Szeriőz szecesszió | Japonizmus egy [egyelőre] láthatatlan kiállításon / Szépművészeti

Rózsa Gyula |

Ideje emléket állítani Olgyai Viktornak. A mes-ternek, aki nemcsak megalapozta a sokszorosított grafikát Magyarországon, nemcsak évtizedeken át tanította a főiskolán, a források szerint tanár-társaknak is, hanem, aki e történeti érdemektől nem függetlenül valóban kiváló alkotója volt a karcolótűnek és a metszőkésnek.

Havas falucska című színes linóleummetszete a Szépművészeti új kiállításának remeke. (Amely egyelőre biztonsági okokból nem látogatható. A szerk.) A háló-sűrű kopár fakoronák és a nagy, kiterülő fehér patakpart, a fegyelmezett ritmusba rendeződő házsor és a szeszélyes ornamentikaként kanyargó vízfolyás úgy alakítja az ellentétek sorát, hogy mindebből az artisztikumból az a puha, barátságos téli hideg is kikeveredik, amelyet faluemlékeink és falunosztalgiáink hitelesítenek.

Akárcsak az érzelgés nélküli, rőt naplementeélmény a színes háttérnyomatból Conrad Gyula Csendes vizeken című lapján, Adria-királynője-élményeink a szürkében lebegő sziluettből Carl Thiemann Velencei estjén, vagy éppen a hátsó baromfiudvar békéje a fekete és vörös tömörségből a tulajdonképpen ismeretlen Herzig Jenő munkája láttán.

Hogy a svájci-francia Vallotton hogyan keveredett a címben a monarchiát kereső, valójában csak osztrák és magyar művészeket bemutató kiállításra, nem tudható; annál indokoltabb a távol-keleti elődök jelenléte. A nemrég einstandolt Hopp Múzeum japán remekei, köztük Hókuszai (Hokusai) és Hirosige (Hiroshige) nyomatai ugyan akkor is dicsérnék az itteni bemutatást, ha az még mindig az Iparművészeti Múzeumtól történő erkölcsös kölcsönzés eredménye volna; a furcsa (vendég?) szereplés haszna mindenesetre így is kettős. Egyrészt közvetlenül mutatja az eredetit, azt a távol-keleti szellemet és művészetet, amelyet oly mohón fedezett fel, utánzott és alakított át a tizenkilencedik század második felének és a huszadik legelejének grafikája Európában. Másrészt éppen ennek az átalakításnak-átalakulásnak a távolságait és minőségeit mutatja az orientális művek jelenléte.

Az akkori Karlsbadban született Thiemann Hattyúi azzal a nyugalommal úsznak a csaknem japán perspektívában, mint egy japán metszeten. Csak éppen posztimpresszionista pointillizmusuknak sokkal több köze van Európához, mint Japánhoz. Herzig Jenő baromfijai síkban gubbasztanak, ahogyan ez a keleti lapokon megszokott, de fekete és vörös súlyuk egészen elüt az elődök könnyedségétől. Alma Mahler nevelőapja, Carl Moll ugyanezzel a »ha akarom, távlat, ha akarom, csak réteg« kettősséggel zárja le azoknak a bécsi udvaroknak és utcáknak a perspektíváját, amelyeket Beethoven lakhelyeként rendre megörökített.

Moll mödlingi cégér-sziluettjei és heiligenstadti kopott lépcsői mindig is, már kilencszázhétben is az ódon, régi Bécs hangulatát és valóságát őrizték, ideje tehát szembenéznünk ezzel a különös realizmussal. A pompás pulykagőggel és kerekded felfuvalkodottsággal, amelyet Walther Klemm címszereplői a síkban tartott mezőben, és annak ellenére tanúsítanak. A nagyon is kortárs polgári otthonnal, amelynek szecessziós huzatú párnájára és heverőjére Max Kurzweil nősziluettje ráborul.

Szeriőz – ezt a szót használta a komoly és a megbízható dolgokra és minőségekre a kor embere, és elég, ha felidézzük a kortárs környezetet, hogy lássuk ennek a franciából lett osztrák-magyar szónak az itteni érvényességét. Nem kell messzire, Beardsley elragadó szemérmetlenséggel leplezett erotikájáig és Mucha virágzuhatagos ártatlanságaiig távolodni, hogy lássuk a különbséget. Elég az osztrák-magyar terrénumon maradva Klimt arannyal, drágakővel és drágakő értékű dekorral áradó szecesszióját, meg Schiele magával ragadó hisztériáját felidézni a különbség felismeréséhez.

Józanság, földközeli életszerűség, realitás, a Távol-Kelet átértelmezése. Egyáltalán nem valószínű, hogy egy – vagy akár néhány – ilyen gazdag kiállítás jogot adna a deklarációra, amely az adott térség és kor grafikai szecesszióját teljes egészében elkülönítené más világok szecessziójától a fentiek jegyében. De ez a kiállítás valóban szeriőz világot és szeriőz művészetet mutat. Költőien szeriőz, akárcsak – honi ellentmondásoknál maradva – az egyébként korántsem szeriőz Klimt késői Attersee-tájképei és a nyugtalan Schiele kisimult vedutái Český Krumlovról, amelyet akkor Krumaunak hívtak.

A címoldalon Walther Klemm: Pulykák. Színes fametszet, 1906

Az írás korábban megjelent a szerző Képzőművészeti rovat oldalán

A Kelet vonzásában
Japonizmus az Osztrák–Magyar Monarchia metszeteinek tükrében.
Szépművészeti Múzeum – az előzetes tervek szerint 2020. május 17-ig, de a valóságos helyzetről a múzeum oldalán kell tájékozódni.