Michael Chabon: Ragyog a hold (előzetes, részlet)

Posted on 2017. október 24. kedd Szerző:

0


A Pulitzer-díjas Michael Chabon regénye egy öregember halálos ágyon tett vallomása, akire az elbeszélő csak így utal: „a nagyapám”. Őrület, háború, kaland, vágy, szex és szerelem, egzisztenciális kétely, rakétamodellezés és mindenek felett a titkok és hazugságok pusztító hatása és építő ereje.

A Ragyog a hold egy korszakot sűrít egyetlen élet történetébe, és egy hosszú életet egyetlen hétbe, a háború előtti Philadelphia zsidó nyomornegyedeitől Németország elfoglalásáig, a floridai nyugdíjasfalutól a New York-i börtönökig, az amerikai űrprogram aranykorától „az amerikai évszázad” alkonyáig. Sodró lendületű, megható, tragikomikus történet a kegyetlen és felemelő huszadik századból.

| 1 |

Elmondom, én hogyan ismerem a történetet. Amikor Alger Hisst kiengedték a börtönből, nagyon nehezen talált munkát. A Harvard jogi karán végzett, Oliver Wendell Holmesnál gyakornokoskodott, segédkezett az Egyesült Nemzetek megalapításában, ugyanakkor elítélték hamis tanúzásért, és mint a nemzetközi kommunizmus eszköze kétes hírnévre tett szert. Kiadott egy roppant unalmas memoárt, amit senki nem akart elolvasni. A felesége elhagyta. Nem volt se pénze, se kilátása. Végül az egyik megmaradt barátja megszánta a szerencsétlent, és szólt egy jó szót az érdekében. Ezután Hisst felvette egy New York-i cég, amelyik zongorahúrból flancos hajcsatokat gyártott és értékesített. A Feathercombs Inc. vállalkozás lendületesen indult, ám egy nagyobb versenytárs megtámadta, lemásolta a termékei dizájnját, elbitorolta a védjegyét, és az árainak is alávágott. Az eladások csökkentek. A béreket épphogy ki tudták gazdálkodni. Ahhoz, hogy helyet csináljanak Hissnek, valakit el kellett küldeni.

A letartóztatásáról szóló újsághírben a Daily News 1957. május 25-i számában nagyapám mint meg nem nevezett „halk szavú” munkatárs szerepel. Kollégái szemében csupán egy puhakalap volt a sarokban álló fogason. A Feathercombs értékesítési csapatának legszorgalmasabb, ám legkevésbé hatékony tagja volt. Ebédszünetben félrevonult egy szendviccsel és az Ég és teleszkóp vagy a Repülési Hét egy számával. Tudták róla, hogy Crosley-t vezet, van egy külföldi felesége meg egy kamasz lánya, és valahol Bergen megye legmélyén lakik. Letartóztatása előtt nagyapám csupán kétszer hívta fel magára munkatársai figyelmét. Az 1956-os baseballbajnokság ötödik meccse alatt, amikor az irodai rádió bemondta az unalmast, nagyapám megjavította egy elektroncsővel, amit a telefon kapcsolótáblájának belsejéből feszegetett ki. És az egyik reklámszövegíró jelentette, hogy összefutott nagyapámmal a Paper Mill színházban Millburnben, ahol a külföldi felesége Serafina szerepét játszotta a Rózsatetoválásban. Ezeken kívül senki nem tudott szinte semmit a nagyapámról, és neki ez láthatóan tökéletesen megfelelt. Az emberek rég lemondtak arról, hogy beszélgessenek vele. Mosolyogni szokott, de nevetni már nem. Ha volt is véleménye a politikáról – vagy egyáltalán bármiről –, rejtély maradt a Feathercombs Inc. irodáiban. Az volt az általános nézet, hogy a kirúgása nem hatna negatívan a morálra.

Huszonnegyedikén reggel nem sokkal kilenc után a Feathercombs elnöke zajongást hallott az irodája előtt, ahová egy éles eszű lányt ültetett a hitelezők és revizorok kiszűrésére. Egy férfi beszélt sürgető hangon, egyre dühösebben. Az elnök asztalán a belső telefon újra meg újra zümmögött. Üvegcsörömpölés hallatszott. Mint amikor a telefonkagylót lecsapják. Mielőtt az elnök felállhatott volna, hogy megnézze, mi ez a felfordulás, nagyapám rontott be. Egy fekete telefonkagylót (akkoriban tompa tárgy) lengetett, amiről háromlábnyi elszakított vezeték lógott.

Az 1930-as évek végén, amikor éppen nem biliárddal próbált pénzt keresni, nagyapám úgy végezte el a Drexel Műszaki Főiskolát, hogy mellette zongorákat szállított ki a Wanamaker üzletházból. A válla alig fért be az ajtón. Göndör haja ellenállt a napi pomádéadagnak, és összevissza kunkorodott. Az arcába annyi vér szökött mérgében, hogy úgy festett, mintha leégett volna a napon. „Még sosem láttam senkit annyira dühösnek – mondta egy szemtanú a Newsnak. – Szinte érezni lehetett, ahogy füstöl.”

A maga részéről a Feathercombs elnöke meglepve vette tudomásul, hogy egy mániákus kirúgását hagyta jóvá. – Mi ez az egész? – kérdezte.

Értelmetlen kérdés volt, és nagyapám nem is méltatta válaszra; mindig is úgy vélte, hogy ami magáért beszél, arra nem érdemes szót vesztegetni. Úgy érezte, a legtöbb kérdés csak arra való, hogy kitöltse az űrt, korlátozza a mozgást, lekösse az energiádat és a figyelmedet. Amúgy nagyapám és az érzelmei sosem voltak beszélő viszonyban. Megfogta a telefonvezeték szakadt végét. Kétszer a bal öklére tekerte.

Az elnök fel akart állni, de beleverte a térdét az íróasztalba. A széke kigurult alóla, és felborult, a kerekek pörögtek. Az elnök seggre esett, és felsikoltott. Zengő hang volt, már-már jódlizás. Nagyapám rávetette magát, az elnök pedig a Keleti Ötvenhetedik utcára néző ablak felé fordult. Annyit látott, hogy lent a járdán összeverődnek a járókelők.

Nagyapám az elnök torkára hurkolta a telefon zsinórját. Körülbelül két perce volt addig, amíg dühének rakétája elégeti az üzemanyagot, és visszazuhan a földre. Ami bőven elég. A második világháború alatt kiképezték a fojtóvas1 használatára. Tudta, hogy ha rendesen csinálják, rövid idő alatt meg lehet vele fojtani valakit.

– Istenem! – rebegte a titkárnő, Miss Mangel, aki késve jelent meg a színen.

Akkor gyorsan cselekedett, amikor nagyapám berontott az irodájába, méghozzá olyan szag áradt belőle, emlékezett vissza később Miss Mangel, mint a fafüst. Sikerült kétszer megnyomnia a belső telefon gombját, mielőtt nagyapám kikapta kezéből a kagylót. Nagyapám megfogta a telefonkészüléket. Kitépte a kagylóvezetékét az alsó részből.

– Azt meg kell fizetnie – közölte vele Miss Mangel.

Amikor harminckét évvel később elmesélte a történetet, nagyapám csodálata jeléül pipát rótt Miss Mangel neve mellé, de akkor, amikor a dührakétája még csak a parabola felénél járt, provokációnak vette. Kihajította a telefonkészülék alsó felét Miss Mangel irodájának ablakán. Az elnök által hallott csörömpölést az keltette, ahogy a telefonkészülék üvegszilánkok özönében kirepült az utcára.

Lent az utcán felháborodott kiáltás hallatszott, és Miss Mangel az ablakhoz ment. A járdán egy szürke öltönyös férfi ült, és felnézett rá. Kerek szemüvegének bal lencséjén vér látszott. Nevetett.2 Emberek álltak meg segíteni neki. A portás közölte, hogy hívja a rendőrséget. Miss Mangel ekkor hallotta meg a főnöke sikoltását. Elfordult az ablaktól, és berohant az irodába.

Első látásra üresnek tűnt. Aztán hallotta, hogy cipő koppan a linóleumpadlón egyszer, majd még egyszer. Nagyapám tarkója bukkant fel az íróasztal mögül, aztán újra lesüllyedt mögé. A bátor Miss Mangel megkerülte az asztalt. A főnöke hason feküdt a padlón. Nagyapám a hátán ült lovagló ülésben, előregörnyedve a rögtönzött fojtóvassal. Az elnök hánykolódott és csapdosott, megpróbált átfordulni. Nem hallatszott más hang, csak ahogyan szattyánbőr cipőjének orra próbál fogást találni a linóleumon.

Miss Mangel felkapott az elnök asztaláról egy papírvágó kést, és beledöfte nagyapám bal vállába. Nagyapám visszaemlékezése során sok évvel később ez a cselekedet is kapott egy dicsérő pipát.

A papírvágó kés csak egy centire ment bele a húsba, de a fém elzárta nagyapám haragjának meridiánját. Felnyögött. – Mintha felébredtem volna – fogalmazott, amikor élete utolsó heteiben először elmesélte a történetnek ezt a részét. Leoldotta a telefonzsinórt az elnök nyakáról. Kihámozta a saját bal tenyerébe vájt árokból. A kagyló egy csattanással a padlóra esett. Nagyapám terpeszben felállt az elnökről, majd ellépett tőle. Az elnök a hátára fordult, és nagy nehezen felült, aztán fenéken hátraszánkózott egy résbe két irattartó szekrény között. Görcsösen kapkodta a levegőt. Amikor a padlóra zuhant, beleharapott az alsó ajkába, és a fogai most rózsaszínben virítottak.

Nagyapám Miss Mangel felé fordult. Kivette a kezéből a papírvágó kést, és letette az elnök asztalára. Amikor a dühe lecsillapult, mindig látni lehetett, ahogy a megbánás a szemébe tolul, akár a dagály. Karja a teste mellett lógott.

– Bocsássanak meg – mondta Miss Mangelnek és az elnöknek. Gondolom, az anyámnak is mondta, aki akkor tizennégy éves volt, és a nagyanyámnak is, bár lehet amellett érvelni, hogy ő legalább annyira hibás volt, mint nagyapám. Volt valamicske halvány remény a megbocsátásra, de nagyapám hangjából nem érződött, hogy számít rá vagy akár elvárja.

***

Nagyapámnak élete végén az orvosa erős hidromorfont írt fel a csontrák okozta fájdalomra. Akkoriban egy csomó német azzal foglalkozott, hogy lyukat üssön a berlini falba, és én éppen akkor mentem elbúcsúzni a nagyapámtól, amikor a Dilaudid puha kalapácsa megrepesztette a hallgatása páncélját, és kiáradt a történet: a sorscsapások, a kétes szerencse, az időzítés és bátorság sikerei-kudarcai. Úgy két hete feküdt anyám vendégszobájában, és mire megérkeztem Oaklandbe, már majdnem húsz milligrammot kapott naponta. Alighogy leültem az ágya melletti székre, szinte azonnal megeredt a nyelve. Mintha az én társaságomra várt volna, bár ma már úgy vélem, egyszerűen tudta, hogy fogytán az ideje.

Az emlékek nem időrendben bukkantak elő, kivéve a legelsőt, ami egyben a legkorábbi volt.

– Meséltem már neked azt – kérdezte a kábaság felhőjén heverve –, amikor kidobtam egy kiscicát az ablakon?

Nem mondtam neki sem akkor, sem később, amikor már elmerült a felhőben, hogy vajmi keveset mesélt az életéről. Akkor még nem hallottam a Feathercombs Inc. elnöke elleni támadásról, így nem tudtam rámutatni, hogy az életrajzában hangsúlyos motívumnak tűnik a defenesztrálás. Később aztán, amikor mesélt Miss Mangelről, a telefonról és a cseh diplomatáról, inkább megtartottam magamnak az okoskodó megjegyzést.

– Elpusztult? – kérdeztem.

Éppen az ő epres zseléjét ettem. Semmi mást nem talált ínycsiklandónak, csak egy-két kanál tyúkhúslevest, amit anyám főzött neki megboldogult – Franciaországban született és nevelkedett – nagyanyám receptje alapján, aki egy csurrantásnyi citromlével ízesítette. Még a zselé sem igazán izgatta. Bőven maradt belőle.

– A harmadik emeletről – mondta nagyapám, majd hozzátette, mintha szülővárosa a gyémántkemény járdáról lenne ismert: – Philadelphiában.

– Mennyi idős voltál?

– Három- vagy négyéves.

– Jézusom. Miért csináltad?

Kidugta a nyelvét egyszer, kétszer. Ezt csinálta pár percenként. Gyakran úgy tűnt, mintha faragatlan ítéletnek szánná valamiről, amit az ember mondott neki, holott csak a gyógyszerek mellékhatása volt. A nyelve fakó volt, és érdes, akár a szarvasbőr. Gyermekkoromban párszor megmutatta – és én nagy becsben tartottam ezeket a pillanatokat –, hogy a nyelve hegyével meg tudja érinteni az orra hegyét. Anyám vendégszobájának ablakán túl az East Bay ege olyan szürke volt, mint nagyapám napbarnított arca körül a hajkorona.

– Kíváncsiságból – felelte, és kidugta a nyelvét.

Megjegyeztem, hogy azt hallottam, a kíváncsiság ártalmas, különösen a macskákra.

– –  – –

Michael Chabon

1 Zongorahúr, amit általában cipőfűzőbe rejtettek.

2 Nagyapám csak annyit tudott, hogy a férfi, akit véletlenül kupán talált – szerencsére a készülék csak súrolta a fejét –, nem jelentette fel. A Daily News megnevezi az áldozatot: Jiří Nosek, a csehszlovák küldöttség vezetője abban a szervezetben, melyet Alger Hiss segített megalapítani. „A magas rangú vöröst először találta el repülő telefon – jelentette a News fapofával, majd hozzátette –, Nosek azt mondta, jó cseh állampolgárként kötelességének érzi nevetni mindenen, amibe nem hal bele.”

Fordította: Pék Zoltán

Michael Chabon: Ragyog a hold
21. Század Kult Könyvek sorozat
21. Század Kiadó, Budapest, 2017
360 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft,
kedvezményes webshop ár 3192 Ft
ISBN 978 615 563 8688