Diktátorok a könyvtárszobában | Daniel Kalder: A pokoli könyvtár

Bodó Viktória Booklány |

E könyv kapcsán minden hardcore történelem­rajongó szeme felcsillanhat, a keményvonalas könyvrajongók még fel is sóhajthattak: végre valami újszerű ötlet! Daniel Kalder ugyanis olyan szemszögből vizsgálja A pokoli könyvtár lapjain a diktátorokat, ahogyan még talán senki sem tette.

Talán helyesebb úgy, hogy ilyen szórakoztató formában nem tette, annak ellenére, hogy a téma divatos, és egy jóféle Hitler-szörnyülködéssel elég sok mindent el lehet adni, akár a könyvek, akár a filmek, dokumentumfilmek piacán.

A huszadik század ezerszer elátkozott emlékezetű diktátorait felvonultató könyv egyszerű feltevésből indul ki: az vagy, amit olvasol, és még inkább az vagy, amit írsz. (E sorok írója ezen a ponton meg is retten egy pillanatra, és óvatos üzemmódra vált át.) Azt vizsgálja, mennyiben formálták a hírhedt népirtók személyiségét, világszemléletét, eszmerendszerét – és így az általuk létrehozott, véres rezsimek politikáját – a betűk. Első pillanatban nem is gondolnánk, hogy mennyire veszélyes fegyver a könyv, főleg ha például filozófiai értekezés jut egy gátlásoktól és önmérséklettől mentes, messiástudatú, magának korlátlan hatalmat gründoló személy birtokába. Nem véletlenül tekintik fontosnak a nyomozó szervek, hogy egy gyilkos (pláne sorozatgyilkos) milyen könyvet olvasott utoljára a tette elkövetése előtt, esetleg voltak-e kedvenc könyvei, és melyek azok.

Közismert az is, hogy a propaganda mire képes. Ha elzárjuk a széles tömegek elől az információkat, és csak a magunk érdekét szolgáló szövegeket sulykoljuk, néhány hét/hónap alatt meg tudjuk változtatni egy egész ország közgondolkodását. Az agymosás intézményesített formája ez, amivel nyertek már választásokat, indítottak háborúkat, lepleztek köztörvényes, vagy emberiség és emberiesség elleni bűncselekményeket is. Nem kell túl messzire mennünk, ha példákat akarunk erre találni.

A kimondott és leírt szó veszélyes fegyver. Daniel Kalder sorra veszi a huszadik századi nagy neveket: Lenin, Sztalin, Mao, Mussolini, Hitler vagy akár Castro. Megmutatja, milyen könyvek, tanulmányok formálták a világképüket, ahogy azt is, hogy ők mire használták a nyomtatott szó eszközét a saját rendszerük ideológiai megalapozásában. Ahogyan Lenin, a fotelforradalmár megalapozta a kommunizmust, amit aztán Sztálin csiszolt a maga, több mint húszmillió ember halálát követelő formájára, úgy használta Adolf Hitler is a kedvenc könyveit zavaros téziseinek alátámasztására. Vannak művek, amelyekért kár volt kiirtani a fákat: ez a kötet azokról szól.

Azonban nem csak ennyi történt. Ezek a népvezérek, miközben tízmilliókat irtottak vagy irtattak ki, a pamfletjeikben, könyveikben saját személyiségüket is felvázolták. A mindig dagályos, logikai bukdácsolásokban bővelkedő maszlaggyűjteményeket olvasva arra sem nehéz ráébredni, hogy ők sokkal többek voltak egyszerű opportunistáknál vagy pszichopatáknál. De az sem kerülheti el az ember figyelmét, hogy ezek az irományok – amellett, hogy azóta is aranybányát jelentenek a pszichológusoknak, személyiségelemzőknek – egyszerűen rosszak. Ezek a soha nem volt írók csak hatalmi, ideológiai eszközökkel törhettek írói babérokra, csak szuronyok hegyén képzelhették magukat irodalmároknak, miközben megalkották a világirodalom legrosszabb műveit.

• Olvass bele!

Kalder, miközben mindezt elemzi, tesz még valamit, amit a témával foglalatoskodók sosem: élővé, jelenkorivá formálja a népvezérek személyiségét. Eközben nem átall huszonegyedik századi nyelvezetet használni, él az irónia és a szarkazmus fegyverével, és hülyének nevezi a hülyét. Így válnak a volt Szovjetunió vezetői, az ázsiai diktátorok, a romantizált kubai forradalmárok vagy a náci rezsim vezetői azzá, amik valójában voltak: jellemhibás vagy értelmi képességükben zavart, hatalommániás alakokká.

Kalder könyvével rengeteget tett a sokszor elátkozott autokraták trónfosztásáért. Egyszerűen lerángatja őket a földre, közénk – és gyakran bele is tapossa őket a sárba: ahova valók.

Kinevetni Brezsnyevet? Szánalmasnak látni a szájhős Lenint? A történelmi figurákat nem szoktuk ennyire magunk közül valónak érezni. Nem szokás átlátni az irodalomrajongó Castro álarcán, akinek maga Hemingway is dedikált fotót, és a Comandante (Il líder máximo) gyakran hangoztatta, hogy többször is olvasta a könyveit. De elfelejtik tőle idézni azt az apró adalékot, hogy ti. azért rajongott Hemingwayért, mert a szereplői gyakran monologizáltak. Hát milyen ember lehet az, akinek már a kedvenc regényhősei is csak a saját hangjukat szeretik hallani?

Ajánlom ezt a könyvet a történelem szerelmeseinek, a könyvek rajongóinak, és mindazoknak, akik picit többet szeretnének megérteni a huszadik század, és – igen! – a jelenkor történelméből. Valamint azoknak, akik kiválóan akarnak szórakozni. És persze, mindenkinek, aki szereti…

Kedvcsinálónak íme az első mondat: „Ez a könyv a diktátorirodalomról szól –  vagyis azokról az alkotásokról, amelyeket diktátorok írtak, vagy amelyeket legalábbis nekik tulajdonítunk.”

Az írás teljes terjedelem­ben elolvasható a Booklány szereti… oldalon

Daniel Kalder: A pokoli könyvtár
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2018
464 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft,
kedvezményes webshop ár 3199 Ft
ISBN 978 963 293 2590

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Keservesen szórakoztató utazás a huszadik század diktátorirodalmába, melyből kiderül, hogy a könyvek néha ártani is tudnak az emberiségnek.

A diktátorok már a Római Birodalom idején is írogattak, a huszadik században azonban soha nem látott mennyiségben és példányszámban robbant ki belőlük az üres szóáradat a (néha szó szerint) rabul ejtett közönségre. A műfaj titánjai – többek között Hitler, Sztálin, Mussolini, Homeini és Mao – elméleti munkákat, eszmei kiáltványokat, verseket, emlékiratokat, sőt esetenként romantikus regényeket írtak, megalkotva ezzel a diktátorirodalom agyzsibbasztó hagyományát.

Hogyan vált az irodalomtermelés a rezsimek működtetésének fontos részévé? Mit árulnak el ezen alkotások a diktátorok lelkivilágáról? És hogyan okozhat az írás és az olvasás maradandó károkat?
Ha van könyvtár a pokolban, annak tömött polcai az elmúlt évszázad leghírhedtebb alakjainak műveitől roskadoznak. A szerzők több millió ember halálát okozták szavaikkal, saját gondolataik fontosságába vetett hitük mégsem ingott meg egy pillanatra sem. Talán nem csoda, hogy – mint azt Kalder bemutatja – több diktátor is íróként kezdte pályafutását.