Nemes Anna: Előled (részlet)

Vettem egy üveg vizet a bazársoron, és megtanultam az eladótól, hogy azt kell mondanom, negazirana, ha szénsavmenteset akarok inni. A bazársorra több időt akartam szánni, nem maradtam ott, inkább elindultam kávézni és megnézni a helyet, ahol a merénylet történt. Nem volt hosszú séta, az emléktábla pedig nem volt túl nagy. Mialatt én a vállamra nehezedő világtörténelem súlya alatt roskadoztam, ott, ahol a Gavrilo Princip nevű szerb diák meggyilkolta Ferenc Ferdinándot, a helyiek vécépapírokkal megrakodva siettek haza, és szemmel láthatóan a legkevésbé sem érdekelte őket a tábla vagy a világháború, csak a bevásárlótáskájukkal szenvedtek.

Ferenc Ferdinándot figyelmeztették, hogy ne menjen Szarajevóba, mert a szerb nacionalisták mérsékelten kedvelik, de ő ezzel nem törődött. Én senkinek sem szóltam otthon arról, hogy elutazom, csak vettem egy vonatjegyet Brnóba, aztán Szarajevóba. A délszláv háború nehezen gyógyuló sebeket hagyott a városon a kilencvenes években. Golyónyomok szinte mindenhol. Az egyikbe belenyomtam az ujjam. Azon gondolkodtam, hogy a tízezerből vajon hányan haltak meg azon a kockakövön, ahol éppen álltam. A délszláv háború kitörésekor nem voltam egyéves sem. Amikor a szerbek a környező hegyekről halomra lőtték Szarajevóban a bosnyákokat, én azzal voltam elfoglalva, hogy háromóránként kapok-e enni, meg néha lehánytam az anyám vállára terített textilpelenkát.

Ha ott lettél volna velem a Baščaršiján, bizonyára ittunk volna a kút vizéből, és utána azt kérted volna, nézzem, milyen gyönyörűen megfér egymás mellett ebben a városban a mecset, a katolikus és az ortodox templom, meg a zsinagóga is, és én erre azt mondtam volna, hogy olyan vagy, mint az anyám, amikor azt mondja, hogy költözzön szeretet a szívedbe, kislányom, és azt is mondtad volna, hogy hagyjuk azt a kurva háborús hotelt, nézzünk valami jó kis helyet, ahol alszunk egy nagyot, ha már belerángattalak ebbe a hülyeségbe, és kérted volna, hogy tanuljak meg örülni, és tanuljam meg, hogy nem kell mindig mindent érteni, és tanuljam meg azt is, hogy nem kell mindig mindenből tanulni.

Jó két órája ülhettem a kávézóban a Miljacka partján, amikor a pincér szólt, hogy lassan zárnak, és megkérdezte, hogy kérek-e még valamit. Mondtam, hogy kérek még egy kávét, ha belefér. Belefért. A fiúnak most valahogy gyorsabban járt a keze, mint az első kávénál, én viszont jobban örültem volna, ha ez fordítva történik, és ezúttal nem igyekszik annyira. Nem akartam elindulni. Nem tudtam, hova mehetnék. Nyomasztott a csendesedő kávézó, az ázott törlőrongyok szaga, a pincérek fáradt csapkodása. Egyedül voltam. Amikor megkaptam a kávém, fizettem, és elkezdtem pakolni. Már majdnem végeztem, amikor a pincér visszajött, és minden átmenet nélkül megkérdezte, hol szállok meg, én meg azt válaszoltam, hogy nem tudom, de elvileg van itt valami háborús hotel, esetleg ott. Rázta a fejét, nevetett, aztán bemutatkozott. Kértem, hogy mondja még egyszer a nevét, mert nem értettem, aztán tagoltan mondta, hogy Kenan, és azt is, hogy várjam meg, amíg bezárnak, segít szállást keresni. Visszaültem. Vártam, amíg standoltak a másik két pincérrel. Kenan közben hozott egy teát. Nem volt kedves. Nem zavart, kicsit még örültem is neki, egy kedves pincérben van kockázat, egy hűvös meg csak kiszolgál. Arra nem számítottam, hogy végül bejelenti, elvisz burekezni, úgyhogy beleegyezés helyett megkérdeztem, mi a biztosíték arra, hogy nem szervkereskedő. Felhúzta a szemöldökét, és azt mondta, hogy semmire sincs biztosíték az életben. Ezzel nem tudtam vitatkozni.

Kicsit kanyarogtunk az óvárosban, aztán egy keskeny kis utcába érve közölte, hogy megérkeztünk. Egy alacsony, piszkosfehér házikóban sütötték a bureket, olyan volt az egész épület, mintha csak forgatási díszlet lenne. Az apró bureksütő előtt volt néhány faasztal, Kenan azt mondta, üljek le, mindjárt jön. Mivel egészen hozzászoktam, hogy nem egy kifejezetten sietős alkat, nem rázott meg különösebben, amikor már vagy húsz perce nem tért vissza. Lecsuktam a szemem. A burekes melletti bódéból kiszűrődött valami túlzottan is autentikus balkáni zene. Tényleg díszletben ülök, gondoltam. Sült hús és faszén illata nehezítette a negyvenfokos alkonyati levegőt, a ruhám a bőrömre tapadt. A szomszédos asztalnál vízipipát vettek elő, almaillatú füst bolyongott körülöttünk, jólesett, könnyített valamennyit az olajos levegőn, amivel megtelt a tüdőm. Kenan egyszer csak kis fémtálcákon meghozta a vacsorát. A morva verébnél nem volt jobb, de azért szerettem. Mondtam Kenannak, hogy nálunk is van ilyesmi, úgy hívjuk, hogy rétes, és tanítgatni kezdtem, hogyan kell kimondani. Gondoltam, javítok a statisztikán, hogy ne csak a bazmeget meg a kurvát fújja minden külföldi, aki találkozik egy magyarral. Kenan nem tudta, mit vesz a nyakába, amikor bemutatkozott a kávézóban, akkor pedig végképp nem, amikor vacsora közben megkérdezte, mi a francot csinálok egyedül Szarajevóban. Nem lesz rövid, mondtam, ő meg erre azt, hogy reggel hatig ráér. Főleg apám miatt vagyok itt, mondtam, és magamban hozzátettem, hogy ez, persze, hazugság.

Nemes Anna: Előled
Noran Libro Kiadó, Budapest, 2019