Bokor Pál: Szerelmek tavasza (részlet)

Posted on 2020. december 11. péntek Szerző:

0


4. Ludwigból Luigi lesz

Zmeskáll távozása után Ludwig olyasmit csinált, amivel csak a legritkább esetekben szokta fárasztani magát. Mivel a cselédlányt, aki rendesen csak kétszer járt fel hozzá egy hónapban, nem lehetett ilyen hirtelen előkeríteni, ő maga takarított. Látszatja e tevékenységének nem sok volt. Lakása a szegényesség és ideiglenesség minden jelét magán viselte. Elegendő polc és szekrények híján a könyveit csak a nappali szoba sarkában, a fal aljában tudta feltornyozni. Az egyetlen polcos faállványon a régebbi kottákat gyűjtötte. Ruhatára néhány kampóra akasztva lógott az ablakkal szemközti falon.

Míg Ludwig szerint ez az állapot megközelítette a rend és tisztaság fogalmát, a szobába belépő vendégeket váratlanul érte. A Brunszvik hölgyek a híres-neves komponistát, az ünnepelt udvari muzsikust keresték fel otthonában. Azt pedig sem Anna Seeberg grófnő, sem az itt látottakhoz képest előkelő és stílusos martonvásári udvarházban felnőtt lányai nem ilyennek képzelték.

Teréz legalább egy tisztes polgári szalonra számított, rekamiékkal, szőnyegekkel és divatos faragott-festett bútorokkal. Egyedül Jozefin volt képes egy fiatalabb generáció szemszögéből figyelni a dolgokat. Nem tetszett, amit látott, de ebben a fényűző palotákkal teli gazdag és puccos városban nem egészen odaillő dolgok történhetnek, az már tegnap kiderült a Neumarkton. És nem volt kedve ellenére az sem, hogy ez az ember, akiről ők otthon áhitatos tisztelettel beszéltek, már első látásra sem az a megközelíthetetlen bálvány, akinek hitték. Mi több, inkább afféle lázadásra, szabályok felrúgására hajlamos figura, aki szembeötlő módon fittyet hány a külsőségekre.

Ludwig hellyel kínálni is alig tudta vendégeit, mert a zongoraszék mellett mindössze két másik ülőalkalmatosság volt a szobában. Azok egyikét a mindig készenlétben lévő frakkja és néhány más alkalmi ruhadarab foglalta el. Lakása vendégfogadásra való teljes alkalmatlanságával és ennél fogva a helyzet kényességével maga is tisztában volt. Ezért csak nagyon ritkán engedett be idegeneket a lakásába, főnemesi rangúakat, Zmeskáll báró kivételével, eddig soha. De ez a mai vizit váratlan, mindazonáltal elég fontos volt ahhoz, hogy ezeket az ellenérzéseit magában intézze el egy mértéktartó káromkodással, mely kimondva így hangzott volna: „Ha már Bécsig elhozta őket az ördög, hát jöjjenek”.

Amikor a hölgyek Miklós segítségével túljutottak a kissé kínosra sikerült bemutatáson, Ludwig a zongoraszékre mutatott. Terézt kérte meg, hogy üljön oda. A grófnőt az egyetlen szabad karosszékhez terelte. Zmeskáll az ajtóban álldogált, Jozefin pedig, mint a társaság legfiatalabb tagja, mindkét kezével egy gyöngyökkel díszített kézitáskát szorongatott maga előtt, és a szoba közepén toporogva várta, hogy rákerüljön a sor.

Teréz a már évek óta ismert és játszott Beethoven triók egyikével kezdett. Odahaza külön gyakorolt erre az alkalomra, így most formában volt és hibátlanul adta elő az első trió zongoraszólamát, melynek kottáját magával hozta.

A mester karbatett kézzel és leszegett fejjel állt a zongora, egy meglehetősen lehangolt hammerklavier mellett, néha egy-egy biccentéssel még jelezte is elégedettségét. Magában pedig már az első néhány futam után megállapította, hogy ennek a nőnek nem sok tanulnivalója van. A kéztartása ugyan valamelyest eltér attól a görbülettől, amit ő maga előnyben részesít a hagyományosan egyenes tenyérrel szemben, az ujjai mégis olyan puhán mozognak a klaviatúrán, ahogy csak a kisgyermekkortól hangszerhez szoktatott muzsikus képes mozgatni őket. A darabot pedig feltehetően többszázszor eljátszotta már… Az biztos, hogy se kottára, se különösebb összpontosításra nincs szüksége ahhoz, hogy olyan finoman találja el a megfelelő billentyűket, ahogyan egy édesanya megsimítja a kisbaba fejét.

Jozefin következett és Ludwig újabb meglepetésére ő is gyakorlott muzsikus benyomását keltette. Előadásában csupán az volt a szokatlan, hogy minden futam befejeztével félreszegte a fejét és nagy kék szemeit kérdően a mesterre emelte: „Na, milyen vagyok?”. Nevettek ezek a szemek, azt a benyomást erősítették, hogy a kis hölgyben kellő mennyiségű derűs önbizalom munkál.
– Méltóságos grófnő, amint látom, a lányai képzett zongoristák – közölte a próbajáték befejeztével Beethoven.
– Ez nagyon kedves. De ugye nem csak hízelegni akar?
– Nem, asszonyom… Zmeskáll báró úr a megmondhatója, hogy a hízelgés nem tartozik a hibáim közé. Mivel Miklóstól úgy tudom, hogy zongoraleckéket akarnak venni tőlem, kötelességem tájékoztatni kegyedet arról, hogy a kisasszonyokat nem kell zongorázni tanítani. Ez pedig kedvemre való, mert mostanában nem szívesen vállalok tanítványokat.

Jozefin szólt közbe:
– A kottából olvasott darabok gyors betanulásában még nagyon sokat tanulhatnánk a mestertől. És az sem mindegy, hogy kivel gyakorolunk. Ugye ez azért lehetséges?

Ludwig először emelte tekintetét úgy a fiatalabb Brunszvik lányra, hogy tetőtől talpig végigmérhesse őt, és amit látott, az nem volt kedve ellen való. Mi több, amit látott, arról eszébe jutott Zmeskáll reggeli kijelentése, miszerint ezek a lányok „nagyon-nagyon csinosak”. Most, miután kiderült, hogy a látszatra fellengzős állításnak valóságalapja van, különösen a darázsderekú és minden részletében remekbe formált kissebbik lány esetében, Ludwig elbizonytalanodott. Jozefin megjegyzésére ezek után megengedőbben válaszolt:
– Talán…
Ráérezvén, hogy a mester ellenállása nem éppen sziklakeménységű, Teréz is elővette a rábeszélő készségét:

– Tehát? Akkor számíthatunk rá, hogy a maestro megoszt velünk néhány mesterfogást? Persze mi eleve úgy gondoltuk, hogy az Ön szerzeményeinek elődását gyakorolhatnánk. Igen, nagyrabecsült Beethoven úr, erről lenne szó. Vagy szólíthatom esetleg Ludwignak?

Beethovennek a zongorajárékukat illető elismerő szavai után Teréz már semmiféle megilletődöttséget nem érzett. Ellenkezőleg, most már mintha a mesterben érződött volna egyfajta bizonytalanság a számára szokatlannak tűnő látogatás miatt. Mindenesetre beleegyezően bólintott:

– Ludwignak? Hát persze. Ha a kisasszony kitüntet a barátságával, attól kezdve annak szólít, aminek akar. Ludwig, Louis, Luigi, amelyik jobban tetszik.
Teréz nevetett:
– Akkor én most kitüntetem a barátságommal, egy feltétellel.
– Éspedig?
– Azzal a feltétellel, hogy én is számíthatok a mester barátságára.
– Miért ne, kedves…
– Teréz vagy Theresa, ahogy jobban tetszik! Teréz, mint Mária Terézia. Anyánk ugyanis a császárnő őfelségének az udvarhölgye volt. Így lettem én a keresztségben Teréz. Mária Teréz…

– És el ne feledkezzünk arról, hogy a császárnő őfelsége tartotta őt a keresztvíz alá – dicsekedett felemelt mutatóujjal Anna grófnő, aki a helyzet magaslatán érezte már magát, jóllehet ez a megjegyzése nem teljesen fedte a valóságot. Terézt, aki Pozsonyban látta meg a napvilágot, a keresztvíz alá – igaz, Mária Terézia nevében – bizonyos Cottman bárónő tartotta. De azért elérte, amit akart. A megilletődött immár valamennyiük közül leginkább a muzsikus volt. Bár hozzá volt szokva, hogy arisztokratákkal és udvaroncokkal érintkezzék, az ő jelenlétükben kevésbé fesztelenül viselkedett, mint a barátai között.

– Hölgyeim! Megtiszteltetésnek veszem, hogy felkerestek, bár ez a hely nem igazán alkalmas a bemutatkozáshoz. És ismétlem, a kisasszony úgy szólít, ahogy akar. A Ludwig is megteszi. Itáliai barátaim Luiginek, a frankhoniak Louisnak szólítanak. Magyar nevem még nincs, márpedig Önök Magyarországról jöttek, ha jól hallottam Miklós barátunktól. Ugye nem tévedek?

Teréz magabiztosan reagált:

– Nem téved, tisztelt maestro, onnan jövünk, Magyarországról, azon belül egy Martonvásár nevű községből, egy Budához közeli kastélyból. A települést ifjabb Brunszvik Antal, drága édesapánk változtatta pár év alatt mocsaras pusztaságból virágzó uradalommá. A maestro neve pedig magyarul Lajos lenne, de nálunk a családban mindenki beszél németül és majdnem mindenki franciául. Én olaszul is tanultam. Szóval maradhatunk a Ludwignál vagy talán éppen a Luiginél, mivel szerintem valamennyi közül az a legjobb hangzású név.

Ebben megállapodtak, majd megbeszélték, hogy a mester újabb zongorára írt darabjai közül melyiknek az előadására oktatná szívesen a lányokat. A feszültség, mely a vendégek érkezése utáni percekben ott vibrált a levegőben, ezzel csillapodott valamelyest.

Közben a távolabb üldögélő grófnő felmérte a helyzetet, meg az embert, és nem volt elégedetlen. Lehet, hogy ez a zömök, de férfiasan vállas, kicsit talán bozontos, de finomvonású és élénk tekintetű fickó neves zongoravirtuóz és komponista. Még az sem kizárt, hogy zseniális, amint az itteni ítészek némelyike állítja.

Bokor Pál

Egy óra sem telt el Brunszvikék érkezése óta, amikor a mester és a vendégek megegyeztek abban, hogy mivel ez a hely egyik fél szerint sem alkalmas a zongoraleckékhez, s az sem biztos, hogy Ludwig zongorája a legmegfelelőbb erre a célra, inkább kölcsönkérik Fintáék hangszerét, Beethoven pedig holnap délben maga keresi fel őket szálláshelyükön, az Arany Griff fogadóban.

Bokor Pál: Szerelmek tavasza
Beethoven, a Brunszvik-lányok és más szívügyek

Atlantic Press Kiadó, Budapest, 2020