Jonas Hassen Khemiri: Apazáradék (részlet)

Posted on 2019. december 6. péntek Szerző:

0


[ Szerda ]

Egy nagyapa, aki apa is egyben, visszatér az országba, amit el sem hagyott. Beáll a sorba az útlevél-ellenőrzéshez. Ha az üveg túloldalán ülő rendőr gyanakvó kérdéseket találna feltenni, az apa, aki nagyapa is egyben, meg fogja őrizni a nyugalmát. Nem fogja ledisznózni a rendőrt. Nem fogja megkérdezni, postán rendelte-e az egyenruháját. Csak mosolyogva felmutatja az útlevelét, és emlékezteti a rendőrt, hogy ő ennek az országnak az állampolgára, és soha nem volt távol hat hónapnál többet. Hogy miért? Mert itt él a családja. Szeretett gyerekei. Csodás unokái. Áruló exneje. Soha nem fog hat hónapnál hosszabb időre elutazni. A hat hónap a maximum. Legtöbbször öt hónapra és harminc napra távozik. Néha öt hónapra és huszonhét napra.

Halad a sor. A nagyapának, aki apa is egyben, két gyereke van. Nem három. Egy fiú. Egy lány. Mindkettőt szereti. Főleg a lányt. Mindenki azt mondja, az apjukra ütnek, de ő alig lát hasonlóságot. Az anyjuktól örökölték a magasságukat, a makacsságukat és az orrukat. Valójában az egyik az anyjuk kicsinyített, a másik a nagyított mása. Főleg a fiú. A fiú annyira hasonlít az anyjára, hogy az apa, aki nagyapa is egyben, néha, sőt egész gyakran, kedvet érez közelebb hajolni hozzá, és lefejelni őt. De soha nem teszi. Természetesen. Türtőzteti magát. Elég sokat élt már ebben az országban ahhoz, hogy tudja, az érzelmek nem helyénvalók. Az ember zárja be az érzelmeit pici, lehetőleg betűvel ellátott rekeszekbe, és csak akkor eressze ki őket, ha készen áll a recept és a terv, ha a szakemberek már elfoglalták a helyüket, ha egy közalkalmazott felelősséget tud vállalni az érzelmek következményeiért. A sor megáll. Senki nem mérgelődik. Senki nem emeli fel a hangját. Senki nem furakszik. Az emberek csak sóhajtva a plafonra merednek. A nagyapa is. Emlékszik az időre, amikor apa volt. Gyerekzsúrok és nyaralások, dzsúdóedzések és gyomorrontások, zongoraórák és évzárók. Emlékszik az edényfogóra, amit a lánya, vagy talán a fia, készített kézimunka órán, és ráhímezte, hogy „A világ legjobb apja”. Fantasztikus apa volt. Most meg fantasztikus nagyapa. Aki mást mond, hazudik. Amikor az apa, aki nagyapa is egyben, az útlevél-ellenőrzéshez ér, az üveg túloldalán lévő egyenruhás nő néhány másodpercre a szemébe néz, lehúzza a gépen az útlevelet, és int, hogy mehet.

*

Egy fiú, aki apa is egyben, megvárja, hogy elaludjanak a gyerekek, aztán átsétál az irodájába. Egyik kezével felkapja a postát, a másikkal becsukja az ajtót. Beteszi az ennivalókat a hűtőbe, és behajítja a tréningruhákat az egyik szekrénybe. Mielőtt elővenné a porszívót, tesz néhány kört papírtörölközővel meg egy szemétlapáttal, hogy felszedje az elmúlt napok csótánytetemeit a konyhából, a fürdőszobából és az előszobából. Lepedőt cserél a hálóban, törölközőt a fürdőszobában, és megtölti a mosogatót vízzel, hogy a csészéknek legyen idejük maguktól megtisztulni a beszáradt kávémaradványoktól. Kinyitja az erkélyajtót, és szellőztet. Megtölti a konyhai szemetest szórólapokkal, fonnyadt kivikkel, golflabda keménységű mandarinokkal, kettétépett ablakos borítékokkal és barna almacsutkákkal. Az órára néz, és látja, hogy időben tud végezni. Még csak nem is kell különösebben sietnie. Felmossa az előszobát és a konyhát. Kipucolja a kádat, a mosdót, a vécét. Miután végez, a fürdőszobában hagyja a tisztítószert és a szivacsot. Bemagyarázza magának, hogy ha az apja szeme előtt vannak a takarítóeszközök, kisebb eséllyel hagyja olyan állapotban az irodát, mint legutóbb. És azelőtt. A fiú a kávégép kapszuláit egy műanyag zacskóba szórja, a zacskót beteszi egy kartondobozba, a dobozt betolja a kamra hátuljába. Az illatgyertyákat, amiket a húgától kapott a születésnapjára, egy másik zacskóba teszi, amit aztán elrejt a szerszámosládában. A drága tonhalkonzerveket és a fenyőmagos, diós és tökmagos befőttesüvegeket berakja az üres nyomtatókazetta dobozába a hűtő tetején. Az előszobai komódon lévő tálból az aprót a jobb farmerzsebébe szórja. A napszemüveget beteszi a hátizsákba. Tesz egy kört. Kész. Az iroda készen áll apa fogadására. Az órára néz. Apának már itt kéne lennie. Bármelyik percben megjöhet.

*

Egy apa, aki nagyapa is egyben, a poggyászkiadó futószalagja mellett áll. Minden táska egyforma. Fényesek, mint egy űrhajó, és kerekesek, mint egy gördeszka. Messziről látszik rajtuk, hogy Ázsiában gyártott kacatok. Az ő bőröndjében meg lehet bízni. Európai gyártmány. Több mint harminc éve bírja, és legalább még húszig fogja. Nincs kereke, ami tönkremehet. Már csődbe ment légitársaságok matricái díszítik. Amikor leveszi a szalagról, egy birkózókarú fiatal lány megkérdezi, segítsen-e. Köszönöm, nem kell, mondja a nagyapa, és elmosolyodik. Nincs szüksége segítségre. Főleg nem idegenekére, akik csak azért kínálják fel, mert pénzben reménykednek cserébe.

Felteszi a bőröndöt a kocsira, és tolja a kijárat felé. Volt valami műszaki gond a repülővel. Az utasokat felszállították, aztán megint le, és megint fel. A gyerekei nyilván látták a késést az interneten. A fia felveszi a lányát autóval. Északra haladnak az autóúton. A fia leparkol a rettentően drága közeli parkolóban, és a lánya kiveszi az apa elegáns kabátját a csomagtartóból. Most már felkészülten állnak a túloldalon. A lánya a ragyogó mosolyával. A fia a fülhallgatójával. Nincs szükség ajándékokra. Elég, hogy eljöttek.

*

Egy apa, aki fiú is egyben, akár el is foglalhatja magát valamivel, amíg várja az apja érkezését. Miután megnézte, nincs-e csótánytetem a vízforralóban, felteszi a teavizet. Bekapcsolja a számítógépet, és átnézi az Utsikten 9. alatti társasház éves könyvzárását. Bejelentkezik az adóhivatal oldalára, és haladékot kér egy szabadúszó újságírónak és egy restaurátornak, akik késnek a számlák leadásával. Ír egy listát az elintézendőkről a lánya jövő vasárnap tartandó zsúrjáig. Emlékeztetni a szülőket, akik még nem jeleztek vissza. Előkészíteni a játékokat. Megvenni a lufikat, papírtányérokat, szerpentineket, szívószálakat, gyümölcsleveket, a hozzávalókat a tortához. Spárgát és ruhacsipeszeket a pecázós mókához. Kinéz az ablakon. Semmi baj. Nem történt semmi. Apa csak késik kicsit.

Régebben a fiú a központi buszpályaudvaron találkozott a húgával, amikor az apjuk már a városba tartott a reptérről. Ültek a padokon a megállóval szemben az üvegtábla mögött, támasztották egymás hátát, vagy egyikük a másik vállára vagy ölébe hajtotta a fejét. Ő nézte az állomás óráját, és azon gondolkozott, hol maradhat az apjuk, a húga meg elment a boltba, és egy málnás smoothie-val, egy szendviccsel és egy papírpoharas lattéval tért vissza. Ő levette a fülhallgatót, és odaadta a húgának, hadd hallgasson egy kis Jadakisst, Chino XL-t és Royce da 5’9’ -et. A húga levette a fülhallgatót, ásított, és beszélt tovább az intim higiéniáról néhány nyugdíjassal, akik az éjszakai busszal készültek haza, Varbergbe. A fiú, aki ekkor még nem volt apa, felállt a padról, és az ablakhoz ment. A húg, aki ekkor még nem volt anya, elnyúlt a padon, a retiküljét használta párnának, és elaludt. Negyedóránként jött egy reptéri busz. Apa még mindig sehol. A fiú leült, felállt, visszaült. Az őrök felébresztettek egy hajléktalant. Két taxisofőr amőbázott, vagy lovakra fogadtak. Néhány bizonytalan turista leszállt a buszokról, elindultak az egyik irányba, aztán visszajöttek, és mentek a másikba.

Nézte az alvó húgát. Hogy tud ilyen nyugodt maradni? Nem érti, hogy történt valami? Az apjukat elfogták. A katonák elkapták, amikor készült felszállni a repülőre, kérték az útlevelét, aztán azzal vádolták, hogy titkos ügynök, csempész, az ellenzék tagja. Most éppen egy csupasz cellában ül, és próbálja meggyőzni a katonákat, hogy egyáltalán nem áll rokonságban azzal a fiúval, aki az egyik börtönben a rezsim módszerei ellen tiltakozva felgyújtotta magát.

Nagy család a miénk, mondja. Elterjedt a nevünk. Nem vagyok politikus, üzletember vagyok, mondja, majd előveszi lehengerlő mosolyát. Ha valaki ki tudja magát dumálni egy cellából, akkor az ő. Ülj le, nyugodj le, mondta a húg, amikor felébred. Lélegezz. Minden rendben. Kilencven perc, mondta a fiú a fejét rázva. Az azért furcsa, hogy a repülő kilencven perce landolt, és ő még nincs itt. Nyugi, mondta a húga, és lehúzta őt a padra. Kicsit sem furcsa. Először megvárja, míg mindenki leszáll a gépről. Utána összeszedi az ottfelejtett újságokat és a félig teli borosüvegeket. Utána ellátogat a kedvenc vécéjébe, felszedi a bőröndjét, és átvizsgálja a poggyászt. Ha a legkisebb karcolás is van a bőröndön, és mindig van, beáll a sorba panaszt tenni, ugye?

Jonas Hassen Khemiri

A fiú bólintott. Bejelenti, hogy a bőröndje megsérült, és a személyzet nem tudja eldönteni, viccel-e vagy komolyan beszél, hiszen a bőrönd szemmel láthatóan megjárta a második világháborút. Közlik vele, hogy a használatból adódó kopásért nem fizetnek kártérítést, mire ő dühbe gurul, és azt kiabálja, hogy az ügyfélnek mindig igaza van. Hacsak a pult mögött ülő néni nem szép és fiatal, mondta a fiú. Így van, mondta a húga. Olyankor csak mosolyogva azt mondja, megérti. És aztán?, kérdezte a fiú most már mosolyogva. Utána átmegy a vámon, mondta a húga. És egy tapasztalatlan vámos azt hiszi, van valami rejtegetnivalója. Megállítják őt. Kérdéseket tesznek fel. Megkérik, hogy tartson velük a hátsó szobába, és mutassa meg a bőröndje tartalmát. És mit találnak? Semmit. A bőrönd lényegében üres. Leszámítva néhány inget. És egy kis kaját. Mindig ilyen sokáig tart, mondta a húg. Te meg feleslegesen spannolod magad.

Fordította: Papolczy Péter

Jonas Hassen Khemiri: Apazáradék https://europakiado.hu/konyv/apazaradek/15
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2019