Egy peredzsivnyik | Bukta Imre kiállítása meghosszabítva / Kieselbach Galéria

Posted on 2019. február 17. vasárnap Szerző:

0


Bukta Imre

Bukta Imre

Rózsa Gyula |

F R I S S Í T V E !
A KIÁLLÍTÁS NYITVA TARTÁSA MEGHOSSZABBÍTVA FEBRUÁR 23-IG.

Ne kerülgessük, a borjú okádik. S hiába Beteg boci a gyöngéd címe, az ugyancsak goromba gesztus, hogy mindezt fémlemezen hegesztés varratok jelenítik meg, igen messzire távolítják Bukta zsánerét Szőnyi, vagy a hollandok békés borjúszemléletétől.

Bukta sosem kíméletes. A Falusi udvar színes vibrálásának előterében igen plasztikusan megfestett, kidobott gumiabroncs, a Katonatisztek disznótoron egyébként sem szokvány-patriarchális jelenete fölött az állat lelke röppen szárnyas malac (?) formában, a Lepusztult téeszudvar csupa roncs és gaz.

És mindezt tetézi Bukta nem hízelgő technikája. A hegesztett borjún kívül az a „szőr, olaj, grafit, tus, gyufa, falemez”, amelyet a képcédula ott szorgalmasan felsorol, a kukorica, amely a gyufa és a fém mellett a disznótor-képet képezi, az a kihívás, hogy a szárnyas lélek-malac ugyancsak csúnyán hegesztett ugyanitt.

Katonatisztek disznótoron, 1992

Katonatisztek disznótoron, 1992

Hogy mindezek ellenére a közönség nem szörnyülködve, nem tiltakozva, még csak nem is berzenkedve nézi a talán még képnek nevezhető műveket, az megint csak Bukta technikájának köszönhető. Annak a rejtett, de annál hatásosabban érvényesülő érzelemnek, és – igen! – festőiségnek, amely a gyufa-, kukorica-, csempe-technikával jelzett mégiscsak olaj-vásznakat meghatározza.

A tehénidillnek, amely mégiscsak békés és rurális a kusza hátterű Delelésen, egy fiatal (bizonyára mandula vagy őszibarack) fácskának, amely az Apám romantikája eladó vigasztalan világában derűsen zöldell. A Tűz a Partizán úton (micsoda cím!) jelenete csapkodó, de az előtérben a száradó leányruha már-már költészet, a csúf, férfias Ilus eladja bárányait, amelyek anyagszerűen valóságosak, és a Faluszéli ház vaskapuján gyönyörűen hámlik a festék.

Bukta Imre: Falusi udvar, 2018

Falusi udvar, 2018

Bukta ugyanis – ez már régóta köztudott – mestere a pallérozatlan festésnek. Pontosabban, a birtokában van annak a tudásnak, hogy a legcsapkodóbb, legkuszább képrészletet a legpontosabban megfogalmazottal, a legcivilizálatlanabb festői gesztust a legérettebbel kedvére váltogassa. A talicskát toló férfi mozdulata oly életszerű, mintha tucatnyi tanulmány előzte volna meg, körötte a vegetáció zűrzavaros, elmaszatolt. A Képek a falon férfifigurái majdnem portrék, egyénítettek, mögöttük a háttér elnagyolt, beleértve a Mária-képet is.

Egyszóval adva egy olyan ellentmondásos és végletes festői világ, amely tökéletesen megfelel az ábrázolásra vállalt, végletes és ellenmondásos való világnak. Bukta Imre mezőszemerei illetőségének már régóta irodalma van. Széles közönség tudja, hogy a Heves megye széli község úgyis, mint szülőfalu, úgyis, mint állandó lakhely kimeríthetetlen témát ad a művésznek, s azt is, hogy e témák átélése-feldolgozása nemcsak a mai magyar vidékről tudósít. De arról is. Elég a Bukta által gyakran megfestett kocsma, udvar és traktor-utánfutó motívumait megnézni, hogy a kép a magány, a pusztulás és a győztes vegetáció általánosabb (bocsánat a kifejezésért) mondanivalóján túl is érvényes legyen. Hogy tudósítson a konkrét mezőszemerei valóságról, arról a másik Magyarországról, arról a vidékről, amelyet Bukta kiállításcímei öntudatosan vállalnak.

Bukta kép a falon

Képek a falon, 2016

Művei nem társadalomkritikák, írja a bevezető szöveg – hál’Istennek, tegyük hozzá –; meglehet, az túl direkt volna. Olyanok inkább, mint a peredvizsnyikek (vándorkiállítók) képei a tizenkilencedik századvég és a huszadik századelő Oroszországában. Az egykor nálunk is népszerű/népszerűsített festőcsoport az egyetemes realizmus jegyében festette a vidéket, a vidék emberét, a vidék hétköznapjait. Nem forradalmi ihletésre, csak a valósághoz hűen, mint Courbet vagy Millet. Csak éppen rongyos, púpos koldust és vesszőző csendőröket kellett festenie, mert valódi körmenetet festett a kurszki kormányzóságban, kövér, zabáló szerzeteseket és földön fekvő, térdelő kéregetőket, ha kolostori refektórium volt a tárgya, és kétségbeesett, meg magukba roskadt férfiakat-nőket, amikor bankcsődöt ábrázolt (Repin, Szerov, Makovszkij).

Az persze tiszta voluntarizmus volt, ahogyan a szovjet korszak a saját elődjeinek, a cári birodalom kritikusainak állította be az erdőben játszó bocsokat és nyírfaligeteket is festő peredvizsnyikeket (Siskin, Levitan). De lássuk be, a képek mélye nem zárta ki eleve ezt az értelmezést.

Sándor, A Tisza nem csak a tiéd! című kép előtt Pintér Béla és Bukta Imre

Bukta Imre: Nálunk, vidéken. Kieselbach Galéria, 2019. február 23-ig

Az írás eredeti megjelenési helye: Képzőművészeti Rovat: Rózsa Gyula; Újnépszabadság