Tömegvonzás | A 100 tagú cigányzenekar koncertje / Sportaréna

Posted on 2018. február 28. szerda Szerző:

0


Berki László koncertmester, vezető prímás

Bedő J. István |

A sors különös fordulata, hogy harminc-egynéhány éve, vagyis szinte születési állapotában ismerhettem meg a zenekart. Legelső, közönség elé vitt hangversenyükről nagy tudású, komolyzenész képzettségű és igényességű kolléganőm írt cikket a Nők Lapjában. Szeretettel és kritikával fogadta a bemutatkozást.

A Száztagú előtörténete igen közismert, az ötlet nagyszerű volt, és ami még izgalmasabb, teljesen újszerű. A nyolcvanas évek ugyan a zenében több, hasonlóan sokkoló változást is hoztak – de most csak egyre szeretnék emlékeztetni. Kevéssel korábban (1981) jelent meg egy mókás zenei (zenész) játék: az angol Royal Filharmonikus Zenekar diszkóritmusban (120-as menetütem) nyomatta a népszerű klasszikusokat. Botrány a klasszikusok kedvelői között, siker a zenepiacon, csaknem minden autóban ez szólt a hosszabb sztrádameneteken.

Vagyis a szimfonikus hangzás kilépett a koncerttermekből. A Száztagú (talán nem is tudatosan) a fordított utat járta be: a főleg vendéglátós muzsikálásban hatalmas tapasztalatot szerzett zenészeket próbálta összefogni, hogy a trióban-kvartettben-kvintettben pompás szórakoztatózenészek egyesüljenek megaegyüttessé, és vonuljanak be a hangversenyterembe.

Az elképzelés gyönyörű, ám számos a buktatója. Legelsőként is a koncerthelyszín alkalmassága. A Papp László Sportaréna rockkoncertre tökéletesen behangosítható, de azért mégsem hangversenyterem. A másik éppen az óriási együttes maga. Bár állománya az idők során cserélődött, és ettől a teljesítménye valamennyire hullámzott, a zenekarnak egy része ma is a konzervatóriumban (esetleg a zeneművészeti egyetemen) végzett, fiatal zeneművész. De mind olyanok, akik a vendéglátós (hadd használjam a klasszikus zene kifejezéseit) kamaramuzsikálásban szereztek igen nagy tapasztalatot, ám ott a kamarázásban szinte mindenki szólista is. Tehát szólózáshoz szokott muzsikusokból kell egy kvázi-szimfonikus zenekar nagyon fegyelmezett, nagyon precízen megszólaló együttesét összehozni. A nagyzenekari játék nem (vagy csak bizonyos korlátokkal) engedi meg azt a lazaságot a szólamok belépésében, ami egy jobb vacsorát kísérő kvartettezésbe belefér.

A zseniális cimbalmos, Ökrös Oszkár közelmúltbeli váratlan halála az egész műsor felépítésének alapos átszervezését követelte. A művész volt a cimbalom szólam vezetője, most szükségszerűen legkiválóbb tanítványai léptek előbbre. Hiányát más módon is igyekeztek pótolni, filmbejátszásokkal, sőt hallhattuk több korábbi felvételét is.

Slágerek alkották a műsort, mind az első, ún. magyar blokkban, mind a második, „szmokingos” részben. Ezen persze csupán azt kell érteni, hogy nagyon közismert klasszikusokat hallottunk. Brahms magyar táncait, Liszt 2. rapszódiáját, a Rossinitól a Tell Vilmos nyitányát, Erkeltől a Palotást, és ugyanilyen népszerű a Bihari emlékezete (Szentirmay) vagy az olasz Monti híres Csárdása. Aki gyakrabban jár zenés étteremben, esetleg külhoni vendégekkel, ezeket már mind ismeri, és jobbára igen kitűnő előadásban.

A programban természetesen Kodály is van, a Háry János közjátéka, a Kállay-kettős, és ne feledkezzünk meg a zenekar egyik alapítójának Berki Lászlónak a csárdás-variációiról, ami ma is komoly próba elé állítja a hegedűst. (Ma már fia, szintén László az együttes főprímása.)

A műsor tehát csemegéket ígért, és mindent fel is tálalt. Mégsem hallgathatom el, hogy nem mindig nyújtott tökéletes élményt. A hatalmas együttes (17 bőgőssel, 8 csellistával és 6 cimbalmossal!) fegyelmezett megszólalását tulajdonképpen némi furfanggal érték el a prímások. Ez a furfang az volt, hogy a szólót kötötten (legato), szinte folyamatként játszották – és ezt támogatta meg hasonló módon a legalább negyven vonós – olyankor is, amikor is a zenemű kifejezetten pontozott (szinkópás), verbunkos tánclépést követelt volna meg (Háry-intermezzó).

A másik nyilvánvaló probléma ekkora zenekarnál: a hangerők. Ha ugye van egy mikroporttal felerősített szólóhegedű, akkor annak szárnyalnia kell a kíséret fölött. Ha nem szárnyal, ha a kíséret elnyomja, az lehet a hangosítás, az akusztika, az eszközök vagy a hangmérnökök hibája. De a hiba attól még létezik.

Hasonló gondot okozott a Thaïs-ból (Massenet operája) a Méditation, ami szintén szólóhegedűs koncertdarab. Aki nem ismerte, alig tudta kibogozni a finom érzelmes dallamot a kísérő hegedűk áradatából. Apropó: áradat. Igényes és becsülendő gondolat áthangszerelni Smetana Moldváját. Eléggé közismert, hogy az indítása (a csörgedező forrás majd a patak zenéje) két fuvola szólója, majd fokozatosan lép be a többi (mélyebb) fafúvós és a vonósok. Most két azonos hangolású klarinét indított – és aztán hamarosan azokat is elfedte a zenekar. Amikor a Moldva már szélesen hömpölyög, Prága alatt, gyönyörű a falusi ünnep tánca. Akik a koncertre a hatalmas méretű zenekart hallani jöttek, itt igazán kiélvezhették. (Mint ahogy a rockkoncerten is „megdörren a cucc”.) De a Moldva-patak nekem azért érezhetően hiányzott.

Az Ökrös Oszkár emlékének is szentelt koncerten Bordás Cecília szép verssel búcsúzott a cimbalom királyától, a Monti-csárdással pedig prímás vendégként id. Farkas Nándor, illetve Fehér József, a hasonlóan magas kvalitású cimbalomművész, továbbá Masa Tamás és Masa Anita, a Sabbathsong együttesből (számos közös hangverseny-fellépés köti a zenekarhoz őket), meg a szárnyaló és vaskos hangú Bolyki Balázs.

Repülj fecském – vonósvetélkedő

Bevallom azonban, hogy igazi elragadtatottságot két alkalommal éreztem, amikor Berki csárdás-variációit játszották a zenekar vezető prímásai (Berki László, Suki András, Lendvai Ferenc, Johan János, Danyi Lőrinc), majd ugyancsak ők bravúroskodtak a Repülj, fecském előadásával, vonópárbajban megmutatva káprázatos virtuozitásukat. E két számnál egyensúlyban volt a kíséret és a szólista, és lenyűgöző kádenciákat húzott mindegyikük.

Külön köszönet Kozma Rita stylistnak, aki nézőként fotózott és rögzített valamennyit az előadásból

Posted in: Koncert, NÉZŐ