Sándor Erzsi: Meddig jössz (részlet)

|| 1 ||

Látod az ott az ernyő alatt, az vagyok én.
Az a végtelen eső esett nyár elején…
Csukva hoztad a kék esernyőt,
S rajta lógott a körömcipőd,
De volt, igazán volt egy szép napunk.
Volt, igazán volt egy szép napunk.

Egyetlen fotóm van Miklósról. Lehetne ezer is, ha ki vagdostam volna a képét színházi magazinokból vagy időben felvásárolom az egykori trafikok színészfotókészletét. Húsz évet késtem. Minden tekintetben. Az én fotómon Miklós alakja belemosódik a londoni ködbe. Már nem tudom, melyik két híd között áll a Temze fölső rakpartján valahol. Elég messze vagyok tőle ahhoz, hogy zavartalanul lefényképezhettem, és ahhoz is, hogy őt ne zavarjam. Telefonál. Nem néz rám, észre sem vette, hogy lekaptam. A képet már csak itthon néztem meg tüzetesen. Amikor előhívattam a tekercset, még ott, a háztartási boltban izgatottan előkaptam a zacskóból. Azt szerettem volna, ha látok Miklós arcán valami kedvességet, nyugalmat, kisimultságot. Mert akkor láttam. De a fotón elnéz a bal oldali híd irányába, kizár mindent és mindenkit, engem is, és szokásosan űzött az arca. A másik kezében egy céundás szatyrot szorongat. A feleségével beszél, akinek a leghalványabb segédfogalma sincs arról, hogy én is Londonban vagyok, öt méterre állok Miklóstól, és fotózom éppen. Már csak az kellett volna! Miklós beszél, kicsit a szája elé teszi a tenyerét, nemcsak a szél miatt, hanem azért is, hogy ne halljam. Utálja, hogy előttem kénytelen beszélni a feleségével, azt is, hogy egyáltalán beszélnie kell.
– Megfelelés – szokta dohogni ilyenkor. – Megfelelni otthon, megfelelni neked, a színházban, a nézőknek. – Ne felelj meg – szoktam mondani ilyenkor. – Ne felelj meg otthon vagy ne felelj meg nekem. A nézők úgyis imádnak. Nem gondolom komolyan, de tudom, hogy előbbutóbb valamelyik megfelelés erősebb lesz, és ki akarom provokálni, hogy a nekem valót válassza. Látszik a fotón, hogy feszült. Nyilván hazudik valamit, és utálja magát érte. Csak remélem, hogy nem azt hazudja éppen, milyen szörnyen érzi magát egyedül Londonban.

– Nagyon sajnáltattad magad? – kérdezem, mihelyst eltette a telefonját. Még ott van az idegesség az arcán, még nem érkezett vissza. – Szegény Miklóska, magányosan kénytelen bóklászni Londonban, és még angolul sem tud rendesen – pofátlankodom, mert persze utálom, hogy meghatározott időközönként megszólal a telefonja.
Mobilpóráz. Mintha ettől a rohadt elektronikus szíjtól nem lehetnék itt. De itt vagyok, olyan, mintha győztem volna.
Nagyjából három hete mondta, hogy öt napra elhúz Londonba. Semmi színház, szigorúan családi ügy. Valami nagynénivel kell találkoznia, és egyedül megy, mert a feleségének pszicho­dráma­tréningje lesz, és nem ér rá.

– Jó, majd hozzál valami angolnát, nem fontos, hogy hordani is lehessen – söpörtem le a témát azonnal. De aztán két napig készültem rá, hogy kibökjem végre: évad vége felé vagyunk, nekem nincsen azon a héten se előadásom, se próbám, vele mehetnék. Nem hiányoznék senkinek, észre sem vennék a színházban, hogy leléptem. Döbbenten nézett rám. Valószínű, hogy a várható komplikációk kérdőjelei sorjáztak a szeme előtt. Hogy szervezzük meg, mitől nem fog senki tudni róla, hol találkozunk, Ferihegyen vagy a repülőgépen, vagy Londonban, hol fogok lakni? Esetleg neki most hirtelen be kell jelentenie a szállodában, hogy mégse egyágyas szobát kér. Elég lesz ott, vagy előtte kéne szólni? Mi van, ha Mária ki akarja vinni a reptérre, és érte is akarna menni. Nem fog engem azonnal észrevenni, és akkor mit mondok, hova megyek?
– Timbuktuba – zártam rövidre a pánikrohamnak induló, immár valóságos kérdészuhatagot. Éreztem, hogy nagyon elszántnak és nagyon erőszakosnak kell lennem, ha el akarok jutni vele Londonba. Akkor az leszek.
– Ne nyomassz, Lili, könyörgök – és tényleg könyörgött, de muszáj volt nyomasztanom. Különben itthon esz a penész. De legalább nem azt válaszolta, hogy nem, semmiképpen. Jó, nem nyomasztom, hanem elintézem. Vagy ha én nem, akkor majd Ibi, a színház titkárnője. Ha Miklós tudta volna, hogy a színház titkárságáról intézem el a repülőjegyemet és a kétágyas szállodaszobánkat, lehet, hogy a mentő viszi el. De nem tudta. Ő nem akarta látni, hogy az egész színház hónapok óta mindent tud, a felesége meg nem akart tudni semmit. Néha tényleg arra gondoltam, hogy egymásnak valók. Miklós csak akkor él, ha rendez, de a felesége akkor nincs ott. Miklós sincs ott, amikor a felesége rendel. Nem tudnak egymás valódi működéséről semmit, csak azt, amit otthon elhallgatnak.

– Tudnod kell, hogy a mi házasságunk működik – mondta Miklós az első közös délutánunkon a kölcsönkapott lakás ágyában, mert úgy érezte, legalább az egyik oldalon tiszta helyzetet kell teremtenie.

– És ha a mosógéped működne úgy, mint a házasságod? – érdeklődtem. – Micsinálnál vele? Kidobnád, vagy még szerelgetnéd egy kicsit?
– A mosógépem? – kérdezte döbbenten. – Te nem vagy normális. Igen, azt hiszem, kidobnám.
Megnyugodtam. Egy csapágyas, a lépcső alá betolt és lomtalanításra váró házassággal valahogy képes leszek együtt élni. Egy ideig mindenképpen.

Most már azért így évad vége felé hosszúnak tűnik. Ellácska, az egykori primadonna hónapokkal ezelőtt azt mondta az öltözőnkben: az a férj, amelyik fél év alatt nem válik el, az sohasem.
Három másodpercig próbáltam úgy tenni, mintha nem is nekem beszélne, csak a szerepét tanulná, de fennakadtam a tükörből rám szegeződő tekintetén.
„Mindent tudok” – láttam benne. Meg azt is, hogy nemcsak ő, hanem az egész színház.
– Szerinted? Még nincs is fél év! – próbálkoztam, mert legalább egy talánig el akartam volna jutni.
Ellácska elkerekedett szemmel nézett rám.
– Ez? Ez soha! Teljesen hülye vagy, de följöhetsz hozzám bőgni bármikor. Kapsz vacsorát is.

Telnek a hónapok, és én nem kérdezek semmit, csak remélem, hogy egyre borzasztóbb neki otthon. Rajtam nem múlik, tényleg mindent elkövetek ennek érdekében. Ibike szuperül elintézte a repülőjegyet, a panziót, mindent, és Miklós, aki a színházban ellenállhatatlan mókamester, a próbákon sziporkázik és a színpadon gátlástalan, amúgy teljesen tanácstalan volt, miképpen beszélje le a feleségét arról, hogy kitaxizza Ferihegyre. Ha színpadi jelenet lett volna, már ötféleképpen rendezi meg, de a színpadon kívül csak kínlódott, és nem mondott semmit. Pár nappal az indulás előtt még nem tudtam, hogy értem jön-e taxival, vagy szilveszteri gumiálarcban, esetleg barna medvének öltözve fogok bujkálni a repülőtéren. Csak semmi feltűnés. Ha kérdeztem, azt mondta, ne nyomasszam, majd kiderül.

Aztán az utolsó pillanatban kiderült, hogy Mária pszichodrámatréningje egy nappal korábban kezdődik, ezért sajnos nem fogja tudni kiszállítani a férjét Ferihegyre, hogy könnyezve búcsút intsen neki. Ezek tényleg nem beszélgetnek. Miklós felszabadulva hívott, és megbeszéltük, hogy értem jön anyám pesti lakásához taxival. Micsinájjak? Ha nem vagyok vidéken, akkor anyámmal lakom, az életben nem lesz saját lakásom Pesten. Miklós kénytelen együtt élni azzal, hogy anyám tudja: Londonba megyek, vele. Megérkezik a taxi, egyedül szállok be. Miklós nem ugrik ki segíteni, lehajtott fejjel mered maga elé. Dolgozzon a sofőr. De aztán tényleg együtt csekkoltunk be, és együtt, egymás mellett ülve szállt föl velünk a repülőgép.

Nyolcezer méterre voltunk már Mária fölött, utazómagasságban, amikor lassan eltűnik Miklós arcáról a kétségbeesés. Elhiszi végre, hogy utazunk, együtt vagyunk, és egyelőre nem bukott le, megúszta botrány nélkül. Az utazási stresszt az Ibike által lefoglalt kis szállodai szobában maximálisan kipihentük. Felszabadultan élvezzük, hogy a szabályosan délután háromkor ránk törő libidónknak engedve együtt maradhatunk estére, sőt éjszakára is.

Az elmúlt hónapokban az életünk szabályos rendjébe bekerült a délután 3-tól 6-ig tartó, kabarékuplékban is számtalanszor megénekelt, lopott közös idő, leszámítva, ha Pestre ment, ha tervelfogadás volt, vagy világításpróba, főpróba, tévéfelvétel, forgatás, rádió, szinkron, szóval bármi. Kétségbeesetten küzdöttem ezekért a délutánokért, bármilyen különmunkát lemondtam, és elképzelhetetlennek tűnt, hogy most öt egész napig itt leszünk egymásnak. Jóisten, miről fogunk ennyi időn át beszélgetni?

Miklós Záhony és Hegyeshalom között az egyik legismertebb arc volt, szinte sehol sem lehetett megjelenni vele úgy, hogy azonnal ne „művészurazzák” le, ezért nagyjából nem is mentünk sehová együtt. Még csak az kell neki, hogy a szájára vegye a város. Imádtam volna. Londonban viszont a kutya sem ismerte. Egyike volt azon ötvenöt éves, kevéssé jól öltözött, tájidegen káeurópaiaknak, akik képesek megfizetni egy jobb vendéglőt, de nehezen fizetnek angolul. Viszont a metró mozgólépcsőjén megfogta a kezem. Kisfiúsan, udvarlósan és egyszerűen, minden titkosság nélkül.
– Nézd csak – mondta –, itt ezt is lehet.
Mozgólépcső nélkül is alászálltam volna, csak úgy magamtól, a peronig. Annyira képtelenség volt, hogy egyszer mi kézen fogva sétálunk, nem is tudtam, mennyire szerettem volna. Róla meg nem is feltételeztem ennyi romantikát. A hideg, okos, pontos fogalmazásra törő rendező itt fickándozik nekem a Piccadilly Circusön, és felszabadultan ölelget a járókelők szeme láttára. Úristen, csókolózunk a járdán, mondjuk, a válla fölött nézhetném közben a Benetton kirakatát?

Este indiai vendéglő, életem első naanja és chutneyja, erre is vártam majdnem harmincöt évet, de megérte. Aztán sorra vesszük a Leicester Square színházi kínálatát, és befizetjük magunkat három színházi estére. A nagynénit még nem hívja fel telefonon, nem jelentkezik be, elcsalja velem az idejét. Vállalhatatlanul musicalt nézünk este, le fogja tagadni otthon, inkább majd azt mondja, hogy nem kapott jegyet a National Theatre-be és Peter Brook társulata turnén volt. Hol legyen, amikor Párizsban székel. Kibírom, nem javítom ki. Alapesetben egy musical megtekintését soha nem vállalná be, itt meg meghatódik a fiatal színészek teljes odaadásán és erőbedobásán.

– Jó, ők az életükért küzdenek, minden előadáson. Már holnap lecserélik őket, ha belelazulnak. Nincs biztos szerződésük, mint nektek – mentegeti magát a megindultságáért.

Adok neki egy papír zsebkendőt, hadd törölgesse a könnyeit. Elröhögi magát, ekkora baj azért nincsen. Azért van. Lehettem volna ennyire tehetséges, amikor végeztem, mint ők?, fúrja magát belém a szokásos kétség. Ha lett volna egy ilyen lehetőségem, ahol húszan együtt énekelünk-táncolunk, megálltam volna-e a helyem? Most tudok egyáltalán annyit, mint ők? Folyton ez a méricskélés, ez a képes vagyok-e, elég jó vagyok-e, megfelelek-e. Hiába vagyok ezerötszáz kilométerre a színházamtól, képtelen vagyok elengedni.

Miklós fogja a kezem, Regent Street, kirakatok, tube, kishotel, ez az egész egy film, jön a vége csapó, stáblista, mehetek vissza a balettba ugrálni. Ellácskának lesz igaza, de nem most. Majd mindjárt. Most azt kéri, hogy vegyem már ki a bőröndjéből az alvós trikóját, csíkos, és lehet, hogy lukas is, mert évek óta ebben a pókhálóvá vékonyodott pamutban tud a legjobban aludni. Feszeng rendesen, sosem aludtunk még együtt. Először van hálóruha, fogkefe, szájvíz, papucs, manikűrkészlet, borotvahab. Nézem a bőröndöt, túrom, és aztán nem bírom ki röhögés nélkül.
– Mit gondolt rólad Mária, amikor ezt az apart kis narancssárga moherkardigánt becsomagolta neked? Mondjuk a pöttyös macskanadrág is cuki, nekem küldte? – féktelen jókedvemet csak az a bizonyosság hűti le, amikor rájövünk mind a ketten, hogy Miklós egy idegen Made in China bőröndöt csípett fel a Heathrow szalagjáról, tömve női ruhákkal. Dermedten nézünk egymásra, és a várható helyzetgyakorlatokon törjük a fejünket. Egyikünk angolja sem annyira erős, hogy egy repülőtéri telefont simán lebonyolítsunk. Nincs mese, londoni együttlétünk következő napjait csomagkereséssel és gyakorlati nyelvtanulással fogjuk tölteni. Az intimitásnak vége.

A legjárhatóbb út az, ha Miklós azonnal felhívja a londoni nagynénit, engem eldug, letagad, kiradíroz, és majd a nagynéni végigtelefonálja a rendszert, megtalálja a másik bőröndöt, kicserélik, mi meg majd találkozunk hazafelé a Heathrow-n, remek lesz. – Nem akarnád mégis inkább hordani a narancssárga mohert? – próbálkozom, de Miklós befeszült, egy ütvefúró is kevés lenne hozzá.

Lesz ez a London olyan rossz, mint ha otthon maradtam volna. Megcsördül a mobilom, ismeretlen szám keres. Leizzadok, megint hazudni kell. Nem vállalok semmit, nem vagyok otthon, a színházban nem is tudják olyan nagyon, hogy külföldön vagyok, nincs időm, nem veszem fel. Újrahív, beleszólok. Női hang.

– Bocsánat a zavarásért, de a kicsöngés alapján úgy tűnik, hogy ön most talán Londonban van?
Most erre mit mondjak? És kinek mondjak mit?
– Miért? – oldom meg agresszívan.
Miklós ugrásra készen figyel, hátha menekülnie kell. Hova?
– És esetleg van olyan férfi ismerőse, aki szintén? – érdeklődik a női hang a telefonban.
Bepánikolok. Nem vagyok Londonban, talán mégis inkább Timbuktuban vagyok. Van, van ismerősöm Londonban, de egyáltalán nem velem. Ha lebuktunk, és Mária nyomoz, akkor tök mindegy, mit tagadok le. De tényleg miért fontos ez, hogy hol vagyok?
– Csak azért – magyarázza a női hang –, mert ha van, akkor bizonyára férfi, és elcseréltük a bőröndjeinket, és mielőtt telefonáltam volna a repülőtérre, bocsánat, de végigkutattam a zsebeket valami ismertetőjelért, és egyetlen papírt találtam, rajta ezt a mobilszámot. Nem baj, ugye? Tud segíteni?
Mi az hogy tudok! Iszonyúan tudok segíteni, sőt csak azt. Felírom a címet, holnap délelőtt 10-kor megejthetik az ünnepélyes bőröndátadást, megszervezem. Elbúcsúzunk, röhögök. Miklós feszültsége is felengedőben, de nem érti, mi történt. Én értem. Mária nem nyúlkál a férje zsebébe, a bejárónő hónapok óta nem vitte tisztítóba a nadrágot, és most, London közepén, a Miklóst azonosító egyetlen ismertetőjel az én telefonszámom, amit egykor a zsebébe gyűrt.

Boldog vagyok. Miklós meg az inge alatti pólóban alszik. Nem ajánlom föl, hogy kimosom az alsógatyáját, nem vagyok a felesége. Reggel black cabbel megyünk bőröndöt cserélni, Miklós elfelejt kint hagyni engem a taxiban, már csak az ajtónyitásnál, a bemutatkozásnál jut az eszébe, hogy ott állok mellette, próbálja elmotyogni a nevét, átfut a fejemen, mi lenne, ha Mária nevén mutatkoznék be, de adok egy halvány sanszot annak, hogy esetleg felismer ez a nagyon angolnak látszó magyar nő. Engem nem, de Miklóst persze azonnal.
– Jaj, ha tudtam volna, hogy maga az! Csak nem turnén? Fellépnek? Mert akkor megyek. Pesten meg szoktam nézni, csak hát ritkán vagyok otthon. A kisasszony is színésznő?
A kisasszony is. Mondunk mindent. A tanulmányúttól az autóstopig széles a skála. Bármit, csak azt nem, hogy együtt vagyunk. Miklós szokásosan kínlódik, én szokásosan fájok. Nem kéne mondani semmit.
Jó napot kívánok, nagyon örülök, igen, én vagyok, és most megyünk. Mér nem lehet rövidre zárni egy ilyen helyzetgyakorlatot? Egyáltalán mér kell jelenetben és karakterekben gondolkodni mindig? Az életben vannak értelmetlen és megmagyarázhatatlan pillanatok, akár hosszú percek is. Fölösleges megrendezni őket, hogy gondosan kitisztázzunk minden mondatot és célt. Visszafelé, a taxiban próbálok erről makogni valamit. Türelmetlenül vág közbe.
– Te nem akarnád érteni, hogy csöppen be a londoni lakásodba az ismert Kossuth-díjas egy nővel, aki a bulvárból is tudhatóan nem a felesége? A csöppent nő, aki most én lennék, nem tudja, hogy akarná-e tudni, de azt tudja, ha elkezdem szétdumálni a helyzetet, ha szándékokat és törekvéseket veszek figyelembe, akkor összezavarodom, ráadásul egy sereg információt is ráküldök. Nem lehet ennyit hazudni százon.

Végül csak annyit nyögök ki, hogy mi lenne, ha néha az életben nem akarna mindent tetőtől talpig megrendezni, csak hagyná magát lenni benne? Hosszan hallgatunk, és várost nézünk a híres fekete taxiból. Visszaérünk a kishotelbe, letesszük a temzei sirálylátott bőröndöt. Miklós zuhanyozik, átöltözik, felenged. Irány a város. Bár most az ő mobilja csöng, elmegyek a vécére, hogy ne halljam. Lehúzom kétszer is, de a zubogáson is átjön a kimért igen, nem, még nem, majd fogok, fáradt voltam, felhívom. A mobilpóráz belendült. Miklós nyilván képes volna úgy hazamenni Londonból, hogy nem jelentkezett le a nagynéninél, aki miatt idejött. Nem baj, Mária telefonja után a nagynéni fog jelentkezni, és erre nagyobb tétekben merek fogadni. Kellett volna. Otthagyom a vécézubogást, cseng is a mobil.
– Itteni szám – mondja Miklós feszülten, de nagylelkűen int, hogy maradhatok. Nagynénivel megbeszélik a másnapot, azért ez rendes tőle, a mai napot meghagyja nekünk. Elindulunk a Piccadilly felé, az a biztos pont. Nyomasztás van.
A tegnapi kézfogós, csókolózós, felelőtlen inkognitónak nyoma sincs. Egy dúsan felállványozott kapubejáró előtt ácsorgunk, amikor a szétdobált építési hulladékok és eszközök között látom, hogy mozgólépcsők közlekednek a félig kész árkádban, rajta járókelőnek látszó emberek ereszkednek föl s alá. Kíváncsi leszek, mutatom Miklósnak. Ő sem érti. Elindulunk. Valahová csak visznek ezek a lépcsők. Legfeljebb visszajövünk. Tökéletesen felépített, villogó számítógépes vidámparkba jutunk. Nem láttunk még ilyet, de azt tudjuk, hogy otthon, magunktól soha az életben nem mennénk be. Most se fogunk, csak körülnézünk, mint afféle turisták. Van mozi. Húszperces film, testi-lelki teljes élményt kínál egy bányában, és megfizethető.

Esetleg bányapornó. Jegyet veszünk. Néhány elszánt japán turistával ülünk együtt a pici teremben. Hagyjunk fel minden reménnyel, és kössük be magunkat, mondja a vászonról egy rosszarcú bányász, így teszünk. A film húsz perce alatt egy csillét látunk rohanni a tárnákban, a szék, amin ülünk, pontosan leköveti a csille mozgását. Zötykölődünk, huppanunk, rohanunk, fékezünk, kidőlünk a kanyarban, a japánok sikítanak, mi nem kapunk levegőt, egymásba kapaszkodunk, remegő lábbal állunk fel a végén. Olvastunk már ilyenről, de fogalmunk sem volt, milyen a valóságban. Most azonnal elmegyünk, és megnézzük a síelőset, a kanyonosat, és a végén még tényleg keresünk egy pornóst is, annál is inkább, mert Miklós végre megint kézen fog, és így járunk körbe, nézni a hülyéket, akik valami maszkkal a fejükön a virtuális térben mozognak, mi meg itt ebben a térben röhögünk rajtuk.

– Ha fölülsz arra a motorra, és mész egy kört, befizetlek – mondom Miklósnak.
Csodaszép, fényes, böhöm nagy motorok állnak egymás mellett, mindegyikük előtt egy képernyő, azon a pálya.
– Hülye vagy, az életben nem ültem még… – persze tudom, mit akar mondani, mér ült volna? Éppen ő, éppen egy bazi nagy motoron. De eléggé elbambul ahhoz, hogy bedobjam az egyfontost, mire a motor vészesen elkezd zümmögni.

– Ülj már föl – noszogatom –, mert a végén még valaki lemotorozza a fontomat.
Aztán már csak azt látom, hogy Miklós bürrögteti a gépet, rátapad a képernyőre, rója a virtuális köröket, bedől a kanyarban, és türelmetlenül integet, hogy dobjam már be a következő egyfontost, mert elveszti az életeit, és vissza kell jönnie a valódiba. A negyedik fontért végre célba ér. Kipirulva száll le a motorról.

Magához ölel, hálás és boldog. Nem érti, mi történt vele, még sosem jött ilyen izgalomba egy lecövekelt motortól. Fölmondhattam volna neki, amivel már a főiskolán is folyton példálózott, hogy a színész akkor jó, ha olyan, mint a gyerek a játszótéri homokban. Órákig képes a műanyag vödrét tologatni, és látja, hogy az egy óriási kamion. Így kell játszani a színpadon. Nem érti, milyen erő, milyen önmaga elől is eldugott játék vágya ültette fel erre a gépre, azt meg végképp nem, hogy civilek előtt, színpad nélkül hogyan engedhette meg magának a belefeledkezés mámorát. Micsoda amatőr dolog ez!
– Röhejes voltam? – kérdezi bűnbánóan.
Persze hogy az volt. Egy ötvenöt éves, kopasz fickó az isztambuli bazárban jutányosan vett bőrdzsekijében, amint dobálja magát egy lefúrt motoron? Milyen legyen? Körülmutatok a néptelen emeleti sarkon.
– Látod, ez a tömeg mind a földhöz verte magát, úgy röhögött rajtad, na, hajolj meg szépen nekik. Hé, emberek, itt látható a nagy Kossuth-díjas magyar színész-rendező, na, mi van, senki? – nincs ott egy lélek sem, egyedül állunk a motorok között.
– Ne csináld a jelenetet! – szigorodik el, és elrángat onnan, de az élmény már megvan, úgy látszik, fölenged, visszajön a tegnapi nap szabadságos eufóriája.

Sándor Erzsi: Meddig jössz
Park Kiadó, Budapest, 2019