»Ismerem a sötét titkok és a szégyen természetét« | Péterfy-Novák Éva és Péterfy Gergely válaszol

Posted on 2018. május 27. vasárnap Szerző:

0


Péterfy-Novák Éva (BTM)

L. Horváth Katalin

Tavaly, az év végén jelent meg Péterfy-Novák Éva kötete, A rózsaszín ruha. Az Egyasszony szerzőjének legújabb tárcanovellái a körülöttünk lévő világról szólnak: nőkről és férfiakról, anyákról és lányaikról, feleségekről és férjekről, gyerekekről és felnőttekről, Nagykörúton innen és túl. A szerző éles szemmel fedezi fel a repedéseket a kirakatüvegen, és szókimondóan, ám humorral és empátiával tárja azokat olvasói elé. A novelláskötet ürügyén beszélgettünk.

Írói pályafutásod példátlan sikertörténet. Hogyan éled meg?
Egy barátom mesélte, hogy meg akarták nézni a színházban az Egyasszonyt, és nem kaptak rá jegyet. Azt kérdezte: tudod, mi ez? És meg is válaszolta: siker. Az is nagyon megtisztelő, hogy az A rózsaszín ruha című kötetem is bekerült az ötven legjobb közé a Könyvesblog „2017 legjobb könyvei”-nek listáján. A színdarab továbbra is telt házzal megy, mégsem élem meg különösebben a sikert. Nem érzem, hogy ettől népszerűbb vagy bármiben más lennék, mint eddig voltam. A család és a barátaim ugyanazok, ugyanúgy élek, mint azelőtt. Nem vagyok tanult író, és nem hajtott a vágy, hogy népszerű legyek.

Terápiás okokból kezdtem írni. Az Egyasszony publikálásával kiömlött belőlem, amit évtizedeken keresztül magamban tartottam. Megírtam benne, hogyan lett halálra ítélve a lányom azzal, hogy két adag gyorsító injekciót adott nekem az orvos. Zsuzsi mentálisan és szomatomentálisan súlyosan sérült a szülés során. Mindössze hét évet élt. Harminc évig a fejemben fogalmazódtak meg a mondatok, aztán elkezdtem blogot írni, és kiszakadt belőlem az egész. Azóta megírtam a második könyvemet, dolgozom a harmadikon, de még mindig zavarba jövök, ha írónak neveznek.

Tudatosan kötelezted el magad a nők kiszolgáltatottságáról, az abúzusokról szóló témák mellett?
Próbálok olyan dolgokról írni, amiről nem szeretünk vagy nem szokás beszélni. Hogy miért női témák? Nyilván azért is, mert nő vagyok, és én is éltem kiszolgáltatottan, bántalmazó kapcsolatban. Ahogy rajtam kívül még rengetegen. Sok minden más is foglalkoztat, de nem tudok olyan érzésekről írni, amiknek még a szele sem érintett meg soha. A sötét titkokról és a szégyenről tudok, mert ismerem a természetüket.
Az egyik történetből következik a másik. Mondjuk nyolc-tíz éves korodban elkezdődik, hogy valaki úgy közeledik hozzád, ahogy nem kéne. Talán érzed, hogy valami nincs rendben, de nem érted, nem tudod, mi ez, nem tiltakozol, és onnantól fogva többször megtörténik. Ha tizenegy éves korodban valaki magától értetődően nyúl a combodhoz, akkor azt érzed, hogy te vagy a rossz, rád van írva, hogy veled ezt meg lehet csinálni. Nagyon-nagyon sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy meg merd pofozni azt, aki így közeledik feléd. Nekem még negyvenévesen sem volt mindig bátorságom hozzá.

Az Egyasszony színpadi változata Tenki Rékával (TA)

2015-ben azt mondtad egy interjúban: ez bántalmazó, macsó társadalom. Változott a helyzet azóta?
Most talán még rosszabb! Nem tudom hová vezet ez a múltba fordulás, ez az újfajta konzervatizmus. Talán majd tényleg visszamegyünk a barlangba, a hajunknál fogva fognak húzgálni minket, aztán visszamászunk a fára? Azt látom, hogy nemhogy fejlődnénk, előremennénk, hanem megyünk vissza, egy nyomorult, elnyomó társadalomba. Mitől félnek a hatalomban lévő férfiak? Hogy ne adj’ Isten, létezhet olyan nő, aki annyira okos vagy okosabb, mint ők, és ha beengedik maguk közé a hatalomba, akkor az ő pozíciójuk veszélybe kerülhet?

Talán nem félnek, „csak” mélységesen lenézik a nőket.
Ha csak mélységesen lenéznék a nőket, megsimogatnák a buksijukat, és beengednék őket maguk mellé. Nincs még egy olyan kormány, amely kizárólag férfiakból áll. (Az interjú az év elején készült, mielőtt megalakult a negyedik  Orbán-kormány – A szerk.) Amikor ez kérdésként felmerült, valamelyik díszpinty – cinikusan és rendkívül ostobán – azt mondta: ő lánygyerekkel él együtt, tehát foglalkozik a nőkkel.

A szépirodalom képes annyira érzékenyíteni, hogy észbe kapjanak az emberek?
Őszintén hittem abban, hogy el lehet valamit érni vele, de már egyre kevésbé hiszem ezt. Ha bármi olyat írok, ami a kormánypropagandát papagájként ismétlők elevenébe talál, akkor azonnal odakommentelnek a Facebook-oldalamra valami személyeskedő ocsmányságot. Úgy látom, a nők semmibe vételében el kell jutni a legmélyebbre ahhoz, hogy egyként felálljunk, és elküldjük őket a búsba. Nem látok más megoldást. Csak abban lehet reménykedni, hogy ennek előbb-utóbb eljön az ideje.

Milyen visszajelzéseket kaptál eddig A rózsaszín ruháról?
Az első kiadás alig több mint két hét alatt elfogyott, újra kellett nyomni. Erre nem számítottunk, sem én, sem a kiadó. Még az Egyasszony sem kelt el ilyen hamar, azt körülbelül egy hónap után kellett újranyomni. A visszajelzések szerint megrázó kötet lett, pedig nem annak szántam.
Nádor Zsófia, a kötet szerkesztője például azt mondta, akkor jött rá, hogy megrázó a kötet, amikor el akarta dönteni a sorrendet, kereste, melyik legyen az utolsó novella. Úgy gondolta, az legyen vidám, de nem talált olyat. Persze, hogy mi a megrázó, az a befogadótól is függ. Ha megkérném az olvasót, hogy válassza ki a novellák közül a számára legfontosabbakat, biztosan azokat választaná, amelyekkel neki van valami dolga.

Nehezen írsz?
Nagyon. Előtte sokat dolgozom fejben. Nem vagyok grafomán, és csak úgy, a határidő miatt vagy szorgalomból nem tudok írni. Csak ösztönből. Nem úgy van, hogy nekiülök, és ha törik, ha szakad, megírok egy novellát vagy egy regényt. Kitalálom a gondolatmenetet, csinálok egy bő vázlatot, és azt másnap elkezdem megtölteni. Felpakolom a csontvázra a húst. A második adag húsnál rájövök, hogy ezt vagy azt a mondatot nem úgy kéne, megváltoztatom, és akkor borul az egész. Az új regény, amin dolgozom, egy súlyos szexuális abúzus története nagyapa és unoka között. Egy most negyvenes nő igaz történetén alapul, ő maga osztotta meg velem az Egyasszony megjelenése után.
Ahhoz, hogy regénnyé formáljam, bele kellett bújnom egy pedofil férfi bőrébe, és ez annyira megviselt, hogy egy darabig megrekedtem az írással.

Nálunk a szépírók többsége nem tud megélni az írásból. Neked sikerül?
Szerencsés vagyok, mert az Egyasszonyból színdarab is készült, ami telt házzal megy, így kikerekedik belőle egy egészen tisztes havi fizetés, de nem az írásra alapozom a megélhetést.

*

Péterfy-Novák Éva és férje, Péterfy Gergely író közös kínai utazásának könyve A panda ölelése május elején jelent meg. A magát feministának tartó Péterfy Gergelyt a női irodalomról, kettejük kapcsolatáról és kínai tapasztalatairól is kérdeztük.

Van létjogosultsága a női irodalom kifejezésnek?

Nincsen, mert az irodalom egy és oszthatatlan, mégis használjuk. Ezekben a vészterhes időkben,amikor a feminizmusnak olyan alapkérdéseket kell újra meg újra felvetnie, amelyeken már száz éve túl kellene lennünk, a kimondottan női problematikára koncentráló irodalom még sokáig nagyon fontos lesz. Taktikai értelemben indokolt és használható a kifejezés.

Pejoratív értelemben használják.
Persze, azok a sztereotípiák érvényesek e téren is, amelyek általában a nő–férfi kapcsolatban; a nő inkább érzelemvezérelt, a szubjektumába, a partikularitásába zárt lény, aki csak a saját személyes történeteit tudja feldolgozni, tényirodalomszerűen, az igazi irodalmat, a fikciót csak férfiak művelik. Ezek természetesen butaságok. (…)

Péterfy Gergely (AeM)

A kínai íróakadémia meghívására nemrégiben Kínában jártak. Úti naplójában azt írta: sokkal élhetőbb ország, mint a miénk. Mitől?
Egyrészt a társadalmi mobilitástól, másrészt attól, hogy a tehetség és a teljesítmény érvényesül. Magyarországon nincs társadalmi mobilitás.
Az emberek képtelenek kitörni abból a társadalmi helyzetből, amelybe beleszülettek. Ez alapvetően más Kínában, ott a társadalmi mobilitás minden réteg számára adott, és ez óriási dinamikát eredményez.
A másik ok pedig az, hogy az a fajta egypártrendszer, kormányzati modell, amely Kínát jellemzi, és amelynek természetesen sok negatív oldala van, a közhiedelemmel ellentétben az értelmiség számára nem teszi a mindennapokat olyan élhetetlenné, mint Magyarországon az Orbán-diktatúra.

Fotók: Aegon Magyarország (AeM), Budapesti Történeti Múzeum (BTM), Takács Attila/Orlai Produkció (TA)

Az írás teljes terjedelmé­ben elolvasható a Fidelio oldalon.