Kepes András: Istenek és emberek (részlet)

Posted on 2018. október 27. szombat Szerző:

0


| 1 |

NEM HAGYTA EL A SZAVAKAT, a szavak hagyták el őt. A kamalduli szerzetesek önként fogadtak nénnaságot, őt szándéka ellenére fosztották meg a közlés esélvétől. Csukott szemmel ült, és azon töprengett, ha a remeték évente csak néhány napig beszélnek, valamikor újév táján, vaj’on akkor miről társaloghatnak? Miről cseveg, aki egy évig csak a gondolataival viaskodik, magától kérdez és magának válaszol, mi lehet az a kérdés vagy vallomás, mi lehet az a történet, amit egész évben érlel valaki, hogy azután, mint a pezsgő a felrázott palackból, hatalmas pukkanással kirobbanjon belőle? Vagy a szerzetesek, amikor megszólalnak, eleinte csak makognak, ahogy a betegség hosszú hónapjai után ő botladozott a szavakkal? Mikor végre kikelhetett az ágyból, az első lépéseket tétován, imbolyogva, az ágy szélébe kapaszkodva tette meg, és azóta is így küzd a szavakkal. A villa előtt ült, vagy inkább feküdt egy csíkos vászonhuzatú nyugágyban, fejét hátrahajtva, lehunyt szemmel élvezte a bizsergető napsugarakat, a fény átvilágított a szemhéján, figyelte a táncoló, színes karikákat, mert csukott szemmel is lehet látni, gondolta. Nyugágyát a fehér hegycsúccsal szemközt állította fel, úgy, hogy lássa a szerpentint. Jó ideje feküdt, kinyújtott lábbal, bakancsának sarkát a hóba mélyesztette. Hatalmas bernáthegyi hevert mellette, elnyúlva a földön, a kutya az állát a férfi lábán nyugtatta. Messziről motorzúgás hallatszott, autó közeledett. Felnézett, hunyorgott a fényben. A szerpentin felől hallatszott a hang, és a szurdok falai felerősítették a morajt. A havas hegyeket nézte… mint a kamalduliak fehér csuhája. A fehér a tisztaság színe, az ártatlanságé, a békéé, a gyászé és a halálé, a fehérben benne van a szivárvány valamennyi színe, az egész világ, miközben valójában csak egy felület, ami változatlanul veri vissza a fény teljes spektrumát. Elmosolyodott. A motorzúgás hangja eltűnt az egyik kanyarban, nézte a havas tájat és hallgatta a csendet. Most tél van és csend és hó és halál, villant belé a verssor, a folytatáson gondolkodott, bosszantotta, hogy nem emlékszik a pontos idézetre. Valami olyasmi volt, próbálta visszaidézni, hogy a föld egyszerre megőszült, mint az isten, mert elborzadt saját teremtménye: az ember — e félig isten, félig állat — láttán.

NEM OLYAN, MINT EGY RAGADOZÓ MADÁR?; kérdezte a nő, amikor a szerpentinen haladva az egyik kanyarból feltűnt a hegyen álló építmény a fölötte köröző fekete madarakkal. Csőrként kinyúló, üvegezett teraszával a villa olyan szigorúan és méltóságteljesen ült a hófödte szirten, mint egy prédára leső sas. Sárády István a szélvédőjére tapadva, szinte a kormányra dőlve vezetett, jobbra-balra tekingetve gyönyörködött a hómezőben és a megkövesedett őslényekként elnyúló hegyekben. A hegyállat bőre néhol oly sima és oly meredek, hogy a hó képtelen megkapaszkodni rajta, csak a kőlény füle tövén és hónaljában reked meg foltokban. Mimi, a felesége összeráncolt homlokkal ült István mellett, aggódva vizsgálta az út mentén mélybe szakadó sziklafalakat, és közelebb húzódott a férjéhez, mintha attól tartana, ha a másik irányba dől, a súlya átbillenti a járművet az út peremén.

Az elmúlt órában alig láttak idegen autót és embert, a szerpentin elkerülte a völgyben megbújó alpesi falvakat, csak elszórtan meredeztek csúcsos tetejű házak a hegyoldalban, de ösvény nem vezetett hozzájuk, mintha a szerpentin elátkozott út volna, ahová csak a legelszántabbak merészkednek, gondolta Mimi. Ahogy haladtak fölfelé a hegyen, töpörödtek a tűlevelűek, nehezen bírják szuflával a magaslatot. Keselyűk köröztek fölöttük. Nem véletlen, morfondírozott magában Sárády István, hogy az istenek is a hegyekben laknak, az Olümposzon, a Himaláján, a Sion-hegyen, az Andokban, a Fudzsin, ahol az ember védtelennek és kiszolgáltatottnak érzi magát, ahol földi halandó csak az istenek könyörületében bízhat

A szerpentin a gerincről meredeken a völgynek tartott, onnan ismét egy alacsonyabb hegyre. Újra nőnek a fák, örvendezett Mimi a napszemüvegét igazgatva, míg végül a katlan mellett, egy kinyúló szirten, közvetlenül a különös villa oldalában a szerpentin hegyfalnak ütközött. Mintha befalazták volna a folytatást, vagy mintha a hegy rádőlt volna az útra. A jeges havon csikorogva fékezett a terepjáró, lúdbőrzött a kipörgésgátló. Kipattintották a biztonsági öv csatját, de nem tudták levenni a szemüket a piramisra hasadt hegycsúcsról, Sárády a homlokára tolta a napszemüvegét, és ültek tovább az autóban, nézték, ahogy a katlan, túlfelén, egy tengerszem tükrében csodálta magát a nárcisztikus Matterhorn, vagy ahogy a határ olasz oldalán nevezik: a Cervino.

A VILLA ELŐTT HATVAN ÉV KÖRÜLI FÉRFI ÜLT, csíkos nyugágyban. Amikor Sárádyék kiszálltak az autóból, az ember felállt, és korát meghazudtoló, ruganyos léptekkel sietett eléjük. Napbarnított arcát rövidre nyírt, mákos haj és ősz szakáll keretezte, kockás inget, sötétkék tollmellényt és nyers színű bakancsot viselt. Favágóstílus, nyugtázta magában Sárády. Borjúméretű bernáthegyi kutya dülöngélt nagy, széles koponyáját ingatva a férfi mellett, Mimi riadalmára. Nem kell félni, kiáltotta feléjük a férfi már messziről. Nekifeszült a szavaknak, mintha nem jutnának eszébe. A szikár férfi Ézsiás Benedekként mutatkozott be, és keményen megszorította Sárády István kezét, amit ő a becsület jelének tartott. A kézfogásokhoz Sárády mindig személyiséget társított; szerinte a görcsös, távolságtartó emberek például az ujjaikat mereven görbítve, a két tenyér között idegesítő légrést képezve fognak kezet, míg a puhányok és megalkuvók csak izzadt, lagymatag ujjaik végét lógatják a másik tenyerébe. Ilyen alkalmakkor Sárády képes volt kioktató módon, az illető csuklóját megragadva, tenyerét a sajátjába igazítani, mert — a nevelési célzaton túl — egy rosszul sikerült kézfogás számára olyan, mint egy félbeszakadt szeretkezés.

Ézsiás Benedek szemének sárgásbarna színe volt, mintha tojássárgáját löttyintettek volna feketekávéba, amitől a tekintete egyszerre tűnt vadnak és szelídnek, a farkas és az őz pillantásának. Sörtebajsza alatt, az orra tövében nyúlajakra utaló forradás sejlett, de a műtéti heg nem torzította el az arcát, inkább barátságossá, markánssá tette.

Sárádyék csak ekkor vették szemügyre a villát, amely mintha William Hearst kaliforniai kastélyának európai rokona lett volna, noha az alpesi rezidencia a méretét és stílusát, pontosabban stílusait tekintve jóval szerényebbnek tűnt az amerikai kastélynagybácsinál. Néhány éve István egy teljes napig kóborolt a 20. század eleji újkapitalisták mintapéldányaként emlegetett sajtómágnás ma már múzeumként működő San Simeon-i birtokán. A pompakedvelő sajtócézár Sárády számára korántsem tűnt olyan visszataszító figurának, ahogy Orson Welles az Aranypolgárban lefestette, ő inkább csodálta a sajtóbirodalom mindenható urát, tetszett neki, hogy a szenzációhajhász és soviniszta botrányújságírás atyja előtt hajbókoltak a sztárok és politikusok. Chaplintől Greta Garbóig, Roosevelt elnöktől Winston Churchillig egyiküket sem akadályozta meg Hearst jelleme abban, hogy elfogadják az invitálást a hatvanszobás kastélyegyüttes fényűző lakomáira. Lám, a vagyon képes elaltatni még a hiteles emberek erkölcsi aggályait is, vélte Sárády István. Hearst birodalma a 16. századi spanyol katedrálisok méltóságát, a mediterrán vidámságot, az ókori görög templomok és római fürdők pompáját keverte fenntartások nélkül a giccsel, míg az alpesi villa, ahogyan István az épületet bejárva később megállapította, beérte azzal, hogy a modernista, a viktoriánus és az alpesi népi építészet elemeit kutyulja össze a kaliforniai mintához hasonló gátlástalansággal. Igaz, a bacchanáliákra csábító római fürdő és a dór oszlopok ebből az építményből sem hiányoztak. István úgy gondolta, a 20. század fordulóján élt amerikai sajtómágnást és a svájci villa eredeti tulajdonosát – az élet habzsolásán és vagyonuk fitogtatásán túl – a jó ízlés ellen kifejlesztett, már-már tiszteletet ébresztő immunitásuk rokonítja. S ha a jó ízlés hiányát nem is, de az ezzel járó szabadságot, ahogy ezek az emberek nagy ívben szartak a kötelező értékrend normáit nagyképűen kijelölő értelmiségi elitre, azt irigyelte Sárády István.

SÁRÁDY KÖRBEJÁRTATTA SZEMÉT A FEHÉRBE dermedt vidéken; vastag hópaplan borította az ágakat, ropogott a hó a lábuk alatt, szikrázott a hómező felszínén a jégkristály; emelte a karját, hogy magához ölelje a feleségét, és egymásba kapaszkodva gyönyörködjenek a látványban, de a metsző fény bántotta a szemét, s végül karjának más irányt szabva, visszahúzta orrára a napszemüvegét. Így jobb, mondta a keretet igazgatva; az Oakley lencséjében, mint a Paramount emblémáján, kékes fényben tükröződött a Matterhorn.

Vajon az iménti, kedveskedőnek szánt gesztusa hogyan alakult át praktikus cselekvéssé, tűnődött, és vajon mit vett észre ebből Mimi? Tenyerét ökölbe szorítva, két karját könyökben meghajlítva, nagyot nyújtózott, mint mikor valaki az ágyából kél ki reggel, ujjaival beletúrt hullámos, szalmaszínű hajába, és szétvetett lábbal, hajlongva a derekát kezdte ropogtatni. Mimi is széttárta a karját, mélyeket lélegzett, élvezte, ahogy a friss szellő átjárja az orrüregét, és a bódító oxigén megtalálja útját a tüdőbe.

A csomagtartó ajtaját felbillentve nekiláttak kipakolni a táskákat. Benedek is az autóhoz lépett. A sílécekre sajnos nem lesz szükség, gondolta az előrejelzést ismerve, félretolta a felszerelést, és megmarkolta a két utazótáskát. Sárády látta, hogy közben fél szemmel a márkájukra sandított és azonnal felmérte: kézműves finomságú darabok. A drága síparadicsomokban élő emberek a turisták autójából, felszereléséből a másodperc törtrésze alatt képesek megtippelni a vagyoni helyzetet és a társadalmi réteget.

Elképesztő a díszlet, mondta Sárády, és elismerően a táj felé mutatott.

Van benne munka, felelte Ézsiás Benedek. Egész éjjel dolgoztunk. Összetoltuk a két kontinenst, mondta lassan, tagolva, keresve a szavakat. Sárády István a fejét rázta. Nem értette, miről beszél a férfi. Stroke, bökött mutatóujjával a fejére Benedek, mintegy magyarázatként.

Jó másfél évtizede már, hogy a vérrög elzárta az agyartériáit, és ő összeesett az iskolában. Éppen órát tartott, egyszer csak tátogni kezdett, zavarossá váltak a mondatai, aztán eszméletét vesztve végigvágódott a padlón. A gyerekek rohantak a tanáriba, a lányok visítva futottak az iskola folyosóján; Ézsiás tanár úr rosszul lett, tessék azonnal jönni, kiabálták, a szomszédos osztályokból is kitódultak a gyerekek, aztán a mentő szirénázva száguldott vele a klinikára, és hónapokig ápolták, igyekeztek rehabilitálni. Gyógytornász, logopédus foglalkozott vele, a mozgása helyreállt, de a beszédközpont sérülésén alig tudtak változtatni. Benedek, aki korábban híres volt arról, hogy érzékletesen, világosan, szellemesen fogalmazott, azóta birkózik a szavakkal és a mondatokkal. Lucskos iszapbirkózás ez, és különösen az volt az elején. Eltűnt szavak után kutatott az emlékezetében, és amikor végre egyik-másik előkerült, megragadta, szorította magához, hogy el ne veszítse ismét, próbálta kisimítani a gondolatait, a mondatokat, egész testével rájuk feküdt, nyomta ki belőlük a szuszt, hogy formálhatók legyenek, s ha nem talált az emlékezetében fontosabb szavakat, igyekezett kirázni a mondatokat, mint a takarót, hátha valahonnan a ráncok közül előkerülnek.

Kepes András (2018; Fotó: Falus Kriszta)

És hullottak az igék, a jelzők, a vacak kis ragok az agyából, egynémely közülük röptében a hajába ragadt, mint a rágógumi, és amikor igyekezett kiszedni, az ujjára tapadt, odakenődött a nadrágjára, a cipőjére. Undorodott a nyúlós, ragacsos szavaktól, félt a beszédtől. Aztán apránként kénytelen volt tudomásul venni, hogy nem tudja közölni a gondolatait. Hogy olyan, mint egy idegen, aki ismeretlen városba tévedt, nem beszéli a nyelvet, és mindenki furcsállva bámul rá. Egy külföldi, aki ráadásul önmaga számára is idegen volt.

Afázia. Ez van, mondta. Széttárta a karját és kényszeredetten mosolygott. Bocsánatkérés volt az arcán.

De milyen két kontinens?, értetlenkedett Sárády István.

Ézsiás Benedek arra utalt, hogy a Matterhorn az afrikai és az eurázsiai kőzetlemez találkozásából gyűrődött fel, mintha a kontinensek százmillió éve ölelkeznének, Afrika még a fejét is odahajtja Európára, gondolta Benedek, amikor először olvasott erről. Ujjával mutatta a távolban, hogy a csúccsal együtt a déli oldal Afrikához, az északi pedig Eurázsiához tartozik. Geológiailag persze, tette hozzá.

Kepes András: Istenek és emberek
Libri Könyvkiadó, Budapest, 2018