadjam el a visszautasítást. Azonban nem mindenkinek van pénze műtétekre, vagy lehetősége, hogy több orvos is véleményezze az állapotát. Átlagosan hét–tíz orvosi vizsgálatra van szükség az endometriózis diagnózisához. Ha pedig valakit diagnosztizáltak, akkor csak kevés lehetőség közül lehet választani, amelyek közül a legtöbb dollárezrekbe kerül, vagy durva mellékhatásokkal jár – és egyik sem jelent gyógymódot. Sokkal korábban el kellett volna kezdeni nyíltan és őszintén beszélni a vaginabajokról.

Ugyanakkor itt vagyok én, teljes tudatában a vaginabajaimnak, és immár nem félek beszélni róluk. Több mint tíz éve állandóan jelen vannak az életemben, és bár számos módon próbálkoztam megszabadítani a testemet ezektől a betegségektől, ma is ugyanazt a fájdalmat érzem. Még mindig vannak orvosok, akik nem hisznek nekem, amikor elsorolom nekik a tüneteimet. Az emberek továbbra is kényelmetlenül érzik magukat, valahányszor a vaginámról kezdek beszélni. A Viagrát tb-támogatással lehet beszerezni, míg a nőknek esetenként azt kell hazudniuk, hogy a gyógytorna, amellyel a vaginájukat kezeltetik, valójában a hátukra van, hogy fedezze a költségeket a biztosításuk, és egyelőre a láthatáron sincs semmiféle elérhető terápiás megoldás. Több millió ember él az enyémhez hasonló kondícióval, de a megbélyegzés, a szégyen és a tudatlanság mindenkit visszatart attól, hogy beszéljen róla, s ezáltal megoldódjanak a problémák.

E könyv megírásának az egyik fő oka az, hogy én magam is örültem volna, ha le tudok emelni valami ilyesmit a polcról, amikor először ismerkedni kezdtem a saját vaginabajaimmal. Az irodalom, amelyet a témáról találtam, vagy egészségügyi szakemberektől származott, vagy gyógyászati kutatásokon alapult, így sok orvosi szakzsargont tartalmazott, amelynek a nagy részét nem értettem. Megvan a helyük az efféle írásoknak, és alkalomadtán azok a könyvek is hasznosak lehetnek, de nekem nem ilyenekre volt szükségem. Nekem egy olyan könyv kellett, amely azt üzeni, hogy nem vagyok egyedül – és feljogosít arra, hogy bátran idegesítsen mindaz, amin keresztülmegyek. Nem akartam, hogy azt mondják: „Csak csináld ezt, és jobban leszel!” Azt szerettem volna, ha azt üzenik: „Hé, nem vagy egyedül, szar ez a dolog, sajnálom. Mostantól együtt tudjuk, hogy ez a dolog szar.”

Amikor az embernek vaginabajai vannak, nehéz bármi másra gondolnia. És őszintén, nem is hiszem, hogy kéne. Ez a könyv mindazoknak szól, akik valaha is megtapasztaltak bármilyen vaginabajt. Hallak titeket. Látlak titeket. És hiszek nektek.

Fordította: Mezősi Péter

Lara Parker: Vaginabajok – Endometriózis, fájdalmas szex és egyéb tabutémák
Partvonal Kiadó, Budapest, 2021
256 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft