Dan Brown: Eredet (részlet)

Posted on 2018. április 28. szombat Szerző:

0


Első fejezet

Robert Langdon professzor felnézett a tizenkét méter magas kutyára a téren. Az állat bundáját élő fűszőnyeg és illatos virágok alkották.

Én próbállak megkedvelni. Tényleg.

Langdon még egy ideig bámulta a teremtményt, majd folytatta útját a felüljárón, amely egy tágas, lépcsős teraszra vezetett; a lépcsősor egyenetlen fokai azt a célt szolgálták, hogy kizökkentsék az érkező látogatót a megszokott haladási ritmusából. Küldetés teljesítve, gondolta Langdon, miután kétszer is megbotlott a szabálytalan lépcsőfokokon.

A lépcső aljára érve hirtelen megtorpant a feje fölé tornyosuló, hatalmas műtárgy láttán.

Ez is megvolt.

Óriási fekete özvegy magasodott előtte, vékony vaslábak tartották a kövér testet jó tíz méterre a levegőben. A pók hasa alatt a dróthálóból szőtt petezsák tele volt üveggömbökkel.

– Maman a neve – szólalt meg egy hang.

Langdon felé fordította a tekintetét, és egy sovány férfit pillantott meg, aki a pók alatt állt. Fekete brokát sherwanit* viselt, és már-már komikusan kunkorodó Salvador Dalí-bajusza volt.

– Fernando vagyok – folytatta –, és köszöntöm a múzeumban. – A férfi végigvizsgálta a kitűzők sorát maga előtt egy asztalon. – Szabad a nevét?

– Hogyne. Robert Langdon.

A kérdező felkapta a fejét.

– Jaj, bocsásson meg! Nem ismertem fel, uram!

Én is alig ismerek magamra, gondolta Langdon mereven mozogva a fekete frakkban fehér csokornyakkendővel és fehér mellénnyel. Úgy nézek ki, mint az egyik Whiffenpoof**. Langdon klasszikus szabású frakkja csaknem harmincéves volt, még a princetoni Borostyán klubtagsága idejéből származott, de hála a kötelességtudóan naponta leúszott hosszaknak, még mindig egész jól állt rajta. Langdon sietősen csomagolt, rossz helyre nyúlt a gardróbban, így maradt otthon a bevett szmokingja.

– A meghívóban „fekete-fehér” szerepel – mondta Langdon. – Remélem, megfelelő a frakk.

– A frakk mindig megfelel! Remekül fest! – A férfi elé pattant, és gondosan elhelyezte a kitűzőt a nevével Langdon hajtókáján. – Megtiszteltetés, hogy találkozhattam önnel – közölte a bajuszos férfiú. – Bizonyára nem először jár nálunk.

Langdon átnézett a póklábak között a ragyogó épületre.

– Zavartan kell beismernem, hogy még sohasem jártam itt.

– Az nem lehet! – kiáltott fel a férfi színlelt megdöbbenéssel. – Nem rajongója a modern művészetnek?

Langdon rendszerint élvezte a modern művészet jelentette kihívást – elsősorban annak felfedezését, miért tartanak bizonyos munkákat remekműveknek: például Jackson Pollock csurgatásos festményeit; Andy Warhol Campbell’s leveskonzervjeit; Mark Rothko egyszerű, színes négyzeteit. Ezzel együtt Langdon jóval otthonosabban mozgott Hieronymus Bosch vallásos szimbólumainak vagy Francisco de Goya műveinek terepén.

– Inkább a klasszikusnak – válaszolta Langdon. – Inkább Leonardo da Vinci, mint de Kooning.

– De Leonardo da Vinci és de Kooning oly hasonló!

Langdon türelmesen mosolygott.

– Ezek szerint van még mit tanulnom de Kooningról.

– Akkor a legjobb helyre jött! – A férfi a nagy épülettömb felé lendítette a karját. – Ebben a múzeumban található a világ egyik legkitűnőbb modern művészeti gyűjteménye! Remélem, jól fogja érezni magát.

– Igyekszem – felelte Langdon. – Csak azt tudnám, miért vagyok itt!

– Ahogy mindenki más! – nevetett vidáman, a fejét csóválva a férfi. – A vendéglátójuk erősen titkolja a ma esti esemény célját. Még a múzeum személyzete sem tudja, mi folyik itt. A rejtély adja a sava-borsát. Már a legvadabb szóbeszédek terjengenek. Több száz vendég van odabent, köztük sok híresség, és senki nem is sejti, mire számítson!

Langdon elvigyorodott. Nagyon kevés házigazda venné a bátorságot, hogy az utolsó percben küldjön szét meghívókat, lényegében ezzel a szöveggel: Szombat este. Legyen ott. Bízzon bennem. És még kevesebben lennének képesek rávenni VIP-k százait, hogy hagyjanak ott csapot-papot, és repüljenek Észak-Spanyolországba az eseményre.

Langdon kisétált a pók alól, és folytatta útját a bejárón, amely fölött hatalmas, vörös molinó feszült.

EGY ESTE
EDMOND KIRSCH-SEL

Edmond persze sohasem volt híján az önbizalomnak, gondolta kajánul Langdon.

Úgy húsz évvel ezelőtt az ifjú Eddie Kirsch Langdon egyik első tanítványa volt a Harvard Egyetemen – a borzas hajú, számítógépes kockát a kódok iránti érdeklődés vitte el Langdon gólyáknak meghirdetett szemináriumára: Kódok, rejtjelek és a szimbólumok nyelve. Kirsch kiművelt intellektusa mély benyomást tett Langdonra, s noha végül Kirsch hátat fordított a szemiotika poros világának a számítógépekben rejlő fényes ígéret kedvéért, a köztük kialakult tanár-diák kapcsolat túlélte a Kirsch diplomaszerzése utáni két évtizedet.

Mára a tanítvány felülmúlta a mesterét, gondolta Langdon. Fényévekkel.

Edmond Kirsch ma az egész világon elismert fenomén: milliárdos számítógépguru, jövőkutató, feltaláló és vállalkozó. Negyvenéves korára elképesztően változatos technológiai újítások atyja, amelyek nagy ugrást jelentenek olyan eltérő területeken, mint a robotika, az agykutatás, a mesterséges intelligencia és a nanotechnológia. A jövőbeli tudományos áttörések pontos előrejelzése pedig titokzatos aurát vont hősünk köré.

Langdon gyanította, hogy Edmond kísérteties prognosztizáló tehetsége az őt körülvevő világ lenyűgözően széles körű ismeretének tudható be. Emlékezete szerint Edmond mindig is falta a könyveket – mindent elolvasott, ami csak a keze ügyébe került. A könyvek iránti szenvedélye és az a képesség, amellyel magába szívta a tartalmukat, olyan párosítás volt, amellyel Langdon még sohasem találkozott.

Az utóbbi néhány évben Kirsch főként Spanyolországban élt, köszönhetően a máig tartó szerelmi viszonynak, amelyet az ország óvilági bája, avantgárd építészete, extravagáns ginbárjai és remek éghajlata alapozott meg.

Évente egyszer Kirsch visszatér Cambridge-be, hogy előadást tartson az MIT Media Laben; Langdon ilyenkor együtt vacsorázik vele Boston valamelyik trendi, új helyén, amelyről addig még sohasem hallott. A társalgás véletlenül sem a technológiáról folyik; Kirsch kizárólag a művészetről cserél eszmét Langdonnal.

– Maga az én kulturális kapcsolatom, Robert – tréfálkozik gyakran Kirsch. – Az én külön bejáratú mesterem, aki a bölcsészettel jegyezte el magát.

A Langdon családi állapotára tett csípős utalás csak még ironikusabb lett attól, hogy egy másik agglegénytől érkezett, aki szerint a monogámia „sértés az evolúcióra nézve”, és akit számos szupermodellel kaptak már lencsevégre az évek során.

Mivel Kirsch a számítógép-tudomány megújítójaként szerzett hírnevet, könnyű lett volna vaskalapos tech-gurunak képzelni. Ehelyett ő modern, popkulturális ikont faragott magából, aki celebkörökben forog, a legújabb divat szerint öltözik, underground zenéket hallgat, felbecsülhetetlen értékű impresszionista és modern műtárgyakat gyűjt. Kirsch gyakran írt e-mailt Langdonnak, hogy kikérje a tanácsát a megvásárolni szándékozott új művekről.

Hogy aztán az ellenkezőjét tegye, tűnődött el Langdon.

Úgy egy évvel ezelőtt Kirsch azzal lepte meg Langdont, hogy nem művészetről kérdezte, hanem Istenről – különös téma egy önmagát ateistának valló személy esetében. Egy tál short-rib crudo*** felett a Bostoni Tiger Mamában Kirsch az egyes világvallások alaptanairól faggatta Langdont, különös tekintettel a teremtéselméletekre.

Langdon tömör áttekintést nyújtott a jelenlegi hittételekről, a judaizmus, a kereszténység és az iszlám által osztott Genezistől a hinduk teremtő istenén, Brahmán át a babiloniak Marduktörténetéig.

– Kíváncsi vagyok – tette fel a kérdést Langdon, amikor távoztak az étteremből –, miért érdekel egy jövőkutatót a múlt? Azt akarja ez jelenteni, hogy híres ateistánk végül megtalálta Istent?

Edmond szívből kacagott.

– Ne is álmodjon róla, Robert! Csak felmérem a versenypályát.

Langdon mosolygott. Jellemző.

– Nos, a tudomány és a vallás nem versenytárs, hanem két különböző nyelv, amelyen ugyanazt a történetet próbálják elmondani. Mindkettőnek megvan a maga helye a világban.

E találkozó után Edmond majdnem egy évre megszakította a kapcsolatot. Aztán három nappal ezelőtt, mint derült égből villámcsapás, Langdon kapott egy FedEx borítékot repülőjeggyel, szállodafoglalással és egy kézzel írott üzenettel, amelyben Edmond meghívta a mai eseményre. Ezt írta: Robert, nagyon sokat jelentene nekem, ha el tudna jönni. A legutóbbi beszélgetésünkön tett észrevételei segítettek abban, hogy megvalósulhasson ez az este.

Langdon nem értette. Azon a beszélgetésen nem hangzott el semmi, aminek a legtávolabbról is köze lehet egy jövőkutató előadásához.

A FedEx boríték tartalmazott egy fekete-fehér képet is, amely két szemben álló embert ábrázolt. Kirsch még egy rövid verset is mellékelt hozzá.

Robert,
Ha szemtől szemben lesz velem,
Feltárom az üres teret.
Edmond

Langdon a kép láttán elmosolyodott – szellemes utalás volt Langdon egy évekkel korábbi esetére. A két arc közötti üres térben a kehely, avagy a Grál körvonala rajzolódott ki.

Langdon most, a múzeum előtt állva, alig várta, hogy megtudja, mit jelent be egykori tanítványa. Könnyű szél kapott bele a frakkja szárnyába, ahogy a gyaloghídon haladt a kanyargó Nervión folyó mentén, mely hajdan egy virágzó iparváros ütőere volt. Enyhe fémes szagot érzett a levegőben.

Langdon egy kanyar után végre engedélyezte magának, hogy föltekintsen a múzeum hatalmas, ragyogó tömbjére. Lehetetlen volt egyetlen pillantással átfogni. Inkább ide-oda ugrált a tekintete a bizarr, megnyújtott formák között. Ez az épület, gondolta Langdon, nem csupán megsérti a szabályokat. Teljességgel semmibe veszi azokat. Tökéletes választás Edmond részéről.

A bilbaói Guggenheim Múzeum olyan, akár egy földönkívüli hallucináció – kavargó kollázs megcsavart, fémes alakzatokból, amelyeket mintha már-már véletlenszerűen hajigáltak volna egymásra. A messzire elnyúló, kaotikus tömböket több mint harmincezer titánlemezzel borították be, amelyek halpikkelyként csillogtak, és szerves, ugyanakkor földöntúli érzetet keltettek, mintha valami futurisztikus leviatán mászott volna ki a vízből, hogy napfürdőzzön a folyóparton.

Amikor 1997-ben bemutatták a múzeumot, a New Yorker azzal ünnepelte az építészt, Frank Gehryt, hogy „egy hullámzó formájú, fantasztikus álomhajót tervezett titánköntösben”, míg más kritikusok világszerte így áradoztak: „Korunk legnagyszerűbb építménye!”; „Alakváltó tobzódás!”; „Lenyűgöző építészeti teljesítmény!”

A múzeum megnyitása óta tucatjával emelték a „dekonstruktivista” épületeket – a Disney Concert Hall Los Angelesben, a BMW World Münchenben, sőt egy új könyvtár Langdon saját alma materében. Valamennyi gyökeresen szembement a hagyományokkal, Langdon mégis kétségbe vonta, hogy bármelyik is versenyre kelhet a bilbaói Guggenheim megrendítő hatásával.

Az épülethez közeledve úgy tetszett, mintha minden lépésnél alakot váltana a fémburkolatú homlokzat, újabb és újabb képet mutatva minden egyes szögből. Most már láthatóvá vált a múzeum keltette legdrámaibb érzékcsalódás. Hihetetlen, de ebből a perspektívából a hatalmas építmény szó szerint úszni látszott a vízen, mintha a múzeum külső falait csapkodó „végtelen” lagúnán sodródna.

Langdon megállt egy pillanatra, hogy átadja magát a hatásnak, majd továbbindult, hogy a sima víztükör fölé feszített minimalista gyaloghídon átkeljen a túlpartra. Félúton járt, amikor hangos sziszegésre riadt. A zaj a talpa alól jött. Megtorpant, és ekkor egy kavargó párafelhő emelkedett ki a gyaloghíd alól. A sűrű ködfátyol beburkolta Langdont, majd szétterült a lagúnán, és a múzeum felé gördült, eltakarva az egész épület alapzatát. Ködszobor, gondolta Langdon.

Olvasott a japán művész, Fujiko Nakaya művéről. A „szobor” forradalmi volt abban a tekintetben, hogy a látható levegő közegéből, egy ködfalból alakult ki, amely testet öltött, majd szétoszlott; és mivel a szél és a légköri viszonyok folyamatosan változtak, a szobor is mindig más volt, valahányszor megjelent.

A híd abbahagyta a sziszegést, és Langdon figyelte, ahogy a ködfal némán szétterül a lagúnán, gomolyogva és lopakodva, mintha a maga akaratát követné. A hatás egyszerre volt éteri és elbizonytalanító. Most az egész múzeum lebegni látszott a víz felett, súlytalanul megülve egy felhőn – akár egy kísértethajó a tengeren.

Dan Brown

De amikor Langdon újra elindult, egy sor apró kitörés szaggatta fel a víz nyugodt tükrét. Hirtelen öt lángoszlop tört az ég felé a lagúnából, akkora robajjal, akár a rakétahajtóművek, és áthatolva a párával telített levegőn ragyogó fényszikrákat szórt szét a múzeum titánlapjai körül.

Langdon építészeti ízlése inkább az olyan klasszikus stílusú múzeumok felé hajlott, mint a Louvre vagy a Prado, mégis, ahogy a köd és a láng játékát figyelte a lagúna felett, nem tudott volna alkalmasabb helyszínt kigondolni ennél az ultramodern múzeumnál egy olyan ember által szervezett eseményhez, aki egyaránt lelkesedik a művészetért és az innovációért, és aki tisztán látja a jövőt.

A ködön át ballagó Langdon most elérte a múzeum bejáratát – egy tátongó fekete lyukat a hüllőszerű épületen. A küszöbhöz közeledve Langdonnak az a kényelmetlen érzése támadt, hogy egy sárkány szájába készül belépni.

*Sherwani: Dél-Ázsiában viselt, hosszabb, kabátszerű ruhadarab.
**Whiffenpoof: A capella énekkar a Yale Egyetem diákjaiból (US, New Haven). A névadó egy legendás vízi szörny.
***Short-rib crudo: marhaoldalas

Fordította: Turcsányi Jakab

Dan Brown: Eredet
Gabo Kiadó, Budapest, 2018